Kovács Natália: Nem találok szavakat
Gergye Krisztián: Diskurzusművész(t)estek – Harakyrie Eleison - KRITIKA
...a színpadi lét egy morálisan ingoványos talajt is jelentene, kéjlakot, ahol meztelenül vagy alsóneműben jelennek meg a színészek, mert eleve a test kerül előtérbe. Ám bűnöst is csak valamihez képest lehet kiáltani. A viszonyítási alap itt a keresztény kultúra s a keresztény erkölcs.
Gergye Krisztián: Diskurzusművész(t)estek – Harakyrie Eleison
...a színpadi lét egy morálisan ingoványos talajt is jelentene, kéjlakot, ahol meztelenül vagy alsóneműben jelennek meg a színészek, mert eleve a test kerül előtérbe. Ám bűnöst is csak valamihez képest lehet kiáltani. A viszonyítási alap itt a keresztény kultúra s a keresztény erkölcs.
Egy előadást írásban rekonstruálni akkor sem egyszerű, hogyha összefüggő eseményt mesél el, hiszen amiképp a színpadon megjelenő konstrukciónak is több összetevője van, úgy azt visszaadni is komplex feladat. Tovább bonyolítja a helyzetet, ha szó sincs olyan egységes, vagy egységesként leírható narratíváról, amely a majdani olvasó számára is értelmezhető. Ilyenkor a kezdő kritikus tágra nyílt szemekkel figyel végig, s lankadatlanul hegyezi zöld füleit, miközben a teljes előadás folyamán az jár az eszében, vajon hogy fogja ezt leírni.
Pontosan így éreztem magam a Harakyrie Eleisont, Gergye Krisztián októbertől induló előadóiest-sorozatának első részét nézve, melyet meghívott vendégével, Szalontay Tündével együtt hozott létre „minden műfajtól függetlenül" (idézet az ajánlóból). Minthogy a performansz (nevezzük így, hiszen formálni éppen formált: megformált, deformált, performált; csak éppen nem perforált, mert a harakiri valahogy elmaradt – talán túl korai volt az irgalom –, így aztán nem láttunk a dolgok mélyébe, be, egészen bele, oda, ahonnan kicsordul a szamuráj bele) egyszeri bemutatásra készült, leírhatok róla mindent, ami emlékezetemben megmaradt, anélkül, hogy attól kellene tartanom, megfosztom a meglepetéstől a majdani nézőt.
A címből indulok ki: ez alapján valami ide nem illőről van szó. Talán egy, a keresztény istenhez bűnbocsánatért esedező japán harcosról, vagy talán az adott társadalmi közegben helyét kereső művészről. Ez persze nem ennyire didaktikus, s nekem sem áll szándékomban azzá tenni, de az efféle interkulturális keveredés értelmezésemben alapvető jelentőséggel bír. Annál is inkább, mert többszörösen kifejeződik – szöveg szintjén is –, hogy e határozott meghatározatlanságban van a művész helye.
Szalontay Tünde és Gergye Krisztián / fotó: facebook/gergye.krisztian
Művészlét, művészség, illetve vendégként jelen lenni, kiszolgáltatottnak lenni, s a kiszolgáltatottság, mint olyan problémája tematikusan is megjelenik, szöveg és vizualitás, valamint fizikai szinten is. Kissé már unalmasnak, túlhangsúlyozottnak is tűnik, mintha a végtelenségig járnánk körbe ezeket a kérdéseket. Az előadók minden szempontból kiszolgáltatottak, az előadás kiszolgálói, mely használja őket, s melynek alárendelődik testük. Folyamatosan fel-le öltöztetik ezeket a testeket, s instrukciókat kapnak, amelyeket követniük kell, s melyek nemcsak mozgásukra vonatkoznak, hanem például hangjukra is, arra, hogyan használják, mikor kiabáljanak vagy suttogjanak.
