Péter Márta: A nem létező társulat
A Magyar Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadása (modern szakirány)
Sokáig lehetne még beszélni a jól formázott epizódokról, a dekoratív megjelenésekről, a technikai és előadói teljesítményekről, a társulatot mutató összhangról, és külön-külön minden ifjú táncosról, akik ezen az estén valamennyien szólisták voltak, így együtt, talán utoljára.
A Magyar Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadása (modern szakirány)
Sokáig lehetne még beszélni a jól formázott epizódokról, a dekoratív megjelenésekről, a technikai és előadói teljesítményekről, a társulatot mutató összhangról, és külön-külön minden ifjú táncosról, akik ezen az estén valamennyien szólisták voltak, így együtt, talán utoljára.
Megszámlálni is sok, ki mindenki segítette a háromrészes monstre programot, amelynek becsületesen hosszú címe: A Magyar Táncművészeti Főiskola, Táncművész szak, Moderntánc szakirány hallgatóinak vizsgaelőadása. Az évfolyamvezető mesterek (Kazinczy Eszter, Kulcsár Noémi), a képesítővizsgában közreműködő alkotók, az irdatlan munkát végző betanítók, próbavezetők, a korábbi oktatók, zongorakísérők mellett illene megemlíteni az előadáshoz nélkülözhetetlen technikai stábot, a hang és a fény színpadi felelőseit, meg sok más segítőtársat... S persze a végzősöket, akik professzionális állóképességről tettek tanúbizonyságot, hiszen tizenhárom koreográfiát felvonultató estjük minden pillanatában meggyőző technikával és előadói fogékonysággal lepték meg a szimpatizáns közönséget.
A Nemzeti Táncszínház által rendezett est élére a műsorfüzet kiemelt helyén olvasható Pina Bausch-idézet került: „Táncoljatok, táncoljatok, különben elveszünk." – Bármilyen kontextusból is emelődött ki a figyelmeztető mondat, érvényes marad, most úgy is, hogy pörög a műsor, gyors váltásokban mutatja képeit, az ifjú művészek meg csak táncolnak, táncolnak, a végtelenségig. Első számként mindjárt a Testek filozófiája című darab népszerűbb feléből választott részletet; Juronics Tamás rendezésének egyik felvonása tiszta zenei és táncélmény, asszociatív mozdulati áramlás, ugyanez felcímkézve viszont akciós termékként szolgál, amelyben a trikók feliratai döntenek a be/fogadás mikéntjéről. Így a Test-Lélek-Szellem női triójának, a Kereskedelem-Erkölcs férfi kettősének vagy a hímneműek fölött végül hatalmat szerző Nő figurának sztereotip mozdulati, gesztusbéli és mimikai lehetőségei fölpiszkálják a színpadi ambíciókat, és a biztos sikert jelző, rendkívül gyors nézőtéri visszacsatolás révén nagy vonzerőt jelenthetnek az alkotónak és az előadóknak is. Ha nem is tudatosan, anno talán Juronics is mérlegelte a legáltalánosabb szellemi kondíciókat, ahogy most a műsor összeállítói is. Érthető.
A kis létszámú opusok a táncos felkészültségnek szinte röntgenképeit adták, nyilván, mert a figyelem ilyenkor nem osztódik meg. Nemes Zsófia spicc-cipős kortárs koreográfiája például Innocent címmel került a programba, és Harkai Edua lábfejét, térdnyújtásait, s úgy általában testi-izomzati kidolgozottságát látva – néhány további darab után – világossá lett, hogy a modern szakirány hallgatóinak nem kis része a balett tanszak valahányadik évfolyama után került ide (talán kevesebb traumával, mint a régebbiek anno a néptánc tagozatra). A fényhasználatban is finom leleményt – és keretes szerkezetet – mutató lírai táncdolgozat után Grecsó Zoltán Ahogy Évike elképzeli című montázs-duettjét láthattuk, Bujdosó Anna és Bárány Péter előadásában; a sűrűn változó hangzásbeli és világítási effektekkel, teret festő színekkel, végtelen töredezettséggel operáló koreográfia címe azonban – a kortárs terepen – némileg áthallásnak tűnik. Bajári Levente kompozíciójában két pár (Harkai Édua – Kerekes Kristóf, Szécsi Teodóra – Hajdú Bálint) absztrakttá lényegült kapcsolata rajzolódhat meg, vélhetően a film után, Faces címmel. A talajra vetítődő fénykörök, a bennük mozgó alakokkal talán a magányról, valamiféle kérlelhetetlen izolációról adnak hírt, olykor feszes, nyugtalan sorozatokkal. Egy rövid koreográfiai skiccel járult a műsorhoz Kopper Viktória; a Kezeim fogságában némileg talányos helyzetét önmaga abszolválta, szerencsére azonban a földre vetített pókhálószerűség mellett sem volt olyan drámai a helyzet.
