Péter Márta: Behálózva
Frenák Pál Társulat: X&Y – KRITIKA
Az X&Y teremtéstörténet. Éppen ezért bukástörténet. Figurái végigjárják a stációkat, föntről le, kizuhanva a háló nyers és mégis éteri édenéből, egészen a kemény földig, majd visszakapaszkodnak a magasba, ártatlanságukat is elvesztve, tudatlanul, a fizikaiság/érzékiség ösztöni kondícióitól vezérelve.
Frenák Pál Társulat: X&Y – KRITIKA
Az X&Y teremtéstörténet. Éppen ezért bukástörténet. Figurái végigjárják a stációkat, föntről le, kizuhanva a háló nyers és mégis éteri édenéből, egészen a kemény földig, majd visszakapaszkodnak a magasba, ártatlanságukat is elvesztve, tudatlanul, a fizikaiság/érzékiség ösztöni kondícióitól vezérelve.
Frenák Pál friss bemutatójának tárgyi főszereplője egy háló, amely a színpadi bal magasából dekoratívan zúdul a másik oldal mélyéig, szabálytalan rácsozata szerint azonban mintha zavar támadt volna a szövésben, mintha egy beteg pók heroikus műve lengene szemünk előtt. És helyben is vagyunk. A koreográfus munkáit ismerve képzelni sem lehet, hogy az X&Y kromoszómákra és nemiségre utaló címével majd egy idilli Ádám-Éva történetet fest elénk, hogy aztán embervoltunk fennkölt tájain nagy büszkén elszunnyadjunk. Hát nem.
A kultúrtörténetben számtalan jelentésréteget magába vonó háló itt lényegében egyfajta kiterjesztett szimbólum, minden dolgok között a választó- és kötőelem, a kint és bent, fönn és lenn többsíkú értelmezésének látványkódja. És nem mellékesen a különleges, artisztikus vagy épp bizarr mozgáslelemények kiváló terepe. E kétféleségében, azaz elvontabb és konkrét fizikai minőségében is világosan illeszkedik az alkotó korábbi – lebegést, repülést, szárnyalást idéző – szcenikai megoldásaihoz, s velük a sajátos kifejezési formákat generáló személyiséghez és személyességhez: Frenákhoz, aki a titkos benső határok és válaszfalak föloldásával a teret szeretné végteleníteni. S e végtelenségében belakni, otthonná tenni. Ahogy talán eredetileg, eredendően lehetett. De aztán jött a bukás, és ez, úgy tűnik, nem csak egy aktus a teremtésben, hanem folyamat és folytonosság, mert a bukás máig tart. Mert a bukás maga az élet. Vagy az élet maga a bukás?
Marie-Julie Debeaulieu / fotók: trafo.hu
Az X&Y teremtéstörténet. Éppen ezért bukástörténet. Figurái végigjárják a stációkat, föntről le, kizuhanva a háló nyers és mégis éteri édenéből, egészen a kemény földig, majd visszakapaszkodnak a magasba, ártatlanságukat is elvesztve, tudatlanul, a fizikaiság/érzékiség ösztöni kondícióitól vezérelve. Bejárnak egy utat, de nem változik bennük semmi. Vajon komolyan vehetők egyáltalán? Komolyan vehető a világ, amelyet közvetítenek? Úgy tűnik, a – szövegkönyvet jegyző – táncalkotó is folyvást szomorú vagy gunyoros idézőjeleket rak képei mellé, mintha alakjait, köztük az embert is kritikával s bizonyos szánalommal figyelné. És mintha olykor keserűen nevetne állapotukon, reménytelen menetelésükön. Első rövid, de intenzív jelenlétével Frenák titokzatos Luciferként hoz fényt és evilági kísértést; jelentőségteljes lassúsággal nyitja és zárja fekete felsőjét, aztán hosszabb időre is kitárja, hogy láthassuk pulzáló fényszívét (a darab alcíme: battement du coeur » szívverés – a szerk. megj.«). Tekintetét elfordítja... Szép a látvány, szépen giccses, mint egy neonfényes szicíliai templom, nem csodálkoznék rajta, ha közben Frenák ajkbiggyesztve vigyorogna. De kezében is dobogtatva kicsit szívét, sarkon fordul és nyugodtan távozik. Mert úgy van itt történet, hogy valójában nincs, illetve csak külsőséges, fizikai paraméterekkel leírható változás van. Legfeljebb a dolgoknak van még történetük, nem az embernek. A két lény kapcsolata is dologszerű, közöttük még az intimitás is izolált, magányos cselekmény „menet közben".