Ezeket az instrukciókat egymástól és maguktól kapják. Ők irányítanak szó által. Ilyen értelemben különválik az egyébként egy személyben megjelenő test és ige, hiszen a narratív szint uralkodik, a kimondott szónak engedelmeskedik a test. A nyelv irányítja a hang- és fényeffekteket is: minden alkalommal felszólításra csendül fel a zene, ered el az eső, vagy gyúl fény. Mintegy istent játszanak tehát az előadók, s ráadásul éppen bibliait, hiszen szóval teremtenek. Ennek következményében lesz több ízben világosság a nézőtéren is, aminek értelme és funkciója jóval kevéssé tisztázott, mint amennyire maga a helyzet zavarba ejtő és kellemetlen. A közönséggel való interakció egyébként sem működik olajozottan: az ajánlat ellenére senki nem akar keringőzni Szalontay Tündével Strauss Kék Dunájára, s amikor Gergye Krisztián több ízben tapsot kér, az is csak nagyon bátortalanul valósul meg.
Az említett narratív és a vizuális szintek közti viszony sajnos többnyire abban merül ki, hogy a látott illusztrálja a halottat, pedig sokkal izgalmasabb lehetne, ha ennél bonyolultabb kapcsolat valósulna meg e rétegek közt. Az pedig, hogy a technikai elemeket és a közönséget felszólítással vonják be az alkotók, kifejezetten elcsépelt, szellemtelen klisé.
A szöveg viszonylag jól meg van írva, néhol egészen frappáns nyelvi- és szójátékok tarkítják, mégis hiába, mert erejéből s a játék színvonalából jócskán visszavesz, hogy az előadók nem fejből mondják, hanem végig felolvassák. Ez addig még nem is lenne zavaró, amíg kottaállványból nézik az utasításokat, hiszen ez úgy is értelmezhető, mintha egy partitúrát követnének, később viszont már egyre kínosabbá válik, főleg amikor két bábbal játszanak – amelyekkel mintegy magukat kétszerezik meg –, mert egyértelműen látszik, hogy a báb hátuljára ragasztott szöveget figyelik, így nem is jöhet létre valós kapcsolat a színészek és kicsi énjük között. Ez próbaszagúvá teszi az estet, sőt néha észreveszem magamon, hogy nem is arra figyelek, ami elhangzik, hanem izgulok, nehogy valamelyik előadó sort tévesszen.
Maga a bábjáték egyébként reflexió a mimézisre, a színházi aktus mímelős jellegére. A miliő, amelyet a színpadkép létrehoz, a vörös és a fekete színek dominanciájával önmagában is azt hangsúlyozza, hogy színházi térben vagyunk. Ezt erősíti a játék a függönnyel, valamint az is, hogy a szöveg szerint minden, ami itt történik metaforikus és szimbolikus. Mégis, mintha ez a színpadi lét egy morálisan ingoványos talajt is jelentene, kéjlakot, ahol meztelenül vagy alsóneműben jelennek meg a színészek, mert eleve a test kerül előtérbe. Ám bűnöst is csak valamihez képest lehet kiáltani. A viszonyítási alap itt a keresztény kultúra s a keresztény erkölcs. Pontosan ez az a diszkurzív keret, amelyhez képest a szöveg rögtön a legelején úgy pozícionálja az előadást mint ami azon kívül, mi több annak ellenében jött/jön létre. Így minden a feje tetejére áll, s ami ebben az értékrendben elítélendőnek számít, az most felértékelődik, és fordítva. Mert ez az a bizonyos ár, amellyel szemben stabilan kell állnia a független cölöpnek (utalás az ajánlóra, lásd: ITT).
Harakyrie Eleison (Gergye Krisztián „Társulata")
A Diskurzusművész(t)estek-sorozat első része
Szereplők: Gergye Krisztián, Szalontay Tünde.
Bethlen Téri Színház, 2013. október 5.