Fotók: Mészáros Csaba
Egy-egy nagyobb létszámú, és az alkotókra gondolva felismerhető táncmű zárta a műsor első felét, illetve nyitotta a másodikat. Gergye Krisztián ritka következetességgel választ zenét, folyvást nagy műveket fordít a láthatóba, fordít le a maga táncos színházára. Most Beethoven színpadi zenéje, a németalföldi szabadságharc főalakjára emlékező Egmont nyitány lett kihívás, és megszületett a Nyitány, amely jelentésével akár súlyos előérzeteket is magába von, ugyanakkor az említett tematika okán, s bizonyos szcenikai elemeivel, például a cipők levételével, majd csöndes sorba állításával valamelyest a Zyklon-B képeit is megidézi. Úgy tűnik, a zenei szólamokra, a tételek jellegére felelő expresszivitás sem idegen a modern szakirány hallgatóinak. Ugyanígy Kun Attila darabjában is otthonosan mozgott a tíz előadó; az Úton koreográfiája a Közép-Európa Táncszínháznak készült nagylélegzetű Horda című előadás egyik részlete volt, azzal a hajlékony és összekapaszkodó mozgásfűzéssel, amely Kun matériájának ritka szervességét, egyéni jellegét adja, s amely Lajkó Félix nyugtalanul űződő, energikus zenéjével is egységet tud alkotni. – Utóbbi koreográfiák zenei montázs helyett egyetlen zeneművet váltanak mozgássá, s ez a tény a fiatal táncos számára szinte kompozíciós stúdiumot jelent, hiszen a ma oly gyakori mozaikos szerkezet helyett következetességre, a formai-motivikus témák végiggondolására is késztet.
Kellemes koreográfiai etűdök sorjáztak a második félidőben is, mindjárt a – hetvenes évek elején sokaknak tetsző – Máthé Péter-dal, a Hull az elsárgult... mozgásparafrázisa Pataky Kláritól. Az előadóknak (Szél Dalma, Mészáros Attila) ez már a messzi múltba vész, de még az alkotónak is, akit azért mégis megérinthetett valami ebből az édesbús szomorúságból, ha idézőjelek között is, de elénk tárta. Vajon teljesen önfeledt a nevetés, amikor a szöveg, egy élethelyzet, egy érzés (az érzés) vállalhatatlan? Az a jó ebben az életvázlatban, hogy látszólagos egyszerűsége mellett több ajtaja van, s ez még inkább kitűnt Pataky régebbi, a Merlinben hasonló címmel bemutatott előadásából. – Lakatos János Cello fantasy címmel készült négyszereplős darabját hölgyek táncolják (Jakab Zsanett, Takács Zsófia, Tóth Brigitta, Szőllősi Krisztina), igazán jól, energikusan, frissen, és a vonósjátékot imitáló bevezető képek is illenek a darabhoz, az abszolút főszereplő mégis Sinkó-Várnagy Mihály gordonkaművész, mert elektronikus szolgálatra épített különleges hangszerével csodákat művel. Lazán és fölénnyel ad egyszemélyes koncertet, s mert a koreográfiai szerkezet, talán a dominancia miatt is, őt állítja a középpontba – utóbbi dolog a zenész férfiú mögötti Siva-tánccal, majd egy-egy simogatással, lenge érintéssel is teljesül, ám bármennyire kedvesek és ártatlanok is eme gesztusok, egy színvonalas lokálműsorra hajaznak. (A bevezetésben jelölt irányt tartva, és a mozdulati anyagot több szigorral szőve izgalmas párbeszéd születhetne.) – Góbi Rita hozza formáját, a színpadán valami véletlen folytán összeterelődő, kissé habókos figurákat, a véletlenszerűen fölvett cuccok tarkaságát, s az összetereltek, ám össze nem tartozók irracionális akcióit. Szerethető, félnótás világ ez, amelyet most a Dalma alfában cím fog egybe, s ez mindjárt sok mindent megenged, a dalma-alfa