Halász Tamás: Bővében anyagnak
cie. Ladjánszki Márta: Széki Luca – KRITIKA
Váltakozó, újabb és újabb metamorfózison átmenő figurája olykor valóban természetfölötti lényként látszik a színen. Jelenése azonban nem valamiféle misztikus, titokzatoskodó ködlényt mutat, hanem nagyon is hús-vér, különös energiákat hordozó figura a szólista: láttatja magát esendőnek, tépelődőnek, de erősnek és magabiztosnak is.
cie. Ladjánszki Márta: Széki Luca – KRITIKA
Váltakozó, újabb és újabb metamorfózison átmenő figurája olykor valóban természetfölötti lényként látszik a színen. Jelenése azonban nem valamiféle misztikus, titokzatoskodó ködlényt mutat, hanem nagyon is hús-vér, különös energiákat hordozó figura a szólista: láttatja magát esendőnek, tépelődőnek, de erősnek és magabiztosnak is.
Tavaly decemberben egy különleges vállalkozás nyitányaként előbemutatót tartott Ladjánszki Márta három alkotótársával, a zenét szerző párossal, a brit Oliver Mayne-nel és Varga Zsopin Zsolttal, illetve a látványt jegyző Koroknai Zsolttal. Akkor a Széki Luca, e mára két tételesre kerekedett, különleges atmoszférájú produkció első részét, a táncos-koreográfus szólóját láthatta akkor a Bakelit közönsége.
A produkció decemberi színlapján olvashattuk: „Egy olyan utat és annak állomását mutatjuk meg, ahonnan még tovább szeretnénk menni, amiben partnereket, támogatókat, rezidencia-helyeket és főleg a darab kiteljesedésében női táncosokat keresünk."
Az idén júniusra kiteljesedett produkció első felében Ladjánszki Márta szólója látható, ettől egy szünet választja el a beérett gyümölcsöt, a sokszereplős (a színen egészen pontosan tizennégyen vannak, illetve a két, élőben játszó muzsikus) tételt.
Az alkotó szólójának terében öt, a magasba lógatott, sűrűn redőzött szoknya függ: látványuk megállná a helyét egy, a legkifinomultabb ízléssel berendezett, modern városi térben is (látványtervező: Koroknai Zsolt). Mayne és Varga kompozíciójában ott az éteri, a misztikus, a karcos: gazdag, sokrétű hangzás állítatott e szikár, finom idézetekben, figyelemre méltó részletekben gazdag, vallomásos erejű szólóműhöz.
Fotók: Kővágó Nagy Imre / forrás: facebook.com/MartaLadjanszki
A produkció színlapjáról megtudhatjuk: annak létrejöttét kiindulópontként Kascsák Margit néprajzkutató, jelmeztervező, textilművész, a koreográfus másfél évtizedes alkotótársa, Koroknai Zsolt édesanyja munkássága ihlette, serkentette. Az ő hagyatéka és gazdag magángyűjteménye adott alapot e roppant ígéretes alkotói kalandhoz. Művészete „a darab látványvilágának megteremtésében és a vizuális eszközök újító színpadi megfogalmazásában jelenik meg". A magyar (széki) néptánchagyomány konkrét jegyeit azonban hiába keressük a két tételes estén. Azok sem a mozdulatokban, sem a zenei anyagban nem jelennek meg: a koncepció ennél sokkal éteribb és izgalmasabb – mert természetesen, mégiscsak ott vannak e jelek, alig kivehető sziluettel, elmosódó kontúrokkal, tömbökben, érzetekben, a „sorok között".
Az „egy" és a „tömeg" izgalmasan áll párba e terjedelmes, közel két óra terjedelmű táncműben. A szólista, talán maga a játékos fantázia szülte Széki Luca, kinek neve a néphagyomány közismert alakjáéból, motívumából vétetett. A birtokos viszonyból („Luca széke") visszafejtett birtokló, aki egyszerre lehet a boszorkány meglesésére szolgáló, különlegesen elkészítendő szék gazdája (ám itt a csavar, hiszen a szék az azt elkészítő, a Lucát meglátni akaró legényé, és nem az év közben láthatatlan boszorkányé...) és maga Luca, a megpillantott, az év egyetlen napján, egyetlen éjszakáján látható, aki Ladjánszki alakjában áll előttünk.
