Vida Virág: Feltöltetlen elemek

Battery Dance Company: Autobiographica; Perceptual Motion – KRITIKA

A csoporttáncokban egészen ritka a valódi kontaktus, az előadók csehovi módon „elbeszélnek", eltáncolnak egymás mellett. Olyan, mintha örök versenyben állnának, és folytonosan egymást próbálnák felülmúlni.

Battery Dance Company: Autobiographica; Perceptual Motion – KRITIKA

A csoporttáncokban egészen ritka a valódi kontaktus, az előadók csehovi módon „elbeszélnek", eltáncolnak egymás mellett. Olyan, mintha örök versenyben állnának, és folytonosan egymást próbálnák felülmúlni.

A New York-i Battery Dance Company az ajánló szerint minden kontinensen és hatvan országban járt már, valamint „37 éve a manhattani kulturális élet kiemelkedő szereplője". Ennek ellenére kis, közép-európai fővárosunk táncszínházi palettáját elnézve a BDC inkább csupán halovány, színtelen foltnak tűnik. A Battery Dance Company esetében a „Nomen est omen" bölcsesség nem helytálló, mert a „battery" jelentése (elem, akkumulátor) további asszociációkat vonzana, ám az energia gerjesztésének, a feltöltöttségnek semmi nyoma nincs előadásukban. Ami a táncosok felkészültségét és elszántságát illeti – az amerikaiakra jellemző professzionalitásra, tökéletességre való törekvés nem hiányzik az együttesből, ám mindez nem mondható el a koncepcióról, a jelmezről, a vetítésekről, a világításról és a koreográfiáról. Az előadás több sebből vérzik, leginkább azonban az összhatás szenvedi meg a részek hiányosságait. Még a sok esetben jó szinkronban dolgozó, kiváló fizikummal bíró előadók sem tudják megmenteni például a koreográfia ellentmondásait, amelyben a felszínesen kevert formanyelv – az utcai táncoktól a klasszikus baletton át a különböző kultúrák tradicionális táncaiból beemelt elemekig – és a kínosan egyszerű panelokból építkező térforma-váltások eluralják a színpadot.

Fotók: atriumfilmszinhaz.hu

A táncosok munkáját a fények – primitív – játéka sem segíti. Nem értem a funkcióját például a két pár utcafénnyel és némi frontvilágítással kiegészített piros, kék, zöld alapvilágításnak; mely mögött leginkább egyszerű átgondolatlanságot érzek. Az Átrium színpadán láttam már ennél izgalmasabb és a darabvilágnak jobban megfelelő fényeket is.

A látottakat név szerint egyetlen koreográfus sem jegyzi (igaz, a koreográfiának címe sincs), tehát bizonyára közös munkafolyamat része a nem túl sikeres végeredmény. Közhelyesen úgy is fogalmazhatnánk, hogy a sok bába közt elveszett a gyermek, hiszen kevés olyan pillanat van, amelyben a koncepció (egyik gyermek) nem bicsaklik meg, vagy egyszerűen nem foszlik szerteszét, és amelyben a társulat valódi társulatként képes funkcionálni (ez lenne a másik gyermek). A táncosok közötti kapcsolat ugyanis meglehetősen felszínes. A csoporttáncokban egészen ritka a valódi kontaktus, az előadók csehovi módon „elbeszélnek", eltáncolnak egymás mellett. Olyan, mintha örök versenyben állnának, és folytonosan egymást próbálnák felülmúlni. A legtöbb szólót és pas de deux-t táncoló szőke Carmen Nicole például többször ki is mosolyog a színpadról, ami – miután ennek a gesztusnak sincs funkciója – kifejezetten show-szerű, Broadway-es hangulatot teremt. Kizökkent a színpadi atmoszférából, idegen a lehetséges darabvilágtól és hiteltelenné, felszínessé teszi a kifejezést. A többi táncos színészi eszköztára is hasonlóan szegényes, de például Robin Cantrell Clement Mensahhal előadott duójában nincs szükség kiegészítő mimikára. Ez az est egyik olyan pontja, amelyben az arányokat sikerül jól eltalálni. A testszínű, könnyű jelmez, a sok emelés, a két táncos közötti feszültség és kidolgozott testekhez illő mozgásanyag elég ahhoz, hogy esztétikumával is hatni tudjon a pas de deux. Bár technikailag kevés kifogásolni való található a Carmen Nicole és Sean Scantlebury hasonló duettjében, mégis hiátus keletkezik – a két ember közötti kapcsolat nem születik meg, nem sikerül belülről felépíteni a kompozíciót, és csak üres emeléseket és érintéseket látunk.

