Szoboszlai Annamária: Zuhanások a felkelő Nap országából
Batik Társulat: Érintés (Shoku) - KRITIKA
Vagyis kirakatban a nemiség, a szex, a női identitás körüli anomáliák, s ennél nem is nagyon kell ma több egy sikeres, kor-szerű műalkotáshoz, esetleg csak annyi, hogy a szexben résztvevők lehetőleg azonos neműek legyenek, az elfogadás végett...
Batik Társulat: Érintés (Shoku)
Vagyis kirakatban a nemiség, a szex, a női identitás körüli anomáliák, s ennél nem is nagyon kell ma több egy sikeres, kor-szerű műalkotáshoz, esetleg csak annyi, hogy a szexben résztvevők lehetőleg azonos neműek legyenek, az elfogadás végett...
Immár harmadik alkalommal kerül megrendezésre Budapesten a kortárs japán előadóművészetre kitekintő Itt van Japán! elnevezésű fesztivál, melynek idei nyitóelőadása a Trafóban volt látható.
Az Ikuyo Kuroda koreografálta Shoku (Érintés) jellegzetesen női darab. Ennek megfelelően szabadon lobognak a sötét hajzuhatagok, csudafodrosak a fehér bugyik és vörös körmös a bennük izgatottan-dühödten matató kéz, mely hol egy fél pár női cipőt, hol egy zseblámpát húz elő a szebbik nemnek oly fontos második bőr alól. Ezen felül lesz itt lámpafüzéres mikrofonállvány (noha az ének elmarad) és a vörös ruhán végigcsorgatott habzó fehér köpet is... Vagyis kirakatban a nemiség, a szex, a női identitás körüli anomáliák, s ennél nem is nagyon kell ma több egy sikeres, kor-szerű műalkotáshoz, esetleg csak annyi, hogy a szexben résztvevők lehetőleg azonos neműek legyenek, az elfogadás végett... A Shoku ez utóbbi kitételt nem teljesíti (noha az együttes, a Batik kizárólag női táncosokat tömörít). Mindezek ellenére/mellett a néző elsőre talán nehezen tud elvonatkoztatni a japán népet ért tragédiától, különösen a hét táncos fokozott fizikai igénybevétele, a földön való hatalmas puffanások-esések, s a táncosnők testét lángként körülvevő tűzpiros ruhák láttán. Egyáltalán, nehéz bármilyen, japán illetőségű művészeti alkotásra a jövőben másként mint Fukhusima szűrőjén át tekinteni.
Fotók: Koichiro Saito
Az elsütött fegyver hangjára emlékeztető csattanással hét vörös ruhás táncosnő tűnik fel robbanáskész állapotban. Hét táncosnő hajol előre majd vissza, előre-vissza hosszú másodpercekig, terpeszállásban; majd lendül jobb lábuk s bal lábuk, jobb és bal kezük, oldalt, a magasba. Hét táncosnő cipőjének sarka toporzékol-rúgkapál a fekete táncszőnyegen a dallamtalan, dobolásszerű zene ritmusára, mint irányítóját vesztett örült gépezet. Noha láttunk már ehhez hasonlót, az intenzitás most is a székhez szegez, mert az ilyesféle, minden mívességet félretevő, de szabályos rendben lefolytatott „tombolás" mindjárt a darab elején azt a – gyakran hamis – látszatot kelti, mintha az alkotóban ébredt, visszatarthatatlanul súlyos mondanivaló manifesztálódna az expresszív felfokozottságban. Akárhogy is, az ember, ha akarja, ha nem, egyből érintve találja magát a saját súlyuktól vetődő/dőlő testek tehetetlenségében – bár ez esetben pontosabb lenne talán ütésről beszélni, hisz lágyságnak a darabban nem jut sok hely, sem a fodrok, sem a kemény sarkak, de még a földre mezítlábas balettet maszatoló lusta spiccek közt sem. Annál inkább a már-már brutálisan maga mutató (női) szexualitásnak. Ennek segédeszközei a már emlegetett lábbelik, melyekből egy példány – csak hogy meg ne feledkezzünk jelvoltáról – a darab jó részében lámpától megvilágítva várakozik egészen közel az első sorban ülőkhöz. A többi valamikor az ébresztő robaj után kerül le a lábakról, helyt adva a klasszikus zenére bemutatott mezítlábas kvázi balettnak, mely azonban a műfaj sajátosságaitól messzire szakad a sorozatos eséseknek/eldőléseknek köszönhetően.
