Torzító rátét
Szoboszlai Annamária kritikája Le Villi (Lidércek) előadásáról
Miközben Jónás Zsuzsa szirénként fonódik Bajári Levente mellé/mögé/alá/közé, addig a nem kevéssé erotikus jelenet hátterében a megcsalt Barta Dóra rója végtelen, gyötrő útját a színpad jobb és bal fala közt, a csúnya facsemeték árnyékában.
Szoboszlai Annamária kritikája Le Villi (Lidércek) előadásáról
Miközben Jónás Zsuzsa szirénként fonódik Bajári Levente mellé/mögé/alá/közé, addig a nem kevéssé erotikus jelenet hátterében a megcsalt Barta Dóra rója végtelen, gyötrő útját a színpad jobb és bal fala közt, a csúnya facsemeték árnyékában.
Feledi János Puccini első operájára, a Lidércekre készítette el legújabb koreográfiáját. Az évekig a Budapest Balettal dolgozó, majd magát Kun Attila együttesében, a PR-Evolutionban, valamint Barta Dóra egri társulatában is kipróbáló táncos-koreográfus következetesen arra vállalkozik, hogy klasszikusbalett-alapokra építő modern, korszerű darabokat hozzon létre. Ennek megfelelően hívja táncosait is, projektről projektre. Ezúttal Barta Dórával, Jónás Zsuzsával, Bajári Leventével, Balássy Szilviával, Lázár Eszterrel, Horváth Zitával és Ménich Gáborral dolgozott együtt.
fotók: Vogel Kristóf István | foto.szinhaz.hu
Az opera történetének középpontjában – Adolpe Adam Giselle-jéhez hasonlóan – egy megtört szívű szerelmes lány áll: Anna. Hűtlen szerelmét halálba táncoltatják a villik, s végül lidérccé válik ő maga is. Hogy mennyire és hogyan időszerű ez a romantikus történet, azt ki-ki döntse el vérmérséklete szerint. Az viszont, hogy miként lehet korszerű módon, művészi érvénnyel színpadra állítani, a Feledi-koreográfiával szorosan összefüggő kérdés. Például ott vannak azok a botok, vagy cserjék, vagy kopasz fácskák vagy mik... Nehéz megragadni a légies, hosszú fehér függönyökkel keretezett színpad hátsó traktusában található növénycsoportosulás mibenlétét. Egy modern vagy kortárs előadásban nem számít a néző a nagybalettek festett fél-fantázia képeire, de azért a vizuális tervezés felelőse a száraz ágaknál elegánsabb, látványosabb megoldást is találhatott volna a fehér függöny dominancia megtörésére. A fényekkel is hasonló a helyzet. Míg az első felvonásban időnként látványos fénynégyzetekbe foglalódnak a táncolók, addig a második felvonásban észrevétlenné válik a fényhasználat. Ez utóbbi persze nem biztos, hogy baj, mert az első felvonásban előtérbe helyeződő fénymegoldásoknak nem sok szerepét látni a darab egészében. Kit és miért jelölnek meg a négyzetek? Miért emelődnek ki épp akkor és ott azok az alakok? A kérdésekre sem a történet, sem a koreográfia nem ad választ. S ezen a ponton fülön is csíphető az első rész legnagyobb problémája: nem teremtődik egységes, kifejező világ a színpadon, inkább csak különféle, hol szerencsésebben, hol egészen esetlegesen összependülő elemeknek vagyunk szem- és fültanúi.
