Humán mértan
Halász Tamás kritikája az Ahol az álmokat foglyul ejtették előadásáról
Az olykor felülről, oldalról megvilágított lámpákkal zajló lendületes, szellemes játék számos döccenőn képes átemelni a hosszadalmas koreográfiát. A táncosok egyszerre, azonos irányba, vagy látszólagos összevisszaságban billentik, lengetik meg a hosszú (de különböző hosszú) drótszálon lógó fényforrásokat. A tér ilyenkor mozog, billen, a vízszintes, a függőleges kifordul helyéről.
Halász Tamás kritikája az Ahol az álmokat foglyul ejtették előadásáról
Az olykor felülről, oldalról megvilágított lámpákkal zajló lendületes, szellemes játék számos döccenőn képes átemelni a hosszadalmas koreográfiát. A táncosok egyszerre, azonos irányba, vagy látszólagos összevisszaságban billentik, lengetik meg a hosszú (de különböző hosszú) drótszálon lógó fényforrásokat. A tér ilyenkor mozog, billen, a vízszintes, a függőleges kifordul helyéről.
Magát a sokféleségben kipróbáló, megmérető, megfontoltan dolgozó koreográfusunk Pataky Klári. Ha bemutatójára indulunk, tudhatjuk, valami újban – legalábbis hozzá, eddigi munkáihoz képest mindenképp – szokatlanban lesz részünk. Hiszen mekkora távolság van a Hull az elsárgult… örökzöldjeire, vagy a Sztravinszkij megrendítő A katona történetére készült mű, vagy éppen Máté Péter és kora, illetve – hogy a mába lépjünk – Steve Reich repetitív minimalizmusa között…
Pataky Klári legfrissebb alkotása az Ahol az álmokat foglyul ejtették – ismét jól eltalált, vonzó – címet viselő alkotás letisztult, tág terekkel, szikár tánccal szolgál. Rendkívül munkás, „agyas” produkció, mely – alapvetően terjedelme okán – azonban egy hirtelen megnyúlt kamasz labilitását mutatja. Csontozatával, vázszerkezetével van baj, mely nem tartja meg, nem tartja egyben a művet, annak terjedelmes, mintegy hetvenöt perces futamidejében.
Több mint izgalmas húzás a mában Steve Reich munkásságához nyúlni: az 1970-1980-as évek táncművészete bátor kezdeményezőinek, pionírjainak sorát (Laura Dean – Drumming (1975), Anne Teresa de Keersmaeker – Fase (1982), vagy Lucinda Childs – Walking Dance (1973) és Cascade (1984) megigéző-megihlető komponista pompás zenéje napjainkban is töretlenül érvényes, pazarul csillogó. Hagyománya a közelmúltig, máig – koreográfusok körében is – páratlanul népszerű Michael Nymanig ível, s komoly táncalkotó által megismerendő, meghódítandó hegyvonulat. Alkotónak, előadónak, befogadónak egyként jelentékeny kihívás.
Az „egykoriság” élményét némiképp megidézi Pataky Klári koreográfiájának fiatal, odaadó előadógárdája is, kiket – a Budapest Tánciskola színeiben – több, mesterien sikerült, hiánypótló táncrekonstrukcióban láthattunk, éppen a Trafó színpadán, az említett kor óriásainak műveit megismertető esteken.
Az Ahol az álmokat foglyul ejtették üres, általában szórt és szűrt, gyönyörű fények világította (terv: Szirtes Attila) fehér terében kilenc, különböző magasságokba beállított, egyszerű, vietnámi háncskalapra emlékeztető forma, bádog ernyőjű lámpa lóg. Alattuk öt táncos (majd, az utolsó pillanatokban egy hatodik szereplő: mozdulatlan, váratlan, „civil” vendég) jelenik meg. A szinte szakadatlanul áradó, zubogó ritmus-folyamban úszó koreográfia a tér egészét átjárja. A nyitóképben – majd még többször is – a lámpaernyők nem fényt, hanem árnyékot vetnek: fölöttük, a magasban elhelyezett reflektorok vetítik korong alakú sziluettjüket a padlóra: ehhez hasonló „fekete fénnyel” elsőként a Pataky-koreográfia előtt mindössze pár nappal a Trafóban fellépett Compagnie Marie Chouinard egy korábbi előadásában találkozhattam (Étude poignante -1998, in: Les solos). Az olykor felülről, oldalról megvilágított lámpákkal zajló lendületes, szellemes játék számos döccenőn képes átemelni a hosszadalmas koreográfiát. A táncosok egyszerre, azonos irányba, vagy látszólagos összevisszaságban billentik, lengetik meg a hosszú (de különböző hosszú) drótszálon lógó fényforrásokat. A tér ilyenkor mozog, billen, a vízszintes, a függőleges kifordul helyéről. Az alakokat a lengő, imbolygó fények pillanatról pillanatra más irányból világítják meg. A fényforrások a magasban derengenek, vagy – olykor lidércesen mélyre eresztve – terrárium pilácsaként világítanak, szinte a földre préselnek mindent, ami alattuk hever-mozog. A játékosok viszonya, kapcsolódása a fényekhez hasonlat
osan változékony. Az odaadóan dolgozó, valóban, kivételes fegyelmet-figyelmet tanúsító előadók helyzete nincs könnyítve holmi jellemábrázolás, hangulatmegragadás, kivált szituáció- vagy történetábrázolás lehetségességével. Játékuk mégsem hideg, hanem tartózkodó. Táncukat öröm nézni (kiemelkedő Arany Virág munkája-jelenléte).
fotók: Jókúti György
A sötétekkel tagolt, a zene repítette, olykor sodorta koreográfia bármely húsz, kiragadott percét boldogság lehetne nézni: teljes futamideje azonban kimeríti befogadóját. A minimalista zene, a remekül szerkesztett mozgás terhelő hosszával – meglepő módon – dagályosság érzetét kelti. Pedig sem Reich, sem Pataky világához nem kapcsolható éppenséggel e jelző.
A csillámlóan hűvös világot egy felbukkanó vörös ruha, majd – a lezárásban – egy ősz hajú asszony színrelépése, magányos, mozdulatlan alakja (a szenvedély és a kor) töri-bontja csak meg.
A varázsosan sűrűsödő, vastagodó majd elvékonyodó zene, a ritmusok igézően egymásra rakódó, majd egymásról lekopó-lemálló rétegei igazi értőre találtak Pataky Klári személyében, akit Reich világa érzékelhetően igencsak rabul ejtett. Alkotása erős megnyesést, sűrítést igényel, hogy a feleslegesség, a felesleges ismétlés érzete kirostáltassék e veretes és ígéretes munkából.
Ahol az álmokat foglyul ejtették
Koreográfia: Pataky Klári. Zene: Steve Reich. Fény: Szirtes Attila. Asszisztens: Dányi Viktória.
Táncolja: Arany Virág, Bocsi Eszter, Egyed Beáta, Fülöp László, Kelemen Krisztián.
Trafó, 2010. szeptember 27.