Holoda Péter
Frenák a táncszínpadon megszállottan nehéz dologra tör: formává akarja tenni az elvontságokat, a láthatóba hívni a fogalmilag is nehezen kifejezhetőt. S bár elvileg ez történik minden tánc (és nem tánc)előadáson, a valóságban sokszor nem így van, inkább a horizontálisban fellelhető készlet, kézügybe eső formarend variálódik, olykor igen tetszetős, sőt kiváló eredménnyel.
Frenák küzdelme lényege szerint valamiféle szintéziskeresés, amelyben még és már minden részlet pontosan és őseredetien egyetlen helyi értékében mutatkozhat meg. Nem csoda, ha állandó nyugtalanságában alkotásai is állandó változásban vannak. És nem csoda, ha előadóira ez alkalommal is hatalmas terheket rak. Marie-Julie Debeaulieu és Holoda Péter úgy nő és férfi, hogy mégsem az, úgy kapaszkodik a másikba, hogy mégsem nyílik meg belül, úgy ember, hogy akármilyen lény lehet. S e soktagú bizonytalanságban mégis teljes biztonsággal kell mozognia, átvitt és valódi értelemben is. Az elektronikusan gerjesztett s olykor kitartott hangzások kevés támpontot adnak a hosszú folyamatokhoz, pláne a szinkronmozgások kivitelezéséhez, de a talajra „írt" sorozatok ugyancsak megváltoznak a háló fönti, ingatag terepén. Az alászállás mezítelenségében a figurák mégis közelebb kerülnek a fényhez, összhangban azzal a gondolattal, hogy a valódi emelkedéshez előbb meg kell járni a mélységet is; az egyik lábra illesztett fényforrás különben érdekes aszimmetriát és súlyképzetet társít a mozgáselemekhez. A hosszú, csúszó lépésekkel haladó diagonálok kettőse a korábbi fekete után most fehér alsóneműt húz magára, ám kommerciális, érzékieskedő „tangója" (De–Phazz: Jazz Music) szerint minden változás külsődleges. Ugyanúgy araszolnak vissza a magasba, ahogy leérkeztek.
Holoda Péter
Frenák második jelenésében viszont komolyság és súly van. Fénynégyzete a kvadrát jeleként szívja magába alakját, s ő egy lamentációra (You and I) lágy és energikus, nyújtott és törött íveket rajzol maga köré, kézfőit fűzi-indázza finom jelentőséggel. Végül felemeli karjait, mintha épp a fénykútba ugrana..., zuhanni fölfelé. – Egyfajta magánbeszéd, talán a színházi jelenségek „szerzői bölcsessége" volt ez, amikor a koreográfus rövidke pillanatra – szereplői fölé nőve – kibeszélt a műből.
Ám végül becammog egy méretes fehér majom – Szűcs Edit munkájaként – kifejezően együgyű arccal, s amint lassan végighordozza tekintetét a nézőkön, csakugyan egyetlen kérdés marad: sok ezer év alatt haladt-e valamit az evolúció felkent vándora?
Darwin meg közben elszunyókált.
X&Y (Frenák Pál Társulat)
Zene: Árvai György. Jelmez: Szűcs Edit. Fény: Marton János, Frenák Pál. Hang: Hajas Attila. Színpad- és alpin-technika: Zoltai György. Koreográfia és szcenográfia: Frenák Pál.
Előadók: Marie-Julie Debeaulieu, Holoda Péter, Frenák Pál.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. április 18.