Váltakozó, újabb és újabb metamorfózison átmenő figurája olykor valóban természetfölötti lényként látszik a színen. Jelenése azonban nem valamiféle misztikus, titokzatoskodó ködlényt mutat, hanem nagyon is hús-vér, különös energiákat hordozó figura a szólista: láttatja magát esendőnek, tépelődőnek, de erősnek és magabiztosnak is. A hangulatok változásának sűrű árama teszi feszültséggel telivé e szólót, melyben különös, delejes mozdulatok ismétlődése szikrázik fel újra és újra. Saját magában és a félhomályban olykor végtelennek tetsző terében kóborló alak Ladjánszki Lucája, a sötétben meg-megvillanó űzött, vagy éppen erejében, tartásában felmagasztosuló, magányos hős. A szóló végén, egy bűvös pillanatban, egymás után megmozdulnak a szoknyák a magasban. Addig csőszerűen függő, ráncolt anyaguk lassan szétnyílik, és fénylő palástként forog-ragyog a magasban: a térben ekkor az övék lesz a főszerep. Meditatív szépségű pörgésük a magasban a szent extázisba került kerengő dervisek mozgásban is szinte mozdulatlannak ható, fordított tölcsérre emlékeztető viseletét idézi. A darab végén a szólista felel nekik: pompás, finoman derengő fénygyűrű (pontosan: egy kimaszkolt közepű, tágas fénykör) puha ölelésében kezd lassú tempójú forgásba, immár kibontott hajjal. A szoknyája először a derekán pörög, majd óvatosan a vállaira emeli, végül a feje fölé tartja e sátrat. A forgás egy pontján – konkrét utalással a dervisekre, jellegzetes pózba emeli a jobb kezét.
E nagyszerű képpel zárul a szóló: az utána következő tétel elején a fénygyűrű adja az átkötést, mely ugyanúgy, a már belépésünkkor sűrű köd borította szín közepén dereng.
„A kör a térbeosztás legegyszerűbb, legelemibb módja, legtermészetesebb, leggazdaságosabb emberi lehetősége. (...) Korlátlanul bővíthető, tágítható, sőt alakítható, anélkül, hogy a mindenkit egyformán magába foglaló lényegét elveszítené; anélkül, hogy bárki is a legcsekélyebb mértékben kirekesztve vagy mellőzve érezhetné magát a résztvevők közösségében, hiszen a kör középpontjában zajló esetleges cselekménytől mindenki egyforma távolságra van. (...) A keringés, a körözés, valaminek a megkerülése, körülállása, körbeforgása (...) sokszor mágikus, varázsló célzatú cselekvések, szertartások fontos tartozéka". Martin György, a legendás emlékű folklorista írt így a körtáncokról.
A Széki Luca második része egy elemi erejű, mágikus körtáncjelenettel kezdődik. A táncosok gyűrűje szinte alig vehető ki a sűrű, opálos ködben: sziluetteket látunk, olykor meg-megvillan egy arc a derengő fényben. Tizennégyen forognak előttünk egyforma ruhában, olykor finoman tempót, vagy irányt váltva. Talpuk alatt reccsen, ropog, döng a padló: a léptek zajának pompás nesze, a ködbe vesző alakok sejtelmes látványa, az embergyűrű formái, lendülete, a mozgás sodrása szinte transzba ejti a nézőt: borul az idő- és a térérzékelés, a komponált zenei hangzásban feloldódik lassan a léptek keltette zaj. A táncosok alakja, arca fokozatosan kivehetővé válik az oszladozó, de teljesen el nem tűnő ködben. Rabul ejt alkatuk sokfélesége. A színen tizenhárom nő: Biczók Anna, Györke Tímea, Herold Eszter, Kopeczny Kata, Kovács Noémi, Lakat Andrea, Lányi Júlia, Makra Viktória, Monojlovits Eszter, Nyári-Nagy Ibolya, Rácz Eszter, Szabó Ágnes Réka, Széphegyi Szilvia és – az eredeti koncepcióba találó leleménnyel becsusszant – egyetlen férfi: Vass Imre.
