Kritika

Kortárs tánc, Balett

Az élet testi megélésétől a kiüresedő mozdulatokig

Faluhelyi Krisztián kritikája a Pécsi Tánctalálkozóról

leda_tancfS miként a fesztivál felütése, úgy a záró előadás sem hagyott maga után egy cseppnyi kívánnivalót sem – bár kétségtelen: a kontakttechnikával kísérletező, végtelen absztrakt stílust nem mindenki szereti. (Még talán maga Angelin Preljocaj, az előadás koreográfusa sem, aki később visszatért a történetmeséléshez, mert mint nyilatkozta, teljesen belefáradt az absztrakt darabokba.)

Faluhelyi Krisztián kritikája a Pécsi Tánctalálkozóról

S miként a fesztivál felütése, úgy a záró előadás sem hagyott maga után egy cseppnyi kívánnivalót sem – bár kétségtelen: a kontakttechnikával kísérletező, végtelen absztrakt stílust nem mindenki szereti. (Még talán maga Angelin Preljocaj, az előadás koreográfusa sem, aki később visszatért a történetmeséléshez, mert mint nyilatkozta, teljesen belefáradt az absztrakt darabokba.)

 

A IV. Pécsi Tánctalálkozó második felében ugyancsak nem lehetett ok panaszra, így a kritikus legfeljebb csak a programok egymásra csúszásán sajnálkozhatott a csütörtöki napon, mert még javában tartott a Szegedi Kortárs Balett, a Győri Balett és a Pécsi Balett Egy mindenkit visz című közös estje, amikor már elkezdődött Hiroaki Umeda Duo+Haptic című előadása. Umeda performansza a mcluhan-i szállóige játékának igézetében (The medium is the message / The medium is the massage”) azt vizsgálja, miként munkálják meg és gyúrják át, ha úgy tetszik, masszírozzák meg újabb és újabb médiumaink az élő testet – legelőször is a test képét, aztán végül magát a testet is. A Duóban a színpad egész hátterét betöltő vászon két szimmetrikus részre tagolódik. Baloldalt a táncos koreográfust láthatjuk élőben, míg jobboldalt ugyanakkora méretben az ezzel egyidejűleg kivetített testképét. Az élő test minimalista mozgásai azonban a speciális számítógépes programok és vizuális effektusok révén különféle transzformációkon mennek keresztül. Legelőször inkább térbeli transzformációkon esik át a test, azaz változik a mérete és az alakja: torzul, feloldódik és szertefoszlik a vásznon, illetve a legkülönbözőbb formákban hullik darabjaira; később viszont inkább az időbeli elcsúszásokra helyeződik a hangsúly: a jobboldali testkép lelassítva fáziskésésben jelenik meg az előadó élő alakjához képest, majd felgyorsítva újra „beéri” azt. Mindeközben mindvégig karcos, csikorgó, fémes zene hallható, mely kiválóan festi alá a test térbeli és időbeli destrukcióját. A digitális programok és effektusok, illetve a zene azonban nemcsak a testképet változtatják meg, hanem idővel az élő testet magát is. A darab eleji egyszerű, természetes mozdulatok az előadás második felében egyre szögletesebbé, darabosabbá, szaggatottabbá és gépiesebbé válnak: az élő test mozgása egyre inkább egy számítógépes játék vagy egy animációs film figurájának mozgására emlékeztet.

 

hiroakihaptic
Hiroaki Umeda: Haptic

 

Az est második részében bemutatott Hapticban ugyanakkor már nem a digitális programok munkálják meg a testet, hanem a fények. Az elölről, hátulról és oldalról, illetve alulról és felülről különböző intenzitással és különböző színekben megvilágított test pontos pozíciója és mozgása újra és újra bizonytalanná válik a fények kereszttüzében. S míg az első darab inkább csak egy kétdimenziós síkban játszódott (az élő test a baloldalon mindvégig szorosan a vászon előtt volt), addig e második a színpad egész terét kihasználva dolgozza meg a testet és annak mozdulatait.

A Maribori Szlovén Nemzeti Színház Balettegyüttesének Radio & Julietje már korántsem kísérletező alkotás, sokkal inkább kiváló példája annak, miként lehet egy klasszikus témát a modern balett keretei között is pátoszoktól mentes, élvezetes, ám korántsem erőltetetten modernkedő előadásként megrendezni. A profi táncosokon és a koreográfián túl ebben nagy szerepe van a lecsupaszított színpadképnek, melyet pusztán kilenc, szorosan egymás mellett álló panel alkot.