A nyitó kép négy táncosa, a „kar" szabályos térformákba rendeződve kezdi el fölmelegíteni a teret. A koreográfia a klasszikusbalett-alapokat modern elemekkel oltja be, valamint ingadozik a leíró jelleg és az absztrakció között. A mozgásban nem mutatkozik meg annyi íz, sajátos karakter, hogy kiderüljön például, kik-mik ezek a fekete ruhás lányok/lények. A Puccini-operához igazodva, az örömükben táncoló falusiakat kéne látnunk, a négy táncos azonban inkább tűnik a villik sötét csoportjának. Bajári Levente színre érkezésével tisztázódik a helyzet, az ő testén végre élettel telítődik a balettból-modernből gyúrt mozgásvilág, s a számára alkotott tánc többé-kevésbé kirajzol egy érvényes, tapintható karaktert. Nem így Barta Dóránál. Nem tudnám megmondani, hogy az egymást követő mozdulatsorok alkalmatlanok-e a szerelmes, fiatal lány megjelenítésére, vagy pedig a táncosnő nem tudja a sajátjaiként életre kelteni a azokat, mindenesetre a figura hideg marad. Problémás a Ménich Gábor játszotta Apa szerep is. A koreográfus jól tette, hogy számára kevéssé táncos, gyakran inkább gesztusokból építkező mozdulatsorokat komponált, de ez a fajta – néhol már szinte pantomimig menő – játék nem simul össze a darab egészével. Talán ha jellegzetesebb, karakteresebb elemekkel dúsulnának a különböző jelenetek, történések – s nem a „bal-kezemmel-jobb-könyököm-megfogom, jobb-karomat-csavarom" mozdulat lenne az első számú modern/kortárs kifejező elem –, akkor az Apa is megtalálná a darabban a helyét.
S ha van valami, ami egyből lepattan az előadás testéről, akkor az „intermezzo" az, mely olasz nyelven kihangosítva (és magyarul, a színpad hátsó falára olvashatatlan óriásbetűkkel feliratozva) meséli el nekünk Róbert és az őt elcsábító szirén történetét. A felvételről felcsendülő opera a konzerv énekhangokkal és az áriáknak „alámozgó" táncosok látványával egyébként is különösen és elidegenítően hat, de még ennél is különösebb az a megoldás, ahogy Feledi a csábításjelenetet színpadra állítja. Miközben Jónás Zsuzsa szirénként fonódik Bajári Levente mellé/mögé/alá/közé, addig a nem kevéssé erotikus jelenet hátterében a megcsalt Barta Dóra rója végtelen, gyötrő útját a színpad jobb és bal fala közt, a csúnya facsemeték árnyékában. Ahogy csendesedik a zene és a szerelmi csatározás, egyre tisztábban halljuk lépteinek tompa dobbanását, s végül fájdalmában a fákat is felrugdossa. A szimultán mutatott két kép (megcsalás, Anna gyötrődése) nem erősíti egymást, inkább csak – jobb megoldás híján – „vannak" egymás mellett.
A második felvonás egységesebb. A fácskák eltűnnek. Helyettük fentről belógatott hinták alkotják a díszletet. A villik bemutatása vészjósló villanófényekben történik. Hosszú kék ruhában ismét négy táncosnő jelenik meg a színen. Arcukat műanyag rátét torzítja el, mely a mozirajongókban Dr. Hannibal Lecter szájkosarát idézheti – mint utóbb kiderül, nem is alaptalanul. Az apa elsiratja lányát. Robert megbánta tettét, szánja szerelmét. A lassan lidérccé váló Anna szerepében Barta Dóra rátalál a megcsalt, bosszúra váró nő hűvös figurájára. Némiképp tisztázódik az is, kik korunk lidércei, vagyis hogyan lehet korszerű Puccini operája ma, a táncszínpadon: a villik vámpírként vetik magukat a tánctól kimerült Robertre.
De mit keresnek ott a hinták..?
Le Villi (Lidércek)
Díszlet: Matisz Gábor, Feledi János. Jelmez: Napsugar von Bittera. Maszk: Erdei Ildikó Virág. Fény: Vajda Máté. Dramaturg, rendezőtárs: Lisztóczky Hajnal. Rendező-koreográfus: Feledi János.
Szereplők: Barta Dóra, Jónás Zsuzsa, Bajári Levente, Ménich Gábor, Balássy Szilvia, Lázár Eszter, Horváth Zita.
Nemzeti Táncszínház, 2012. november 28.