A legutóbbi Itt van japán! fesztiválon láthattunk már egy meghökkentő, bizonyos elemeiben bizarr darabot a butoh, vagyis a „japán kortárstánc" egyik nagymesterétől, Akira Kasaitól (A vér egy különleges nektár). A tradicionális japán színházhoz, a nóhoz, a kabukihoz és Kazuo Ohnóhoz kötődő butoh korántsem tradicionális, hosszú múltra visszatekintő műfaj, mégis az 1960-as évekre datálható avantgárd irányzat esetében mára beszélhetünk „klasszikus", illetve „modern" darabokról. Minden esetben igaz viszont, hogy az előadóművész egész világot teremt maga köré a testéből (akárcsak a nyugati pantomim). Bizonyos elemeiben a Shokuban is használják ezeket a teremtő erőket, Ikuyo Kuroda koreográfiája mégis több rokonságot mutat a nyugati kortárstánccal, mind mozgásképletében, mind populárisra hangolt ízeiben. Itt elsősorban arra a – kortárstánc-előadásokat gyakorta látogatók számára ismerős – dramaturgiára gondolok, mely „nőtéma" esetén szinte már kötelező elemként építi be a fallikus szimbólumnak is fölfogható mikrofonállványokat, a mű adott pontján elhangzó pop/latin slágert (mindegy, csak töltse be a stílustörés funkcióját), és természetesen a táncteret három oldalról körbezáró falakon végigsuhanó diszkófényt. Itt egy pillanatra azért meg kell állnom, mielőtt igazságtalan lennék a Shokuval, hisz a (japán nyelven?) felhangzó sláger szövegének ismeretében akár az egész előadás új értelmet nyerhet. Ennek híján azonban nem kapunk új perspektívákat, például nem értelmezhetjük úgy az összes női lelki és testi neurózis egy koreográfiába összezsúfolt képeit, mint történelmi allegóriát, mely valójában a mindenek fölötti uralomra hajtó, másokat lelki rabszolgaságba taszító angolszász (tömeg)kultúra igazságosztó-liberális álarcot öltött szörnyetegét akarná leleplezni. Mert miért is tenne témává ilyesmit egy japán koreográfus, annyi, a szigetországot ért – s az egész emberi szellem fejlődésére kiható – katasztrófa után? Mit lehet ezek után még mondani?
Tehát minden kép és pillanat a darabban az, ami. Míg az alig érzékelhető – ha akarom, észreveszem, ha akarom, nem – történeti szál finoman gombolyodik az előtérben, s csúcsosodik egy-egy, a butoh kifejezésformáját használó női szólóban, addig a háttérben nem szűnnek meg zuhanni-felkelni, megint zuhanni, megint felkelni a vörös ruhába csomagolt, fehér alsóneműs testek. A fent és lent, jóllét és fájdalom közti ingázás ugyan látványos – mondhatni: díszlet – elem, mégis túlontúli burjánzásuk elvesz a koreográfiától minden jófajta szikárságot, s a butoh tömörsége helyett barokkos fecsegéssel nyílik az Itt van Japán! 3. Nemzetközi Előadóművészeti Fesztivál.
Érintés (Shoku) (Batik Társulat)
Rendező-koreográfus: Ikuyo Kuroda
Érintéspont Művészeti Alapítvány, Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. szeptember 24.
Itt van Japán! 3. Előadóművészeti Fesztivál
