Péter Márta: Engedékeny keblek
Nyúzzatok meg – KRITIKA
Igaz, ami igaz, már a címtől is rituálisan felajzva várakozott a nézőnép, megcsapta a vérszag, hiszen a nyúzás mégiscsak valami ősi foglalatosság, és nem kevésbé ősi szükséglet kielégítése...
Nyúzzatok meg – KRITIKA
Igaz, ami igaz, már a címtől is rituálisan felajzva várakozott a nézőnép, megcsapta a vérszag, hiszen a nyúzás mégiscsak valami ősi foglalatosság, és nem kevésbé ősi szükséglet kielégítése...
A Nyúzzatok meg előadása friss volt, játékos, könnyed és elegáns, tele humorral, ön/iróniával. A nézőnek olyan érzése támadhatott, hogy a budapesti Trafóban ülve tulajdonképpen Európában ücsörög, akkor is, ha lovát elébb kint a lámpaoszlophoz kötötte. A feladványon aztán, a magas logikát is bevetve, elmélázhatott, hogy az ember vajon miképpen lehet ott, ahol nincs. Vagy ha ott van, akkor hogy lehet egészen másutt. Pláne lovaglás közben. Jó, ez kissé fogas kérdés – bár vannak, akik hivatalból megoldják minden ló és lovas helyett, hál' Istennek, ha szabad mondani. Lovakat azonban most nem lehetett látni a Trafó előtt, ebből is következik, hogy valami kivételes estéről van szó.
Igaz, ami igaz, már a címtől is rituálisan felajzva várakozott a nézőnép, megcsapta a vérszag, hiszen a nyúzás mégiscsak valami ősi foglalatosság, és nem kevésbé ősi szükséglet kielégítése, mert az állatról a bőrt folyamatosan lefejtve húshoz, takaróhoz, ruházathoz lehet jutni, s bár a szó elkorcsosult jelentésváltozataiként a szipolyoz, zsarol, kínoz, gyötör árnyalatai is megjelentek, az utóbbiak egyáltalán nem lényegesek. Ugyanakkor egészen sajátos harmóniáról árulkodik, hogy a címbeli felszólítás magától a nyúzandótól ered, nyúzzatok meg, kéri szépen, mintha némi mazochista hajlam is szorult volna belé, tehát nyilván jól esik neki a dolog – innen nézve pedig a nyúzó kifejezetten nagylelkű és segítőkész. Igen, bizonyára nyúzókra is szükség van; így egészülnek ki egymással a dolgok, így találnak egymásra vágyak és szükségletek.
Fotók: trafo.hu
De félretéve a valót, vagyis a viccet, az előadás három szereplője, Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Tamara a témának sok rétegébe megmerül, bizonyos értelemben olykor tényleg a színpadi nyúzás/nyúzódás határáig merészkedve. Jól látszik, hogy korábbi (Bloom!) produkciókból ismerik egymást, táncos értelemben ismerik egymás testét. Közös akcióikat is e belső kép váltja hihetetlenül pontossá, precízen könnyeddé. Már a bevezető udvari etűd trióját is ez viszi előre; a dinamikus mozgásrészletekbe szőtt, érzéki helyeket célzó, ám erotikamentes érintésektől egészen az abszurd, mert személytelen és nehézkes kifulladásig, amikor a három test valami lehetetlen geometriában holtpontra jut – mintha hirtelen villanyt gyújtanának... A nyúzás egyfajta változatát mutatta Molnár és Vadas „földharca" is, amelyben nyögések és halk nyöszörgések kíséretében a partner testrészeinek feszítése, csavarása, a lehetetlen és fájdalmas pozíciók kierőszakolása a cél. Kívülről nagy nyúzásnak, vagy inkább nyaknyúzásnak tűnt egy másik felkavaró mutatvány is; a férfi elég vehemensen tekergeti a nő eme részét, s rajta fejét, dönti jobbra-balra, mind gyorsabban és erősebben, s mintha még vonszolná is, lökné és