 

radiomaribor1
Edward Clug: Radio and Juliet

 

A díszlet egy-egy elemének eltolásával, a színpad hátterének megnyitásával, a kint és a bent elkülönítésével és variálásával ugyanakkor remekül kialakulnak a történet színhelyei: az épületbelsők, az utca, vagy éppen a kripta. Mindeközben e panelek vetítőfelületként is szolgálnak: az előadást többször is – egy régi bérház csupasz, üres tereibe vezetve a nézőket – (fekete-fehér) filmvetítés szakítja meg. A képeket leginkább az elmúlás hangulata járja át. A jó ízléssel komponált jelenetek elsősorban az előadás atmoszférájához járulnak hozzá, ám korántsem holmi multimediális trendnek való behódolás jegyében. S végül a Radiohead zenéje ugyancsak alaposan rányomja a bélyegét az előadás egészére.

 

A kubai DanzAbierta MalSonjának eleje párkapcsolatokat és emberi viszonyokat boncolgató történet kibontakozását sejteti, amit a nemek diszharmóniája – három nő és két férfi – is alátámaszt. Hamarosan azonban megdől e feltételezés, s úgy tűnik, sokkal inkább az élet egészének, a hétköznapok és a valóság személyes megélésének tapasztalatai manifesztálódnak a színpadon, aminek sajátos hangulatot ad, hogy a különböző kortárs tánctechnikák latinos technikákkal és hangulattal keverednek.

 

malson_danzabierta
DanzAbierta MalSon
Fotó: Antoine Tempe

 

A háttérben vetített jelenetek ugyancsak ezt az atmoszférát erősítik: egy kubai nagyváros forgalmas utcájának felgyorsított képei, egy négyzet alapú lépcsőház felülnézeti képe vagy éppen egy rakpart. A hangulaton túl azonban a színpadi mozgásokat is erőteljesen meghatározzák e képek: a rohanó város képe a mozgás dinamikájára hat, a négyzetes lépcsőház szögletes járásokat jelöl ki a színpadon, míg a rakparton bolyongó lány áthágva a vászon határait az egyik színpadi táncosban véli megtalálni a szerelmét.

A Tranzdanz re-DNS-ével ismét egy hamisítatlan Kovács Gerzson Péter előadást láthatott a pécsi közönség. Az elmúlt években nagyobb visszhangot kiváltott trilógiájával (Tranzit, Bankett, Örök élet termékek) ellentétben ezen opus sok szempontból inkább a koreográfus szólóihoz áll közelebb: a zenét ezúttal is élőben húzzák a színpadon, a koreográfiában hangsúlyosabban jelennek meg a néptánc elemek, s a táncosok száma is redukáltabb. (A pécsi előadás esetében ez különösen így volt: a 2009 februárjában a Trafóban bemutatott verzióval és a programfüzettel ellentétben ezúttal két táncos, Bora Gábor és Katona Gábor közreműködésével láthattuk az előadást.) A tíz egymáshoz csak lazán illeszkedő jelenet mindegyike kissé másként hangszerelt, így a lágy, lírai epizódoktól kezdve a groteszk, az abszurd és a játékos részeken át egészen a féktelen és extatikus jelenetek is megférnek egymás mellett. Kovács Gerzson Péter jól ismert eszköztára tehát ezúttal sem okoz meglepetést, ám a TranzDanz előadásaira nem is a radikálisan új csábítása miatt járunk újra és újra, hanem mert ismételten jó belefeledkezni abba a világba, melyet a koreográfusnak minden egyes alkalommal sikerül újra megjelenítenie.

S miként a fesztivál felütése, úgy a záró előadás sem hagyott maga után egy cseppnyi kívánnivalót sem – bár kétségtelen: a kontakttechnikával kísérletező, végtelen absztrakt stílust nem mindenki szereti. (Még talán maga Angelin Preljocaj, az előadás koreográfusa sem, aki később visszatért a történetmeséléshez, mert mint nyilatkozta, teljesen belefáradt az absztrakt darabokba.) Az Empty moves (Parts I & II) koreográfiáját John Cage 1977-es Empty wordse ihlette. A milánói Teatro Liricóban előadott zeneperformansz valójában jelentés nélküli, zeneiségükkel és ritmusukkal ható szószekvenciák és szófoszlányok (Cage előadásában), amit a közönség kezdetben halk, majd folyamatosan erősödő moraja, füttye és közbekiabálásai festenek alá. S miként Cage szavai kiüresednek, úgy zárkózik el Preljocaj is a történetmeséléstől.

 

1empty_preljocaj1
Empty moves

 

Az Empty moves végtelenül absztrakt és bonyolult koreográfiájában az alkotót elsősorban az foglalkoztatja, milyen viszonyba hozhatók egymással a testek, milyen formákba, milyen struktúrákba rendeződhetnek, s miként változik e struktúra és a testek egymáshoz való viszonya, amint egy kar, egy láb vagy egyéb testrész elmozdul. A rendkívül összetett és döbbenetesen kifinomult és változatos mozgássorok sajátosan finom érzékiséget és játékosságot hordoznak magukban, amit a pop-artos színes pólók és sortok tovább hangsúlyoznak. Preljocaj előadása így egészen fantasztikus záróakkordja volt a IV. Pécsi Tánctalálkozónak.

 

2010. szeptember 27.