Pixelmámor
Péter Márta kritikája Hiroaki Umeda estjéről
Az izgő-mozgó, tekergőző testek néha olyan benyomást keltenek, mint a papírhoz tapadt legyek, groteszk és reménytelenségében is komikus rángatózásba merülve.
Péter Márta kritikája Hiroaki Umeda estjéről
Az izgő-mozgó, tekergőző testek néha olyan benyomást keltenek, mint a papírhoz tapadt legyek, groteszk és reménytelenségében is komikus rángatózásba merülve.
A nálunk sem ismeretlen Hiroaki Umeda színpada hideget áraszt, az ember szíve lefagy, mint a számítógép. A japán koreográfus talán legfontosabb társa pedig épp a számítógép, hiszen művei tervezéséhez, s aztán utaztatásához is elég neki két-három szerkentyű. És a Trafóban látott előadás, majd a beszélgetős találkozó tényleg azt sugallta, hogy Umeda legfeljebb a gépeknek van kiszolgáltatva, az érzelmeknek nem. De azért elkel itt némi óvatosság.
Haptic
Az est két koreográfiájával (2. Repulsion, Haptic) mindössze negyvenöt perc, olykor mégis hosszabbnak hat, talán mert eltűnnek az emberi élet szokásos koordinátái, az idő és a tér ismert mértékrendje, eltűnnek az érzések és érzelmek, a kapcsolódási pontok és a kapcsolatok. Csak az elszigeteltség marad és egy siváran steril közeg, amelyben a maradványlény (vagy a mesterséges kreáció?) éli és teszi azt, amit programja szerint élhet és tehet. Ez utóbbi gondolat paradox módon az egyetlen dolog, amiben az ember még fölismerheti önmagát, pontosabban félelmeit, szorongásait. A téma nem kerülhető meg, ha a fiatal japán alkotóról, a tősgyökeres tokióiról és műveiről beszélünk. Amikor ugyanis Hiroaki Umeda kizárja az érzelmeket, és kizár bármiféle jelentést, akkor éppen jelentést ad saját viszonyulásainak, érzéseket, érzelmeket kelt. Alkotásmódjával kapcsolatban absztrakcióra hivatkozik, ugyanakkor szükségszerű feladatként választ keres a kortárs japáni eseményekre. Valamiféle menekülési útvonal lehet tehát Umeda hideg színpada, egyszerre tagadás és állítás is – arról, amit tagad.
A sokoldalú alkotó saját műveinek fény- és hangtervezője is, így darabjai valóságos Umeda-szériát adnak ki, nagyon jellegzetes jegyeket mutatva. A koreográfus azonban valószínűleg jobban szereti a meglepetéseket, még saját stílusát is a szabad jelzővel látja el. Mindeközben előadóit szinte beragasztja a színpadi térbe, mintha egész életüket ragasztaná oda. Az izgő-mozgó, tekergőző testek néha olyan benyomást keltenek, mint a papírhoz tapadt legyek, groteszk és reménytelenségében is komikus rángatózásba merülve. A darabokat sorban kiszolgáló fehér talaj és háttér pedig egy hatalmas nyitott könyvre hajaz, amely természetesen mindig ott nyílik fel, ahol a „történet" zajlik – a szcenikai adalék ugyanúgy a színpadi jelen virtuális voltát erősíti, mint a fénytechnika leleményéből e fehérség „átszíneződései" és ugyancsak sok színben játszó geometriai alakzatai, no meg a kissé lehasznált stroboszkóp halottfehér villanásai. A monoton búgás, elektromos sercegés, kattogás és megannyi, szavakkal kifejezhetetlen zaj is a színpadi világ idegenségét, valószerűtlenségét leheli felénk.
Adapting for Distortion
A 2. Repulsion című opushoz három férfi vonul fel sorban a színpadra; egymástól távol indítják kezdetben alig észrevehető mozgásukat. Kényszerű helyükön lassan, alig mozdulva alakítják spiráljaikat, dőléseiket. Vagy valaki más alakítja, s ők e valaki tárgyaiként csak elviselik azt, ami velük történik? A hosszú bontakozás után már élénkebben folytatják az olykor tutti mozdulatsorokat és a testreszabott szóló epizódokat, mígnem teljesen felpörögnek. A vég nélküli izolációkból, a testrészek minden irányra kiterjedő tolásaiból, a karok lengéséből vagy bizarr hullámaiból azonban nem születik nagy forma; minden részlet megmarad ott, ahová rendelődött. A mozgáshoz láthatóan az előadóknak is erős közük van; technikájuk és személyes stílusuk úgy autentikus, ahogy az utcákon táncolóké, akik pusztán belső vágyból ezerszer is nekiállnak egy formának, s végül rengeteg variációt őriz meg a testük. A koreográfus ugyanakkor műként is testesülő mozdulatkísérleteihez olykor klasszikusan képzett táncosokkal fog neki (Isolation), ám különös módon a végső, szellemi eredmény ugyanaz. Lehet, hogy Umeda megtagadott belső hangja áttöri a felszíni különbségeket? Vagy ellenkezőleg? Sohasem töri át?
2. Repulsion
Az alkotó úgy húsz évesen fogott neki a táncnak: hipp-hopp, pantomim, kortárs, egy kis balett (az utóbbi nem jött be neki)... Igazából nem is tánc-, hanem – saját szavával – testművészet az, amit csinál, a mozdulatok célja pedig a tér kifejezése. Egyedi gondolatrendszerében a színek egyáltalán nincsenek kapcsolatban az érzelmekkel, hiszen a szín is egy tárgy, amely a stimulálás eszköze. A zene az érzékelés szintjén érdekli, s mint kiderült, nem romantikus alkat, inkább praktikusan közelíti meg a dolgokat. Hogy az utóbbi miféle inspirációt jelent egy koreográfiai folyamatban, nyilván soha sem derül ki. Talán nem is érdekes. Haptic című szólójában Umeda hatalmasat mozog, végtelen erővel és végtelen tempóban kimozogja pixelmámoros testművészetét, és – a nézővel ellentétben – valószínűleg megkönnyebbül.
Haptic
Alkotó és előadó: Hiroaki Umeda.
2. Repulsion
Koreográfus: Hiroaki Umeda.
Táncosok: Daravirak Bun, Yvener Guillaume, Soufiane Tiet.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. november 30.
