Szoboszlai Annamária: Irány be, ki, be, ki
South Bohemian Ballet – Magyar Balett Színház: Zero Gravity – KRITIKA
Az eklektikusnak ígérkező est – eklektika tekintetében – nem okoz meglepetést. Rui Horta (Napi események), Egerházi Attila (Elveszett érzékek, Zero Gravity) és a már említett Petr Zuska (Mária álma) koreográfiája a modern/kortárs balett különböző arcait mutatja meg a nézőknek.
South Bohemian Ballet – Magyar Balett Színház: Zero Gravity – KRITIKA
Az eklektikusnak ígérkező est – eklektika tekintetében – nem okoz meglepetést. Rui Horta (Napi események), Egerházi Attila (Elveszett érzékek, Zero Gravity) és a már említett Petr Zuska (Mária álma) koreográfiája a modern/kortárs balett különböző arcait mutatja meg a nézőknek.
A Budapest Táncfesztivál keretében három koreográfustól négy egyfelvonásos balettet mutatott be a cseh South Bohemian Ballet és a gödöllői Magyar Balett Színház. Bár az est számait mint „magyarországi bemutatókat" ajánlja a nézők figyelmébe Egerházi Attila, a South Bohemian Balett művészeti vezetője s a 2006-ban alakult Magyar Balett Színház balettigazgatója, a megfogalmazás némiképp félrevezető. Valójában a Petr Zuska koreografálta Mária álma című egyfelvonásos 2009-ben már szerepelt a MűPá-ban, akkor a Prágai Nemzeti Színház balettegyüttesének az előadásában. S Rui Horta darabja, az Ordenary Events is bemutatásra került már 2010-ben, a 10. Táncfórumon (ugyancsak a MűPá-ban, ugyancsak a South Bohemian Ballet és a Magyar Fesztivál Balett előadásában).
Az eklektikusnak ígérkező est – eklektika tekintetében – nem okoz meglepetést. Rui Horta (Napi események), Egerházi Attila (Elveszett érzékek, Zero Gravity) és a már említett Petr Zuska (Mária álma) koreográfiája a modern/kortárs balett különböző arcait mutatja meg a nézőknek. A Napi események (Ordenary Events) vörös-fekete látványvilágával, a két táncosnő és a négy táncos pengeéles mozdulataival, a színpadot hosszában és keresztben átszelő-guruló-perdülő mozgássoraival szerencsés felütése az estnek. Minden, csak nem hétköznapi. A francia ütőhangszeres csapat, a Les Tambours du Bronx zenéjére – és a MűPa csöndjeire – támadó hurrikán talán csak azt a három, széles csíkként a táncteret felosztó vörös szőnyeget nem sodorja magával, melyek időnként elhatárolják egymástól a három pár eltérő jeleneteit, majd egységbe fogják a hatos hol együtt mozgó, hol az egyéni akciókból páros kontaktokba tovább folyó tömegét. Míg a vörös szín – mely nemcsak a padlót, de a kosztümöket is uralja – a tomboló, egyszer egységbe rendeződő, máskor fékevesztett energia és a vér képzetét emeli be a színpadra, addig a három felállított szék valamiféle stabilitásét, mely azért bizonyos jelenetekben végül mégiscsak ingatagnak bizonyul. A hat táncos a kezdőképen baloldalról indul, a futók fél térdre ereszkedő helyzetéből, s noha a koreográfiában a továbbiakban felszabdalódik az előre jelzett út, azért a térben a balról jobbra – a múltból a jövőbe tartó? – haladás lesz az előadás vezérfonala, melyet megtámogat a karakteres fénydramaturgia is. A szüntelen, percre sem csillapodó mozgástörténést talán csak a közbeiktatott csöndek egyensúlyozzák ki némiképp, a nézőnek is engedve egy szusszanásnyi időt.
