Csók a falon
Szoboszlai Annamária kritikája a Légy a levesben előadásáról
A látásmód ironikus és groteszk, s a helyzet elképesztő abszurditását fokozza, hogy mindenről egy kulcslyukon leselkedő Tanú jóvoltából szerzünk tudomást. Ő az események narrátora.
Szoboszlai Annamária kritikája a Légy a levesben előadásáról
A látásmód ironikus és groteszk, s a helyzet elképesztő abszurditását fokozza, hogy mindenről egy kulcslyukon leselkedő Tanú jóvoltából szerzünk tudomást. Ő az események narrátora.
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2008-ban, Ladányi Andrea vezetésével új szak alakult azzal a céllal, hogy a képzésből olyan fiatalok kerüljenek ki, akik magas fokon elsajátították a testi kifejezőeszközök használatát, akik képesek a test, a látvány, a hang, a zene, a szöveg és a beszéd egységében gondolkodva megfelelni a legkülönfélébb színházi kihívásoknak, s akik mindeközben természetesen színészként is kimagaslóan teljesítenek. Efféle képzésre se itthon, se külföldön nem találni példát, vagyis mind a felkészítő tanárok/mesterek, mind a diákok merőben újnak tetsző terepen találták/találják magukat – már ami a képzési struktúrát illeti.
fotók: Kollár Péter/SZFE
A IV. éves fizikai színházi koreográfus osztály (osztályvezető: Horváth Csaba és Lukáts Andor) hallgatójának, Czakó Máténak a vizsgaelőadása arról győzi meg a nézőt, hogy bár hívjunk valakit színházi, zenés színházi, bábszínházi, vagy akár fizikai színházi rendezőnek, a legtöbb, amiért egy hallgató dolgozhat, az a szükséges és kötelező szakmai ismereteken felül álló egyéni látásmód. A Légy a levesben, Jorge Diaz hangjátéka – már csak a hangjáték műfajból adódóan is – érdekes választás. Felvetődik ugyanis a kérdés, hogy egy, elsősorban a befogadó saját belső képi világában, fantáziájában bízó hangzó szöveg – vagy akár egy írott szöveg, mondjuk A per – mi módon jeleníthető meg a színpadon anélkül, hogy mindaz, amit látunk és hallunk, ne váljon puszta illusztrációvá, hanem a színház nyelvén legyen képes megszólítani a közönséget. Ehhez először is az írói világ értelmezésére van szükség.
Nem véletlenül idéztem Kafkát. Esetünkben egy házaspár, a beszédes nevű Innozenz és felesége, Maxima terelődik „ártatlanul" egy globális televíziós kvízjáték áldozati székébe, s ítéltetik halálra. A láthatatlan bírók mindent megtesznek azért, hogy a Tersol (?) mosópormárkát promotáló műsor végén a közönség megkapja az aznapi cirkuszt, vagyis a másik szenvedéséből és halálából nyert kielégülést.
Pedig olyan ártatlanul indul minden! Egy egyszerű vasárnapi ebéddel, amikor is Maxima asszony tyúkhúslevest főz urának, Innozenznek, aki bár fölöttébb ellenszenves módon nyilatkozik felesége konyhai szaktudásáról, mégsem érdemelne feltétlenül halált... És akkor egy légy kerül a levesbe, jelképesen és ténylegesen is, melynek következtében hőseink a már említett, milliókat ígérő kvízjáték (gyóntató)fülkéiben kötnek ki. Az első buta, értelmetlen kérdések egyre személyesebbé válnak. A játékvezető életük féltve őrzött titkait kutatja, míg fényt nem derít a vélt és valós bűnökre. A látásmód ironikus és groteszk, s a helyzet elképesztő abszurditását fokozza, hogy mindenről egy kulcslyukon leselkedő Tanú jóvoltából szerzünk tudomást. Ő az események narrátora.
Czakó Máté rendezésében a házaspár egy dobogón foglal helyet, Maxima (Lakos Fanni) elegáns csíkos ruhában, sárga kiskabáttal, férje (Fekete Zsolt) fehér ingben, nyakkendőben, bohókás felöltőben. Utóbbi kezében mozdulatlanul mered az ég felé az ebéd elfogyasztására váró villa és kanál. Az állókép mögött vörös rúzsos, mosolygó ajkakkal mintázott fal és valami absztrakt kép, amely mögül utóbb, mint rejtett széfből, előkerül a végzetes Tersol mosóporos zsákocska, benne a kvízjátékra invitáló nyerőszelvénnyel. Kedvünkre fogyaszthatjuk a látványt, miközben a leginkább ijesztően szürke egérre emlékeztető Tanú (Marosi Viktor) a színpad bal szélén, egy reflektortól megvilágítva beszámol sajátos, a professzionalitásig fejlesztett szabadidős tevékenységéről, a kukkolásról. Szája még akkor is hangtalan mozog, mikor a színpad közepén kezdetét veszi az ebédjelenet. Hogy a szimultán beszédimitációra miért van szükség, nem derül ki, zavarólag is hat a férj és a feleség feszített, a mozdulatok szintjén látványosan eltúlzott kettőse mellett. Valódi funkció híján hasonlóképpen felesleges a kvíz-jelenetben a négyfős tánckar egyébként üde parádéja. Érthető módon a fizikai színházi koreográfus szakon elvárt, hogy a darabban legyen valami kimondottan „fizikai", de, amennyiben ez a fizikaiság kimerül a lenyűgöző, hibátlanul szenvtelen mosolyokban, a láblendítésekben, egy-egy emelésben, showtánc-imitációban és a színpadot berendező elemek, valamint a színészek tologatásában, úgy megcsonkíttatik a műfaj veleje, az abszurd pedig csupán a szituáció szintjén jelentkezik. A színpadra teremtett világnak nem lesz sajátja, a teremtett atmoszférában és a színészvezetésben csak kevéssé érvényesül.
Nem fogalmazódik meg kérdés arra vonatkozóan, hogy vajon miféle ismeretlen áll az abszurd események hátterében, így aztán válasz sem születhet, csak valamiféle jelképes, bizonytalan – pedig továbbgondolásra érdemes – képkocka az egykorvolt ártatlanságról. A darab záróakkordjaként ugyanis a két – immár halott – felnőttre a táncosok gyermekruhákat húznak, kapucnis pulcsit, farmerszoknyát, mellyel azt sugallja a rendező, hogy az ostoba, bűnös felnőttek is voltak gyerekek.
Noha a vizsgaelőadásból nem derült ki, mivel tud többet/mást egy fizikai színházi rendező egy színházi rendezőnél, a Légy a levesben a hiányosságok mellett is egy jól kézben tartott, vállalható vizsgadarab.
Jorge Diaz: Légy a levesben (Színház- és Filmművészeti Egyetem)
Rendező: Czakó Máté. Díszlet, jelmez: Varjas Zsófi.
Szereplők: Marosi Viktor, Fekete Zsolt, Lakos Fanni, Vékes Csaba. Csépai Eszter.
Tánckar: Albert Réka Lilla, Magyar Ilka, Horkay Barnabás, Ungi Krisztián.
Ódry Padlás, 2013. február 26.
