Szelíd rotorosok
Kutszegi Csaba kritikája az Annonciation + Helikopter előadásáról
Hat pár, mintha forgó motorok alkatrészei, vagy maguk is rotorok volnának, Karlheinz Stockhausen és a Helikopter Quartet gépzajra, vonósokra és némi emberhangra írt sodró muzsikájára szárnyal vagy félórán át.
Kutszegi Csaba kritikája az Annonciation + Helikopter előadásáról
Hat pár, mintha forgó motorok alkatrészei, vagy maguk is rotorok volnának, Karlheinz Stockhausen és a Helikopter Quartet gépzajra, vonósokra és némi emberhangra írt sodró muzsikájára szárnyal vagy félórán át.
Tisztázódjék a legelején: a címben nincs elírás, a Trafó-béli Preljocaj-est második darabjában nem motorosok, hanem rotorosok szerepelnek. A rotor, mint tudjuk, lehet elektromos gépek forgó része is, de mivel esetünkben helikopterről van szó, az ide passzoló egyszerű meghatározás így hangzik: forgószárny. Hogy ez hogy jön a kinyilatkoztatáshoz (Annonciation), vagyis az angyali üdvözlethez? Felszínes jópofáskodással azt is válaszolhatnám, hogy az angyal éppen érkezhet helikopterrel is, de nem lennék stílszerű, mert bár Angenin Preljocajtól nem áll távol a meghökkentésre törekvés, de felszínesnek parányit sem mondható. Sőt: kitartó, elmélyült elvei vannak.
A 2002-es vígszínházi estjében például nagyon hasonló műsorszerkesztési elvek munkálkodtak. Akkor az első felvonásban az Un Trait d'Uniont (1989) játszották, amelyben két férfi és egy fotel szerepelt, a fotel volt a Kötőjel (a francia cím ezt jelenti), annak segítségével kommunikáltak egymással a férfiak. Preljocaj abban a koreográfiájában rendkívül szigorú racionalitással elkülönítette a test- és tánckommunikáció szokatlan morfológiai alapegységeit, melyekkel aztán szintagmákat épített fel: szereplői testakciókkal kérdeztek-válaszoltak egymástól-egymásnak.
Hasonló alapvetésű a mostani vendégszereplés első darabja, az Annonciation, és nem is sokkal későbbi: 1995-ben készült. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem: a tizennyolc éves koreográfia és főleg a 2001-es Helikopter szinte semmit nem vesztett a frissességéből. Rá kéne már itthon döbbennünk két dologra: az elmélyült, alapos munkák nagyobb sansszal időtállóak – ez az egyik; valahogy ki kéne másznia a szakmának a világviszonylatban is (hungaro-)unikális, nem normális, hajszolt premierkényszerből – ez lenne a másik. Tudom, nálunk az a koreográfus, aki nem tol ki minimum évi két-három új opust, éhen hal. De az államnak nem kerülne több mipénzünkbe (sőt...), ha a második-harmadik premier helyett az alkotó töltődését-felkészülését finanszírozná. Hogy egy ilyen rendszer működni tudjon, ahhoz persze az alkotóknak a köztes időkben valóban töltődniük és felkészülniük kellene, nem beszélve arról, hogy illene elmélyült, időtálló (tovább műsoron tartható) műveket komponálniuk. Hát, igen: ha Magyarországon valaki elkezd gondolkodni, rögtön ördögi körben találja magát.
Annonciation
Az Annonciation leginkább abban különbözik az Un Trait d'Uniontól, hogy – nyilván már a két női szereplő miatt is – sokkal finomabb, érzékenyebb hangulatú. Különben ebben a koreográfiában is a kommunikációs viszony a főtéma. De itt nem egy tárgy az (össze)kötőjel, hanem a keresztény kultúra egyik legszebb, közismert mítoszának története: angyal látogatja meg Máriát, és elmondja neki, hogy szűzen fogja megszülni isten fiát. A nem mindennapi szituációt a koreográfus a két nő közötti igen bensőséges viszonyban ragadja meg. Átgondolt és rendkívül finom a realitás-irrealitás játék: Mária (lélek)-állapotváltozásai reálisak is lehetnek (mint bármelyik áldott állapotban levő nőé; a zenei csöndekbe kintről beszűrődő „játszótéri" gyerekhangok is mai, civil környezetre utalnak), az angyal viszont talán nem is létezik, vagy csak Mária számára láthatatlan (mi, beavatott nézők láthatjuk). A klasszikus baletten alapuló, de attól igencsak eltávolodó mozgásnyelvbe szervesen illeszkednek a táncba komponált finom, de kifejező-ráutaló gesztusok. Amelyek igen emberiek. Talán ez az egy jellemző mutat arra, hogy a koreográfia majd' két évtizede készült: hihetetlen, de innen nézve, már az az időszak is emberibbnek tetszik.
Helikopter
A Magyarországon is bemutatott máig legfrissebb Preljocaj-koreográfiát 2007-ben láthatta a Trafó közönsége: akkor vendégszerepelt a Preljocaj Balett a 2004-ben készült „N" című előadással. Ez a koreográfia nagyon eltér az előbbiekben említett két másiktól, egyrészt sokszereplős, másrészt rendkívül dinamikus, fénnyel, hanggal, sok mozgással sokkoló, „agresszív" alkotás. De ez az alkotói konklúzió már korábban sem volt idegen Preljocajtól. A vígszínházi est második darabja például az akkor nagyon friss, felkavaró Sacre du Printemps (2001) volt, amely felfokozott szexuális vágy ábrázolásával, szokatlan színpadi meztelenséggel, vad orgiákkal provokál.
Sacre du Printemps (2001)
Az idei vendégszereplés második darabja, a Helikopter is (szintén 2001) – a szó szoros értelmében – igencsak felpörög. Hat pár, mintha forgó motorok alkatrészei, vagy maguk is rotorok volnának, Karlheinz Stockhausen és a Helikopter Quartet gépzajra, vonósokra és némi emberhangra írt sodró muzsikájára szárnyal vagy félórán át. A nézőben meg szinte bent marad a szusz, annyira lehengerlő a hatás. Az emberfeletti teljesítményt nyújtó táncosok nem gépekre emlékeztetnek, megjelenésük, mozgásuk, egymáshoz viszonyulásuk igen emberi. Nem igényli az előadás a belemagyarázást, de az egyszerű áthallás kínálja magát: a rotoremberkék mi vagyunk. Küzdünk, próbáljuk tartani a felpörgő tempót, közben egymásra is igyekszünk figyelni. Szimpatikus Preljocajban, hogy alkotásainak központjában mindig a technikásan táncoló ember áll.
Annonciation + Helikopter
Koreográfia és látvány: Angenin Preljocaj.
Előadja: a Preljocaj Balett.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. február 22.
