Szoboszlai Annamária: Bármi vagy semmi?
Fehér Ferenc: Running – KRITIKA
...ami bármi lehet, az valójában semmi. Az kísérlet, az kutatás a színpadon, illetve vázlat, a téma keresgélése a papíron. Vagyis a kezdet, valaminek a – lespórolhatatlan – legeleje. Amiből aztán továbblépve-gondolva, fölépülhet az önmagában helytálló mű.
Fehér Ferenc: Running – KRITIKA
...ami bármi lehet, az valójában semmi. Az kísérlet, az kutatás a színpadon, illetve vázlat, a téma keresgélése a papíron. Vagyis a kezdet, valaminek a – lespórolhatatlan – legeleje. Amiből aztán továbblépve-gondolva, fölépülhet az önmagában helytálló mű.
Fehér Ferenc legújabb darabjának a címében futást ígér, és partnerével, Yumi Osanai-jal az oldalán e tekintetben valóra is váltja vállalását: a Running futással veszi kezdetét. A két előadó különös kabátot visel, mely talán a szerzetesek csuhájának és a rapperek laza kapucnis pulcsijának a kereszteződéséből születhetett. Azon túl, hogy az öltözet magában hordozza egyházi és világi egymásnak ellent mondó kettősségét, ennek értelmezéséhez további utalást, eligazítást a darab anyagából nem nyerünk a magunk számára. A megközelítőleg 10 jelenetre osztott koreográfia ugyanis úgy tűnik, nem áll másból, mint különböző ritmusegységek különböző zenei aláfestéssel történő bemutatásából. Ezek a rövid, elektronikus zenei betétek bár eltérő hangulatúak, a darab egészét tekintve mégis szerény kontrasztot alkotnak egymással ahhoz, hogy valamiféle jól érzékelhető, belső dramaturgiára deríthetnének fényt. Így aztán a néző egyfelől megélheti nézői szabadságát, és azt láthat a színpadon cikázó, szökdelő, kart hajtogató, földön hengeredő, egymást megtartó, a másikra támaszkodó táncosokba, táncosokban, táncosok mögé és köré, amit a fantáziája enged; másrészt korlátozottnak is érzi magát, épp a táncos-koreográfus Fehér Ferenc által fölkínált „nyitott mű" rohanós nyitottsága okán. Hisz ami bármi lehet, az valójában semmi. Az kísérlet, az kutatás a színpadon, illetve vázlat, a téma keresgélése a papíron. Vagyis a kezdet, valaminek a – lespórolhatatlan – legeleje. Amiből aztán továbblépve-gondolva, fölépülhet az önmagában helytálló mű.
A Runningot nem találom ilyen önmagában megálló egésznek. Persze, válaszolhatja erre valaki, mi egyáltalán az egész, létezik-e, a mai modern esztétikának tudnia kell-e egész-ségről (nem), befejezettségről (nem), vagy az egész az csak egy túlhaladott, régimódi koncepció? Azt gondolom, sokat veszít az alkotó, aki megspórolja az egészre való rátekintés sokszor gyötrelmes, s sikerrel nem is mindig kecsegtető aktusát, s helyette beéri a technikával, bizonyos motívumok és elemek ismétlésével, a velük való szertelen (és öntudatlan) játékkal, amit persze az esztétika, a művészettörténet – ha akarja, ha a tenyerén szándékozik hordozni az adott alkotót – képes támadhatatlan intellektuális gondolatfelhőbe bújtatni, s ember legyen a talpán, aki a nagy ködösítés ellenére is ki meri, ki tudja mondani, hogy a dolog nem sikerült. Hogy az anyag, ami a néző elé tárul, szegényes, és sokszor nem is a tehetségtelenség okán (sőt), hanem mert megcsappant a művészet kifejező- és ábrázoló erejébe vetett hit és a bizalom. Mert a néző fél kimondani, de a hivatalos ítész talán még inkább (mert hátha téved, és az szörnyű volna), hogy nehezére esik ez a mindenre való nyitottság, a végletekig hajtott és önző „minden lehet". Ami minden lehet, az valami lenni képtelen. Annak a dolognak nincs identitása, nincs magva.
Az előbbiek tükrében a Runningot fölfoghatnánk a válságba jutott értékek apoteózisának. Megtámogathatnánk közhelyekkel, hogy az élet rohanás, meg hogy az emberben a ritmus révén ott a gép, hogy ez által az emberi lény valójában nem szabad, s mert nem szabad, a tetteiért – így saját művészetéért – sem lehet morálisan felelős. (Ez persze, ha következetesen gondolkodunk, szöges ellentétben áll a művészi szabadságba vetett izé... „hittel", de ez a csekélység kit érdekel.) A lényeg, hogy minél érdekesebb gondolati absztrakciókat pakolhassunk a színpadra (pontosabban: „lengjük körbe vele a színpadot"), így elkendőzhető, mily igen kiüresedőben van a művészet maga. Biztos vagyok benne, hogy Fehér Ferencben meg sem fordult efféle szándék. Mi hát a Running? A darabot láthatnánk tisztán a ritmuson, a két eltérő karakterű táncos egyéniségén alapuló kísérletnek, de akkor meg fölmerül a kérdés: mi végre mégis az expresszív, hangsúlyos fénykör-megvilágítás, vagy Fehér Ferenc elsötétedő háttérből előrefelé sétáló alakjának szuggesztív ereje? Valamit csak akar ez jelenteni! (Ha mégsem, akkor pedig mi végre várjuk, hogy az ember valamire is kíváncsi legyen még a művészettől, a művésztől?)
Ha nem akarom átvágni intellektuális absztrakciókkal a saját érzékeimet, akkor azt kell mondjam, hogy: a Running mindjárt az első percekben egy kérdést vet föl, amely a sötétből a fénybe lépő, majd a sötétben ismét eltűnő emberre, valamint a mozgásfolyamat „mozdulatrészecskékből" (voltaképp végtelen számú állóképek sorozatából) álló összetettségére vonatkozik. Tág értelmezési lehetőséget nyit a szereplők által viselt ruhával, s bár olykor mintha a mozgás szintjén is megjelenítődne a már föntebb említett két dimenzió (ha a szerzetesé nem is, a rapperé mindenképp), de további fogódzó híján ezek az összetevők elhalnak. Elkélne az egyértelműbb megfogalmazás. Ha a Running tisztábban artikulálná céljait, még nem válna szájbarágóssá, s ez által művészietlenné.
Ami marad, az a ritmus, a Futás. De ez önmagában elégtelennek bizonyul. A néző tikkad, s hiába reméli, hogy egyszer, talán a darab is, a szereplőkkel együtt befut a célegyenesbe.
RUNNING
Jelmez: Simon Judit. Zene: Fehér Ferenc. Hang: Kovácsovics Dávid. Szakmai konzultáns: Mándy Ildikó. Koreográfus: Fehér Ferenc.
Táncosok: Yumi Osanai, Fehér Ferenc.
Átrium Film – Színház, 2013. április 12.