A szünet után kerül sor Egerházi Attila két új koreográfiájának, az Elveszett érzékeknek és a Zero Gravitynak a bemutatójára. (Igaz, ez utóbbi címen Egerházi már készített egy duót pár éve, csak akkor Bach zenéjére. ) Az Elveszett érzékek és a Zero Gravity kapcsán egy kicsit bajban vagyok, merthogy a műsorfüzet nem tájékoztat egyértelműen a két darab sorrendjéről (ahogy az esten színpadra lépő táncosok nevét is homály fedi mind a nyomtatott, mind a netes műsorfüzetekben). A szünet utáni első darab négy táncosnő és négy táncos által váltakozó formációban előadott modernbalett-kompozíció. A mozgásvilág erősen őrzi magában a klasszikus balett jegyeit, de azokat modern elemekkel, talajmunkával oldja, teszi szellősebbé. Hasonlóképp írható le a második darab öt táncosnőjének és öt táncosának munkája is: vagyis a klasszikus találkozik a modernnel. Mindkét darab az Operaházban ifj. Harangozó Gyula és Egerházi Attila kezdeményezésére beindult kortárs alkotóműhely kortárs koreográfusi estjeit juttathatja a nézők eszébe. Most ahelyett, hogy a „kortárs" meghatározásának megszokott boncolgatását helyeznénk terítékre, meg kell jegyeznem, hogy bár a két darab értéke elsősorban a ma többnyire háttérbe szoruló/szorított „esztétikus mozgásban" rejlik, s bár mindkettő erősebben kötődik a 20. század közepének-végének tánctörténetéhez, mint a jelen útkereséseihez, azért még elgondolkodtató lenyomatai egy érvényes koreográfusi gondolkodásnak, mely elsősorban a balett zárt rendszerének fellazításával – de a balettesztétikát át nem írva – képzeli el a táncoló testet. Így aztán régi és új mezsgyéjén bandukolva, valamiféle sterilitás jellemzi mindkét művet. Hiába az első balett érdekes képei (pl. a táncosok talajon ülve lebegése), ha egyszer a koreográfia egésze nem kap határozott irányt. Képletes értelemben legalábbis. Mert a ki- és befutásokat, az ekképp váltakozó formációkat nem nevezném határozott koreográfiai irányultságnak. Apró szegmensek ezek, melyekből a koreográfus igyekszik fölépíteni egy egészet. De mi végre? Nemcsak ennek nincs távolabbi értelme, de annak a rőzsekötegnek (töviskoszorúnak?) sem, mely a második darabban magasan a táncosok fölött lebeg, mintegy élettelenként visszhangozva az alant táncolok kezeinek-lábainak kusza, de életteli rajzolatát.
Végül a szórakoztató közönségdarab, a Mária álma zárja az estét. Petr Zuska nem a bibliai Mária álmát, hanem a 19. századi romantikus balett királynőjének, Marie Taglioninak a látomását viszi színre. Állítólag egyszer a balerina arról beszélt az orvosának, hogy álmában valamiképp egymásba kombinálódott a Grand Pas de Quatre (zeneszerző: Cesare Pugni) és A hattyú halála. Az álmot Zuska arra használja, hogy a romantikus balettfantáziák paródiáját nyújtsa, álomképbe bugyolálva. A kezdőképen négy férfi, fehér pad. A kék reflektor tavat világít a táncszőnyegre. Az egyik férfi eteti a hattyúkat. Egyébként csicseregnek a madarak. A másik talán horgászik. A többi üldögél. Mígnem föltűnik a vízen a hófehér hattyúlány. Az egyik férfi kézből megeteti. Aztán táncba kezdenek. A pad is, Camille Saint Saëns A hattyújának zenéjére. Mikor is a hattyúlány (Marie Taglioni) elalszik, megjelennek az előbbi csábítók, de immár hattyúk képében, klasszikus hosszú tüllszoknyában. A folytatást el lehet képzelni. Bravúrosan mulatságos! Négy férfi járja csupasz felsőtesttel, fodrozódó alsóban a táncát, és vetélkednek és csintalankodnak és barátkoznak és megorrolnak és kibékülnek és ölelkeznek és stb. Feminin oldaluk eme bárdolatlan kitárulkozásába ugyan belecsurran egy pillanatra a jelen idők kanapén sörözve futballt néző hímbrigádja is, de rögtön utána máris a kifutók világában látjuk az erősebbik nemet. Ez is, az is a FÉRFI. S ki a fekete hattyú? A sötét nadrágkosztümös nő. A karrierista, a feminista (?), aki a darab utolsó részében visszatér, hogy elcsábítsa ezeket az érzékeny hattyú fiú-lányokat, s egyben eljárja utolsó táncát is. (Elsiratva a férfi-nemet?)
A South Bohemian Ballet és a Magyar Balett Színház közös produkcióján erőteljesen érződik a közönségnek való tetszeni vágyás. Ha kell, a portugál koreográfus erősen fizikai, vehemens produkcióval, ha kell, költészettel, és persze mindenekfölött öniróniával és humorral dolgoznak a tapsért.
Zero Gravity (South Bohemian Ballet – Magyar Balett Színház)
Napi események
Zene: Les Tambours Du Bronx. Jelmez, színpadterv, fény: Rui Horta. Színpad, koreográfus asszisztense: Jan Kodet. Koreográfia: Rui Horta.
Elveszett érzékek
Zene: Arvo Pärt. Jelmez: Andrea T. Haamer – Egerházi Attila. Fény: Egerházi Attila. Koreográfus-asszisztens: Linda Schneiderová. Koreográfia: Egerházi Attila.
Zero Gravity
Zene: Hildegard von Bingen, Zbigniew Preisner, Alva Noto & Sakamoto Ryuichi. Jelmez: Daria Koštenko. Színpadterv: Egerházi Attila. Koreográfus-asszisztens: Kéri Nagy Béla. Koreográfia: Egerházi Attila
Mária álma
Zene: Camille Saint Saëns, Cesare Pugni. Jelmez: Roman Šolc. Színpadkép, a koreográfus asszisztense: Nelly Danko. A South Bohemian Theatre koreográfus-asszisztensei: Linda Schneiderová, Egerházi Attila. Koreográfia: Petr Zuska.
Művészetek Palotája, 2013. április 23.
Budapest Táncfesztivál
