Petrova Mira: Nyugodt biztonság, avagy harc a boldogságért?
L1danceFest - KRITIKA
Karine Ponties koreográfiája (a Benedetto Pacifico) Guillermo Weickert Molina előadásában minden kétséget kizáróan érmes helyezést kapna, ha én lennék a fiktív verseny zsűrijének elnöke. Az elmecsavargató, szépséges spanyol női test megragadó tánca után egy letisztult, energiáktól duzzadó „széllovas" küzdelmét láthatjuk huszonöt percben.
L1danceFest
Karine Ponties koreográfiája (a Benedetto Pacifico) Guillermo Weickert Molina előadásában minden kétséget kizáróan érmes helyezést kapna, ha én lennék a fiktív verseny zsűrijének elnöke. Az elmecsavargató, szépséges spanyol női test megragadó tánca után egy letisztult, energiáktól duzzadó „széllovas" küzdelmét láthatjuk huszonöt percben.
Nem feltétlenül van szükségünk az ötletes programfüzetet életre keltő 3D-s szemüvegre ahhoz, hogy tisztán lássuk az idén tizenkettedik alkalommal megrendezésre kerülő L1danceFest (régebbi nevén L1 Kortárs Táncfesztivál) konstruktív, nemzetközi viszonylatú szakmai jelentőségét.
Jadwiga Majewska / fotó: Szabó Roland
Az öt nap alatt tizenkét külföldi és három magyar produkciónak otthont adó fesztivál, most második alkalommal tette lehetővé a kísérőprogramként megjelenő tánckritikai szakmai fórum megvalósulását. Ezúttal a lengyel tánckritikus és -teoretikus Jadwiga Majewska által vezetett Tánckritikai Mozgásakadémia, a MAKT (Mobile Academy of Dance Criticism) három magyar résztvevővel összesen nyolc fősre bővült nemzetközi csapata alkotta a kritikusi gárdát, melynek tagjai az egész napos zártkörű vitafórumok eszmecseréi mellett az úgyszintén Jadwiga Majewska által vezényelt előadásokat követő szakmai beszélgetések magját is képezték. A kritikai gárda munkájához a fesztivál ideje alatti internetes felületen (http://dancescript.blogspot.hu/) megjelenő tudósítás is hozzátartozott, mely írásokat folyamatosan bővülő további kommentek és beszámolók követnek majd. A lengyel, ukrán, olasz és magyar kritikusokat befogadó szakmai találkozónak a jövőre nézve is rendkívül hasznos „mellékhatásai" várhatóak – egy másik országban zajló következő találkozó képében.
there's an elephant in every room... / forrás: facebook.com
Mindezek mellett a program tartogatott még egy fotókiállítást, a hétvégére kétnapos Open Jamet, esténként pedig meglepetés-előadással tarkított közös jedermannos (Goethe Intézet kávézója) lazítást Kovács Gerzson Péter Jövőtánc-sorozatával. Ez utóbbi eseményeken a fesztivál résztvevői egy pohár bor mellett szabadon beszélgethettek, és betekintést kaptak a magyar kortárstánc-élet egyes szögleteibe. Az extrém környezetben zömében zenész közreműködéssel megvalósuló kisebb performanszokon túl két, magyar színeket képviselő, az L1 Egyesülethez szorosan kapcsolódó premiert (Bitten – Buday Enikő és Kovács Kata; „there's an elephant in every room..." – Fülöp László), valamint a Frissek Minifesztivál erre az alkalomra összeállított „Elegy-ét" láthattuk.
A táncfesztivál „táncossága" iránti igényeinket érdemes eleve jócskán fellazítanunk, vagy inkább teljesen elengednünk. Ez azonban nem róható a közreműködők számlájára, hiszen a kortárs tánc irányadó tendenciáit tükrözi hűen.
Gaspar Morey és Catalina Carrasco / fotó: Szabó Roland
Egy svéd duett fesztiválra hangoló bevezetőjét (Introduction) követően az első napon máris egy angol humorban bővelkedő, edzetlenebbek számára igencsak nehezen emészthető előadás nézőterén találtuk magunkat. A brit Big Hits televíziós showműsor-imitációja a vulgaritás határainak feszegetésével a közönség egy részét megbotránkozásra, sőt távozásra késztette. A GETINTHEBACKOFTHEVAN a valóság és fikció határvonalán egyensúlyozva, erős cinizmussal élezte ki mindazt, ami hamis lehet egy produkcióban. Így emelkedett felül az ódivatú brit színház – az alkotók elmondása szerinti – konzervatív meglátásain.
A második napon a spanyol Catalina Carrasco letisztult technikájú táncszólójában már sokkal mélyebb, komolyabb aspektusból közelítette meg a valóság és az olykor még valóságosabb álomkép közti ködös viszony rejtelmes kérdéskörét. Az egymás mögött elhelyezkedő két vásznon gyakorta felbukkanó vetített táncos és a hús-vér Catalina közti kapcsolat mibenléte folyamatosan új kétségeket és kérdéseket szül a nézőben (később, az előadást követő beszélgetésen megtudtuk, hogy az elképzelés szerint a videón látható táncos az „igazi", ez azonban nem lehet mértékadó vélemény, hiszen az alkotóknak nem céljuk a történet körülhatárolása). A zsúfolt szcenográfia és a több mint ötven fényjel használata mellett nem nehéz azonosulni a darab gondolati túlfűtöttséget táncba foglaló koncepciójával. Csupán néhány fix pont megadásával az alkotók lehetővé teszik azok közönség általi szubjektív összekötését éles egyenesek, vagy az emberi agy kacskaringós felületének bonyolult vonalrendszere mentén. Az embrióállapotból, a születéssel indulunk... Majd egy bevillanó gondolatokkal és képfoszlányokkal teli történetet követően ismét a terhes nő, az új élet szimbóluma zárja a Láthatatlan valóságot (Invisible Reality). A feminizmus és a szexualitás sokszor felbukkan, a két táncosnál más-más minőségben és értelemben, azonban kétségtelenül az egyik legszebb mozzanat a többször is bekövetkező eggyé olvadásuk, mely a zakatoló női agy pillanatnyi nyugalomra lelésének metaforája is lehet.
