Reményreményremény
Szoboszlai Annamária kritikája az Utolsó pillanat (Beckett-parafrázis) előadásról
A fehérre meszelt arcú kompánia zombik módjára járja táncát. A nyomokban Madáchot is tartalmazó Beckett-parafrázisba immár újabb adalékanyag kerül: megidéződik az angolszász kultúra horror-örökségének kortárs szellemi továbbörökítője, a Twilight-generáció.
Szoboszlai Annamária kritikája az Utolsó pillanat (Beckett-parafrázis) előadásról
A fehérre meszelt arcú kompánia zombik módjára járja táncát. A nyomokban Madáchot is tartalmazó Beckett-parafrázisba immár újabb adalékanyag kerül: megidéződik az angolszász kultúra horror-örökségének kortárs szellemi továbbörökítője, a Twilight-generáció.
Miért-ne történhetne meg egy Beckett-művekre építő színházi előadásban, hogy megszólal Godot?
Elcsodálkozik ugyan a néző a gazdája nincs nagykabátok, az ócska gyerekkocsi, az elhasznált roller, a sebtében eldobott bot, a pirosra-feketére fújt fal, a világvégét, a pusztulást megjelenítő díszlet láttán, de aztán örül is egy kicsit. Végre. Hátha mégsem ér véget minden egy angolvörös, készülékétől megfosztott telefonfülkében a klakkba-frakkba öltözött két bohócfigurával, a közös emberi színjáték szomorú burleszkjével.
És itt kezdődnek a problémák. Nem tudja az ember, hogyan ébreszthető fel a remény hamis pátosz nélkül. Mintha csak a rettenethez, a borzalomhoz, a kegyetlenséghez lenne érzéke, s a jót, a szépet ványadtan reménykedve vakkogná a Holdba.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház többedszeri vendégszereplése okán ismerős lehet már a budapesti nézőknek. Ezúttal a Bethlen Téri Színház hagyományteremtő céllal megrendezett Vendégváró Fesztiváljára érkeztek, s a határon túli színházakat bemutató sorozat keretében három darab látható tőlük három, egymást követő napon. Az Utolsó pillanat című, Bicskei István rendezte nyitóelőadás, az utolsó emberpárra írt Beckett-parafrázis jelzi ugyan a Figurások erényeit, ám aligha enged akadálymentesített utat azok szabad áramlásának. Pedig egy angolvörös telefonfülkébe a Nő és a Férfi (kvázi Estragon és Vladimir) mellé beférne több is, mint az emberiséget féltő, de a művészi megformáltság híján menthetetlenül lapos és közhelyes pátosz.
A fülkelakók lánccá fűzött gegjeiből, egymáshoz intézett gesztusaiból, mondataiból, rutinszerűen megismételt mozdulatsoraiból finoman kezd körvonalazódni világuk, életük, kapcsolatuk. A Férfi, ahol csak lehet, igyekszik éreztetni fizikai-szellemi fölényét. Elveszi társa kalapját, a fejfedőket magára tornyozza, és bizony befalja az utolsó darabka rágógumit is. Kedves és szerethető pillanat, mikor az apró gonoszkodások, fondorlatos figyelmetlenségek ellenére mégiscsak a Nő fuj labdát a ki tudja, honnan szájába került gumiból. A Nő az, aki bevallja, hogy – hihetetlen, de – szokott gondolkodni; aki kiutat vél látni lehetetlenre fordult helyzetükből is, aki a telefonfülke hátsó oldalára írt egyenletben levezeti, hogy márpedig Einstein az E = mc²-vel tévedett, s aki afféle esetlen Gelsominaként – mint utolsó nő, vörös ruhára vetkőzve – próbálja magára irányítani az utolsó férfi figyelmét. Az ember bele tudna feledkezni ebbe az apokalipszis utáni sivár, lírai realitásba! Az alkotók azonban, úgy tűnik, a végsőkig be akarják magukat biztosítani, ezért aztán a történet nélküli történet sarokpontjain beiktatódik egy, úgymond narrátor-figura, aki