Pillangó és Csorga Kriszta egyforma jelmezeket adott mindükre. Nyakban pánttal rögzített, kivágott hátú, térdig érő szoknyában végződő ruhát, mely egyszerre elegáns és rusztikus hatást kelt. Különös felütést jelent a kibontott, vállig érő hajú, a nőkkel azonos öltözetbe bújt Vass Imre szerepeltetése. A karba betagozódó, férfiként eleinte a közösségből nem kiszakadó, remek táncos jelenléte különös és izgalmas idézőjelbe teszi e munkát. Alakjában csipetnyi s idővel feloldódó groteszk is jelen van a színpadon.
A táncosok arcát két részre osztja a járomcsontjukat kiemelő arcfestés (smink: Károlyi Balázs). Homlokuk fehéren fénylik, szájuk, álluk, orcájuk sötétebb tónust kapott. A körből kilépő alakok csoportokba rendeződnek, elszakadnak egymástól, hogy aztán újra meg újra egyesüljenek. Olykor, ha hunyorítunk, mintha dramatikus népi táncjáték formáit láthatnánk. Már a körtáncban is ki-kivált egy-egy táncos, hogy egy villanásra a gyűrű, a boszorkánykör közepén találja magát. A folytatásban izgalmas képek sorozata következik, egyiket-másikat közülük akár hirtelen lezárásnak is érzékelhetjük (rájövünk hamarost: tévesen) hangsúlyos voltuk miatt. Látjuk az egyént és a közösséget, a kilököttet és a berántottat, a megdicsőülőt és a megbukót. A Lucázás boszorkányhajszájának drámai pillanatait, a gyanú illanó árnyékát, a kivetést, meglesést és meglesettséget. A második tétel izgalmas képeiben ott a gyengédség, és a csordaszellem ijesztő atmoszférája, az esendően emberi és az emelkedetten állati.
A jobb hátsó sarokba húzódó táncosok verejtéktől fénylő hátukat púpozzák a fényben. Aprókat moccannak-rezdülnek: a hátak lesben álló bogársereget, összekucorodott madárrajt formáznak. Egy másik képben a táncosok izzadtan fekszenek el a földön, hogy a padlóra gyorsan száradó, illékony jeleket „fessenek fel" tulajdon, mozduló testükkel. Gyengéd és kegyetlen, bűvösen távoli és hátborzongatóan ismerős Ladjánszki Márta Széki Lucájának embersereglete.
„A mozdulatsor az önmegmutatás, a jel és az anyag parafrázisa. Az idő periodikus jelensége nemcsak a népi hagyományok rituáléjához kapcsolódik, hanem a hétköznapi jelenségek metrikus egységéhez" – fogalmazta meg Koroknai Zsolt „A Széki Luca Mint Metafora" című rövid írásában, melyet a darab szünetében, a Bakelit előterében olvashattunk, stílszerűen gyönyörű népviseleti darabokkal övezetten, egy installációban.
Ladjánszki Márta és társai izgalmas vállalkozása erős produkcióvá érett. Sűrű anyagából könnyűszerrel akár féltucatnyi darab is kitelne. Akárcsak egy széki szoknyából...
Széki Luca (cie. Ladjánszki Márta)
Zeneszerző/zene: Oliver Mayne, Varga Zsopin Zsolt. Látvány: Koroknai Zsolt. Kosztüm: Pillangó és Csorba Kriszta. Smink: Vozák Tímea és Károlyi Balázs. Ötlet/koreográfia/tánc: Ladjánszki Márta.
Táncosok: Biczók Anna, Györke Tímea, Herold Eszter, Kopeczny Kata, Kovács Noémi, Lakat Andrea, Lányi Júlia, Makra Viktória, Monojlovits Eszter, Nyári-Nagy Ibolya, Rácz Eszter, Szabó Ágnes Réka, Széphegyi Szilvia, Vass Imre.
Bakelit M.A.C., 2013. június 10.
