Komjáthy Zsuzsanna: Teljes hasonulás
Tabea Martin: Duett két táncosra (Évadnyitó előadás a MU Színházban) – KRITIKA
Alig félórában, habkönnyű bohózatban mutatja be azt a mindennapi tragédiát, amivel előbb-utóbb mindenki szembesül: ki vagyok én? Mi a sajátom? Hogyan fejezhetem ki magam anélkül, hogy a megfogant gondolat csorbát szenvedne? Ezeken túl pedig, ami talán még problémásabb: a mozdulatok saját identitását, helyét és szerepét, a saját mozdulatot kutatja.
Tabea Martin: Duett két táncosra (Évadnyitó előadás a MU Színházban) – KRITIKA
Alig félórában, habkönnyű bohózatban mutatja be azt a mindennapi tragédiát, amivel előbb-utóbb mindenki szembesül: ki vagyok én? Mi a sajátom? Hogyan fejezhetem ki magam anélkül, hogy a megfogant gondolat csorbát szenvedne? Ezeken túl pedig, ami talán még problémásabb: a mozdulatok saját identitását, helyét és szerepét, a saját mozdulatot kutatja.
Többé-kevésbé akkor mondjuk egy előadásról, hogy jó volt, okos volt, ha képes vegyíteni azt, amit ismerünk, azzal, amit feltételezünk, ezek keresztezéséből pedig valamiféle új dolgot süt ki. Új dolgot, ami kérdéseket szül. A feladat nem könnyű: egy ilyen művelet során nemcsak saját gondolatainak útvesztőjével kell tisztában lennie a koreográfusnak, nemcsak a tánc szabályszerűségeit kell nyomon követnie, és táncosainak apró rezdüléseire figyelmeznie, de a közönség prekoncepcióira is építenie kell, és azokat a többi ellenében mintegy kijátszania. A váratlanság érzését kell megteremtenie, mely villámként tör arra a feketeségre, amiből a nézők merednek vissza rá. A feladat nem könnyű: Tabea Martin mégis hipp-hopp megbirkózik vele Duett két táncosra című előadásában. Koreográfiájának titka minden bizonnyal minimalizmusában rejlik, a látszólagos egyszerűségben, amivel meglehetősen súlyos, egzisztenciálissá mélyített esztétikai és grammatikai problémafelvetéseit palástolja.
Fotók: Jókúti György / forrás: facebook/mu.szinhaz
Mikor a közönség a nézőtérre ér, az előadók már a színpadon várakoznak, beszélgetnek, nevetgélnek. Alattuk fehér szőnyeg, előttük, középen egy szál mikrofon; csak a legszükségesebbek. Mihelyst az utolsó néző is belesüppedt székébe, a magas, filigrán férfi odalép a mikrofonhoz, udvariasan bemutatkozik (Stefan Baier, táncos), és demonstrálja, hogyan mozog, ha arra kérik, táncoljon. Ugyanígy tesz a következő (Ryan Djojokarso, táncos) is: a mikrofon elé áll – gondosan lejjebb igazítja –, bemutatkozik, majd hajszálpontosan imitálja társa mozgását, mondván, saját, egyéni kifejező stílusát prezentálja. Martin a továbbiakban tulajdonképpen ezt a két-három percet robbantja darabjaira, ezt a röpke felütést elemzi-cincálja. Alig félórában, habkönnyű bohózatban mutatja be azt a mindennapi tragédiát, amivel előbb-utóbb mindenki szembesül: ki vagyok én? Mi a sajátom? Hogyan fejezhetem ki magam anélkül, hogy a megfogant gondolat csorbát szenvedne? Ezeken túl pedig, ami talán még problémásabb: a mozdulatok saját identitását, helyét és szerepét, a saját mozdulatot kutatja. Vagyis a tánc nyelvére kérdez rá.
Fogalmazhatnánk úgy is, Martin a tánc – jel kapcsolatát, tömény gazdagságával titkolt szegénységét állítja porondra. Miközben két, bohócszerű táncosa sorra járja a mozdulatvariációk bebiflázott kálváriáját, egymást licitálja túl a táncművészet építőkockáinak szögleteiben, sehogy sem találja azok lényegét, nem találja bennük saját magát. Szép mozdulat, gyors mozdulat, lassú, végtelen, váratlan mozdulat I-II-III., erotikus mozdulat, szerelmes mozdulat, fárasztó, lehetetlen mozdulat és így tovább. Hiába halmozza, dobálja egymás mellé ezek garmadáját a páros, akkor sem állnak össze koherens egésszé – sehogyan sem. Általános közhelyek maradnak, melyek visszfényében az egyén (vagyis a médium, a táncos) csak példa lehet. Középpont nélküli, üres kifejezés, ami irány nélkül, szabadon kószál a térben.
Martin pedig nem tesz rendet ebben a rendetlenségben. Egyszerűen csak hagyja, hogy táncosai meghasonuljanak, megrokkanjanak az egyarcú sokaság terhében. Nevet ad a mozdulatoknak, de nem tölti fel őket személyes tartalommal. Mintha minden egyes pillanatból és gesztusból a hiány ordítana, annak hiánya, hogy sem a táncos, sem a koreográfus, de még csak a néző sem ura a mozdulatnak. Ám Martin éppen ennek ellenkezőjéről tesz állítást: arról ugyanis, hogy a mozdulat az, ami hatalmaskodik a többiek fölött, ami ha megjelenik, a testet, akár egy gúnyát, magára ölti, a táncost szereppé redukálja, a rendezői koncepciót pedig privilegizálja, meghempergődzik és pöffeszkedik benne, majd a közönség arcába büfög.
Hogy mennyire könnyedén éri el a csúcspontot az előadás, már-már meglepő: őszinte, ironikus és savanyú poénok, gegek váltakoznak, mozdulatvariációk pörögnek, az idő röpül. Csak most kezdődött az előadás – gondoljuk. Azt is megkésve vesszük észre, hogy eddig semmiféle zene nem szólt. Nem hiányzott. Mikor azonban felcsendül a Sztravinszkij-muzsika, fordulhatna a kocka, és a teljes (meg)hasonulásból kiutat kereshetnének a táncosok, inkább elhagyják a színpadot. Erre már igazán nem kíváncsiak – kihasználta, meghurcolta őket a koreográfia. Minek is úgy tenni, mintha bármi megváltozna attól, hogy kifejezik?
Duett két táncosra
Koreográfia: Tabea Martin. Zene: Igor Sztravinszkij.
Táncolja: Stefan Baier, Ryan Djojokarso.
MU Színház, 2013. szeptember 5.