minden valószínűséggel maga az Isten (vagy az emberből kiveszett isteni minőség, vagy az emberiség emlékezete), de semmiképpen sem a becketti érkezetlen-ismeretlen, hanem a világért és az abban végbemenő folyamatokért felelősséget érző Alkotó. A játék terét hátulról határoló piros-fekete fal jobb oldalán tehát megjelenik a vetített, óriási száj, mely mintegy kinyilatkoztatásként görgeti elő magából egyre a mondatokat. A beszélő száj többek közt azzal kezdi, valahogy úgy fogalmaz, hogy bármilyen nehéz a számára, de „gondolkodnia kell". Ez az egy szó, „gondolkodás", rögtön megüti a néző fülét a Nő beszédében is, akárcsak a „természet", vagy a „Föld Szelleme" s a visszafordulás természethez. De nincs többé természet, állítja a száj, vagyis az Ige (?). Nincs mód a visszatérésre. De még ez a merőben didaktikus – tér- és játékképzővé válni nem tudó, s ennél fogva szimplán tartalmi – elem sem találtatik elégségesnek. A rendező tovább magyarázza – immár hosszadalmas és minden kifejezőerőt nélkülöző mozgásos jelenetekben – a „miért kéne több fóka, mint ember" igazságát. A színen föltűnik a (konzum)társadalom: vagabund, hippi kismama, szakadt farmeres tini, irodista, beazonosíthatatlan barna ruhás (talán katona?) nő... És a papság sem diszkrimináltatik. A fehérre meszelt arcú kompánia zombik módjára járja táncát. A nyomokban Madáchot is tartalmazó Beckett-parafrázisba immár újabb adalékanyag kerül: megidéződik az angolszász kultúra horror-örökségének kortárs szellemi továbbörökítője, a Twilight-generáció. (De lehet, hogy a tini-vámpír filmeket kerülőknek inkább majd Michael Jackson Thrillerje ugrik majd be a félholtként mozgó csoport láttán.)
Sajnos, a gyakorlatban nem tudjuk meg, milyen az, ha a művészi alkotófolyamatban érvényes módon kerül egymás mellé a burleszk, az isteni kinyilatkoztatás, némi művészi hamuhányás (merthogy egy adott jelenetben ennek is tanúi lehetünk) és az „alkony népe". Nem lehet kételkedni a rendezőt hajtó jó szándékban, abban, hogy valami fontos, mindnyájunkat érintő dologról akar beszélni, hogy föl akarja hívni a figyelmet, félreértelmezhetetlenül. De a szavakból zűrzavar keletkezik. És sajnos, a zűrzavart csak tetézi a darab utolsó képében színpadra lopakodó nagy fekete madár, melynek angyalszárnyai vannak, s egyébként meg két feje. És egy gipsztojást pottyant ki magából a színpad közepére. És a gipsztojást a hajdanvolt zombisereg angyalokká avanzsált tagjai állják körül, és persze a Nő és a Férfi. És akkor elválasztják a tojás tetejét az aljától. A tojás belsejében egy, a gyógyfüves boltok lakberendezési kínálatában föllelhető ásványokkal díszített szerencsefácska ül. Fontos, kell, hogy az ember szívében éljen a remény, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Nem önnön dinamikájuktól fogva, hanem a gondolkodást követő tettektől. De a remény esztétizálódott, s így a remény kétes értékű szó lett a színházban. Példákból belátható, hogy nem egészen alaptalanul.
Utolsó pillanat (Beckett-parafrázis)
Díszlet-jelmez: Ondraschek Péter. A rendező munkatársa: Bicskei Zsuzsa. Rendező: Bicskei István.
Szereplők: Tamás Boglár, Moşu Norbert-László, Máthé Annamária, Kolozsi Borsos Gábor, Bartha Boróka, Boros Mária, Vajda Gyöngyvér, Mihály Alpár Szilárd.
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház bemutatkozása a Vendégváró fesztiválon.
Bethlen Téri Színház, 2013. február 1.