szójátékát is, mielőtt még valaki túl komolyan venné a dolgot. Barta Dóra viszont egy igen erős atmoszférájú duettel járult a műsorhoz. A Falling Shadows sok mindenre utalhat (akad néhány találat a hálón is), mindenesetre sötét, sejtelmes, és tán szomorú is; a levegőben lassan körbe-körbeforgatott lány pedig valamiféle véghelyzetet mutat, a felemelődéssel is gyökértelen állapot impressziójával. A puhán, elasztikusan mozgó táncospár (Takács Zsófia és Kovács Péter) még magasság arányaival is emlékeztet a Szegedi Kortárs Balett Juronics – Barta kettősére, a koreográfiai részletek, a jellegzetes összekapaszkodások, lendületek és ívek pedig kísértetiesen fölerősítik az érzést. A kiküzdött stílus nem tűnik el nyomtalanul. – A középrész utolsó számát Tihanyi Ákos készítette a réges-régi nótára – amit már Josephine Baker is énekelt – Blackbird címmel. Az egész évfolyam táncol a támla nélküli székek vagy zsámolyok között, látványosan vibrálnak a pólók csíkjai, a fekete kalapok meg le-föl járnak... Ennek a csapatnak ilyet is kell tudnia, ha a szerződések majd sokfelé viszik őket.
Ahogy jeleztem, hosszú volt a program, s csak most értünk a legnagyobb vállaláshoz, Kulcsár Noémi koreográfiai-rendezői munkájaként Shakespeare vígjátékának Szentivánéj címmel készült, nagyjából háromnegyedórás változatához. A koreográfus Almási-Tóth András személyében dramaturggal dolgozott, ami a találkozások, cselek és félreértések sokszereplős meséjére gondolva, lényeges momentum. Meglehet, együttesen alakították a jelenetezést, és vele a zenei határokat is, mert a táncszínpadi műben mintha következetesen váltaná egymást három hangzásréteg; a leghangsúlyosabb H. Purcell vissza-visszatérő muzsikája, a Tündérkirálynő fenséges dallamaival, amelyek – más művekkel együtt – Szabolcsi Bence szavaival „azért tudnak egészen-mesék, egészen muzsikák s egészen az élet képei lenni, mert jókedvükben és melankóliájukban, természetábrándjaikban és démonzenéikben egyaránt az élet nagy boldogsága és tenyésző szabadsága lélegzik." Ehhez csak felnőni lehet. Az alaptónushoz illően, s az előbbit ellenpontozva, szerepel egy nyersebb (talán kelta) motívumokat szövögető folklorisztikus vonulat, s aztán még egy, immár engedménynek tűnő minapi „tuc-tuc" zene – szó se róla, ez is viszi a táncot, kissé gépiesen darabolja, s így megférhetne akár az overallos mesteremberekkel is, mégis mintha kissé stílusidegen maradna. Ám a szereplők elementáris jelenlétükkel mindannyiszor fölülírják a kritikusabb észrevételt, miközben a játékszervező díszletelem, Vajda Márton valóság és képzelet határán álló „nyitott háza" is kínálja a bonyodalmakat.
Sokáig lehetne még beszélni a jól formázott epizódokról, a dekoratív megjelenésekről, a technikai és előadói teljesítményekről, a társulatot mutató összhangról, és külön-külön minden ifjú táncosról, akik ezen az estén valamennyien szólisták voltak, így együtt, talán utoljára.
A Magyar Táncművészeti Főiskola Táncművész szak, Modern szakirány hallgatóinak bemutató előadása és vizsgaelőadása
Az évfolyam: Bárány Péter, Bujdosó Anna, Gáll Norbert, Hajdú Bálint, Harkai Édua Eszter, Jakab Zsanett, Kerekes Kristóf, Kopper Viktória, Mészáros Attila, Stohl Luca, Szécsi Teodóra, Szél Dalma Rebeka, Szőllősi Krisztina, Takács Zsófia, Tóth Brigitta
Művészetek Palotája, 2013. május 22.