cibálná... Az elején még hallani a nő szavait, talán egy veszekedés törmelékét, „Észre sem veszel... Olyan vagy, mint anyád... Leköltözöm vidékre...", de aztán csak a cibálódás, a túlélőharc marad. Mégis, ebben a jelenetben is van valami képtelen, mintha egy szerencsétlen csirkét lóbálnának a világban. A lányok tornaórás, lábváltó-karlendítő sorozatai is kiképzéssé erősödnek, amint a férfiú színre lép és diktálni kezd motívumot, tempót és mást is; a nőkről ugyanis a mellek szabadsága jegyében levezényli a pólót, így az egyre gyorsuló és mind kimerítőbb ringó-dűlöngélő-ugráló mozgásokat az engedékeny keblek irányváltásai kísérik, meg a nézők nevetése. A képbe rejtett nyilvánvalóság, hogy a figurák éppen szabadságuk jegyében lesznek a szabadság karikatúrái. A kép szellemi értelemben és koreográfiai szempontból is organikusan nő át egy háromnegyedes sorozatba, ahol a három alak még mindig felszólításra és egyen-tempóban váltogatja a cigánykerék ilyen-olyan fajtáját. Úgy tűnik, az idomítás jól sikerült, az idomulás szükségletté vált.
Az átkötés, a jelek és jelenségek közötti átmenet gondolatát szövik azok a szólóepizódok is, amelyekre az előadók egy mobil díszletelem mögül sorjáznak elő. E szólókban valamilyen egyszerű gesztus ismételgetéséből a mozdulat fokozatos torzításával egy újabb gesztusig jutunk, és így tovább... S közben egészen nyilvánvalóvá lesz, hogy minden mindennel összefügg. – A díszlet különben egy fekete kockamaradvány, amelynek a teteje, illetve két oldala hiányzik, és hol a nézőtér felé van nyitva, mint egy szoba, hol ellenkezőleg, eltakarja azt, aki benne van. Amikor például Pórteleki Áron a brácsáról dobra vált, akkor néha láthatatlanul működik, hiszen a díszletelemet közben megfordítják, tologatják. Legnagyobb dobos hevülésében azonban az egyik táncosnő (Vadas) sorban megfosztja instrumentumaitól, s végül üres marad a kuckó. A színpadszélen hosszában újratelepített, hagyományos módon immár használhatatlan hangszerek viszont alkalmat adnak a pár kergetőző és keménykedő párbeszédére. (A táncosnő – dobos felállásról eszünkbe juthat a Ladányi – Borlai kettős egy korábbi előadása.) Végül az állandó szétszerelés, lebontás folyamatában a díszletkockából mindössze az alapnégyzet marad, ezen áll gitárjával Czitrom Dávid, ám hangszere mögé egyszer csak bebújik a másik lány (Dányi), aki az iránta közömbös zenészen bosszút állva, hamarosan lazít a húrokon. De a bánatos akkordmaradványok se szólnak sokáig; a vezeték kihúzásával végleg elnémul a hangszer, és a magányos fiú kiballag a szárazjeges külvilágba.
A három alkotó-előadó egyéni és nagyon élvezhető színpadi mixtúrájának legképtelenebb idézetében, mondhatni, abszurd édességében a revü-démon már le van terítve és takarva, amikor a meztelen ifjú szép gráciával ráereszkedik a testre, akár egy sziklára, és pásztoristenként fenséges nyugalommal ajkához emeli sípját.
Lehet, hogy így történt, hiszen, ahogy mondtam, kivételes este volt, lovak sem bóklásztak a Trafó körül.
Nyúzzatok meg
Zene: Czitrom Ádám (gitár, effektek), Pórteleki Áron (dob, brácsa). Díszlet: Terebessy Tóbiás. Ruha: Artista. Fény: Dézsi Kata.
Alkotók/Előadók: Dányi Viktória, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. április 11.