A budapesti bemutatóra a BDC két legújabb előadásának, az Autobiographicának (önéletírás) és a Perceptual Motionnak („észlelési mozgás") a fúzióját hozta el. Az öt etűdből álló sorozat kis fantáziával egy egységnek is értelmezhető, amely leginkább az érzékszervek által felfogott világ metaforikus leképzése. A tapintás, a szaglás, a látás, a hallás feltétlenül szerepel az együttes kínálatában; van, hogy ezt egészen prózai módon, kis geg segítségével adják tudtunkra. Az egyik jelenet előtt például illatos spray-vel fújják be a nézőteret, miközben a hátsó díszletfalon megjelenik az utasítás: „Please Inhale" (kérem, lélegezzék be!"). A látásnál lehetetlen nem észrevenni a hatalmas méretben kivetített szemet, de ezek a külsőségek nem elegendőek ahhoz, hogy a téma és a mozgássorok közt kommunikáció kezdődjön. Ahogy a vetített lépcsősoron fel- és leközlekedő táncosok a rövid, filmes installációkban, vagy a szintén vetített házak előtt pátoszosan előadott, rongyos ruhás második etapban sem. A hallás témakörét sikerül a legeredetibben feldolgoznia a társulatnak: egy kis asztalon olyan számítógép kerül be a színpadra, amely különböző hangsávokon rögzíteni és kis periódusokban ismételni tudja a mikrofonban kiadott hangokat. Minden színpadra lépő táncos hozzátesz valamit a zenei hangzáshoz, majd a többszólamú kortárs műre szintén több szólamban mozogni kezdenek. Kár, hogy a felénél elfogy az alkotói lendület, gépi dobra váltanak, a tempó és a mozgás felgyorsul, és azzal együtt elvész a dolog varázsa is. Újra a szórakoztatóiparban ünnepelt utcai táncok mozgáskombinációi kerülnek előtérbe. Az ötlet valószínűleg a zenei munkáért is felelős, leginkább életteli és legesztétikusabb táncos, Mira Bay Cook nevéhez köthető.

Az este folyamán még egy etűd indul biztatóan, ám a töréspont után ez sem képes visszatalálni az eredeti gondolatisághoz. A vetítővásznon szirmait bontó óriásvirágok jelennek meg, és a társulat most először mutat igazán eredeti képet. Szerencsére nincs erőltetett szimmetria, a térrendezés egyensúlyban van: dacára hogy szétszórt, mégis erős, centrikus fókusszal bír. Az egyes táncosok mozdulatai különbözők, de mégis egységes képet alkotnak; apró elemekre épülnek, minimalizált és (végre) nem elrajzolt, repetitív mozgáskombinációkkal. Sokáig nem örülhetünk a kellemes összhatásnak, mert hamar átkerül a hangsúly az osztott képernyős vetítésre, és ezzel körülbelül egy időben válik érdektelenné a mozgásanyag is. Az etűd dramatikus szála a természet és környezetszennyezés divatos, és sajnos aktuális problematikáját boncolgatja.

Az esten a táncosok koncentrációjára, energikusságára, feltöltöttségére nem lehet panasz, de annál inkább kifogásolható a dramaturgia – szó szerint – képzavaros kuszasága. A felvetett gondolatok csupán ötlet szintjén maradva, képtelenek mélységeket elérő témakifejtésekre. Ha időnként sikerül is megragadni néhány újszerű és izgalmasnak ígérkező gondolatot, sajnálatos módon irányt tévesztenek az alkotók, és ismét a sekélyesség felé terelik a táncműveket. A mozgáselemek pedig kiüresednek, vagy ha úgy tetszik: lemerülnek.

Átrium Film – Színház, 2013. március 26.