Guillermo Weickert Molina és Karine Ponties / fotó: Szabó Roland
Karine Ponties koreográfiája (a Benedetto Pacifico) Guillermo Weickert Molina előadásában minden kétséget kizáróan érmes helyezést kapna, ha én lennék a fiktív verseny zsűrijének elnöke. Az elmecsavargató, szépséges spanyol női test megragadó tánca után egy letisztult, energiáktól duzzadó „széllovas" küzdelmét láthatjuk huszonöt percben. A lenyűgöző kondíciójú, férfias, egyedi mozgásvilágot bemutató érett táncos egy személyben durva és rendkívül érzékeny. Küzdelmében egy évszázad megpróbáltatásait látom, egy végletekig kitartó emberét, aki szomorúsággal, megaláztatással, valamint pozitív energiákkal és sikerekkel egyaránt kikövezett életútján halad. Az előadó színpadi kellék, világítás nélküli (egyetlen kivétel: a folyamatos követhetőség érdekében testéhez kötött lámpa) hatalmas, sötét, „bekebelező" színpadon áll helyt – magányos, ziháló, dinamikusan harcoló életerős lényként. Ugrásai, vetődései és zuhanásai közepette teljesen megfeledkezünk a lámpát és a táncost összekötő, nyilvánvalóan zavaró kötelékről, és ezt Guillermo erős testalkata ellenére könnyed, elasztikus felfüggesztésű marionett bábúként bemutatott tánca okozza. A Benedetto Pacificónak nincs vége. A feszes tempót diktáló, drámai hatású zene végével a végre-valahára kötelékétől és egyben ingétől is megszabadult, ezáltal mellkasát szabaddá tevő táncos légzése folyamatosan mélyebbé, nyugodtabbá válik, de továbbra is keringésben tartja a térbe varázsolt lelki és fizikai állapot feszítő energiáit.
Az elmélyültebb gondolatokat és érzelmeket előcsalogató, nívós előadások után ismét mosollyal zárult a nap: egy kis placebo-hatás éltette nevetéssel. Antonia Baehr meglehetősen egyedi, születésnapi nevetésgyűjteményének (Laugh) ötletessége annak ellenére említést érdemel, hogy a darab hossza és elnyújtott egyhangúsága jóval meghaladja a nem mindennapi elképzelés kezdeti erejének lefutási idejét.
forrás: facebook.com
A Nemzeti Táncszínház csupán egy, de annál értékesebb előadás házigazdájaként jelent meg a fesztiválhelyszínek sorában. A Dániából érkezett, Mads Rosenbeck rendezte, elbűvölő zenei aláfestésű, kortárs cirkuszt, táncművészetet, tárgyszínházat „L1-ítő" előadás (Rapid Eye) a többi meghívotthoz képest súlycsoportjában egyedi kompozíciót mutatott. Az előadó és egyben alkotó páros és az őket kísérő, theremint (elektronikus hangszer) bűvölő zenész közötti rendkívül erős és plasztikus szálak adták a geometrikus, szavakat nem igénylő, belső kapcsolatrendszerre építkező harmónia szépségét. Samuel Gustavsson és Niclas Stureberg kopaszra nyírt fejük és a köztük lévő nyugodt, egyenletes, mértani összhang miatt mintha két tojás, ikertestvérpár lennének. A közönséget folytonos izgalomban tartó, pontosságuk és minőségük miatt mégis megnyugtató energiákat generáló mutatványok sokaságának egyik legnagyobb értéke az érzelmi töltetű dramaturgia. A zenész maga is táncol, hullámzik, fél szemét a színpadra szegezve mágikus hangokat csalogat elő hangszeréből, anélkül, hogy akár egy pillanatra is hozzáérne. A hangok a két előadó közti kimondatlan, folytonos diskurzus alátámasztói. A kezdetben teljesen sík, szabályos alakzatú deszkaalapzat az idő előre haladtával egyre kuszább, zavarosabb és – az alatta lévő fekete padozattól való félelem miatt – veszélyesebb lesz a formákkal, változtatásokkal és kihívásokkal kísérletező „testvérpár" számára. Épp úgy, ahogy a színház falain túl található reális világban. A kérdés csupán az, hogy vajon készen állunk-e fémgolyóval a tarkónkon egyensúlyozva, folyamatosan változó talajjal a lábunk alatt, léggömbkönnyedséggel ide-oda rendezni repkedő téglákat, hogy végül a felépített tégladominót a kíváncsiság és fejlődésvágy miatt ledöntve, elölről kezdjük az egészet?
L1 danceFest 2013
MU Színház, Bakelit M.A.C., Jurányi Inkubátorház, Nemzeti Táncszínház, Jedermann
2013. szeptember 18-22.
