Szoboszlai Annamária: Szörnyek a Zityből
Kovács Gerzson Péter – TranzDanz: DiverZity - KRITIKA
A koreográfus az idővel játszik. Az idő egyrészt a nappal s az éjszaka váltakozásában s a vetített felhőképekben, másrészt a mozgásanyag elemeinek és azok előadásmódjának folyamatos metamorfózisában, egy adott mozdulat „régies" vagy „modern" színezetében manifesztálódik.
Kovács Gerzson Péter – TranzDanz: DiverZity
A koreográfus az idővel játszik. Az idő egyrészt a nappal s az éjszaka váltakozásában s a vetített felhőképekben, másrészt a mozgásanyag elemeinek és azok előadásmódjának folyamatos metamorfózisában, egy adott mozdulat „régies" vagy „modern" színezetében manifesztálódik.
Elgondolkodtató, hogy az egyik ma jellemző bizarr divathullám, mely nyilván még a Frankensteinnél is jóval korábbi időkben gyökerezik, s mely a B kategóriás horrorok sekélyes kis vizei mellett filozófiai mélységekig is le (vagy fel?) küzdötte magát, az éjszaka lényeit favorizálja. Nevezetesen a vámpírokat. Ezek szerint a vámpír, az embervért szívó ragadozó az trendi, szexi, gyönyörű. Ellentétben a zombival, az élő halottal, mely általában a beteg fogyasztói társadalom reprezentánsa. Vagyis alakja kicsit sem romantikus. Hogy Kovács Gerzson Péter DiverZityjének jól öltözött, sötétruhás figurái a vámpírok, avagy a zombik táborát szaporítják-e, azt első pillanatra nehéz lenne eldönteni. Annál realistább képet fest a ma életközösségéről a koreográfia, hogysem helyt adhatna holmi álomba riogató romantikának.
Tókos Attila és Bora Gábor / fotó: Jókúti György
A ricsajos, magyar népi talpalávalóra színpadra rontó, majd ott széles jókedvet mutatva térdet-bokát csapkodó két yuppie, meg a magát amolyan parasztmenyecskésen mórikáló két női karakter a magyar (néptánc)hagyományt tartalomvesztett, üres formaként, giccsként jeleníti meg. Mindenegyes gesztusuk hamis, művi. S bár szándékoltan az, s bár a néző nehezen tudja visszatartani a nevetést Bora Gábor egy-egy jól sikerült városias legénykedése láttán, azért sejthető, hogy a táncdarab témája kevéssé vidor, még ha KGP-től messze is áll a mélabú. Ezt a táncot a ma „népviseletében", kapucnis pulcsiban, bőrdzsekiben-zakóban, testnadrágban és kisestélyiben járják. A táncosok szeme körül elmaszatolt, fekete festék a vámpírromantika kapcsán finoman megidézi a darkgót-fanok extrém külsejét. De maszkjuk átmulatott éjszaka hajnali leképződésének is tekinthető – kivéve a Joker-mosolyokat villantó Tókos Attilát, akinek sminkje érintetlennek mutatkozik. S valóban, míg a fent említett első képben/jelenetben vidám bárányfelhők úsznak át az égen a tánctér hátsó falára vetített mozgóképeken, addig a második jelenetben hirtelen az éjszaka képe tűnik elénk teliholddal. De a farkasember nem üvölt, és a denevérek „szárnysuhogtatását" sem hallani, csupán az emberi (városi emberi) élet hangkulisszája adja a táncosok enervált, lassított mozgásának zenei hátterét. Mentő vagy rendőr szirénájának hangja, ajtó nyikordulása, pohár koccanása az asztalon. Egy pillanatra azt gondolom, hogy most a kortárstánc-hagyomány következik, azzal fog elbánni KGP, hogy döntetlen legyen a múlt-jelen vita.
Blaskó Borbála és Tókos Attila / fotó: Jókúti György
Ehelyett szépen lassan olyan különös hangulatba csusszanunk bele, mely az elkövetkező képekben szelíd drogként kábítja tovább a nézőt, néha kicsit talán túlontúl hosszan is, de az eredmény magáért beszél: benne találjuk magunkat egy narratíva nélküli történetben, s ahogy már a tavaly bemutatott Profánában, úgy ebben a koreográfiában is kiemelt szerepet kap az ismétlés. A koreográfus az idővel játszik. Az idő egyrészt a nappal s az éjszaka váltakozásában s a vetített felhőképekben, másrészt a mozgásanyag elemeinek és azok előadásmódjának folyamatos metamorfózisában, egy adott mozdulat „régies" vagy „modern" színezetében manifesztálódik. Különösen Blaskó Borbála és Bora Gábor képes bravúrosan váltani pillanatról pillanatra, ekképp jelenítve meg az ember régi(bb) és új(abb), jo(bb) és rossz(abb) arcát, s a kénytelen átváltozással járó küzdelmet. Ahogy időben egyre előrébb haladunk, úgy hatja át egyre inkább a gépiesség ezeket a táncoló maszkokat. A téma – népi kontra urbánus, tradíció kontra kortárs (farkasember kontra vámpír vagy zombi) – kitágul, s KGP immár az emberlét mikéntjét, múltját, a beteg jelenben feltárulkozó jövőjét pedzegeti. Mígnem egy újabb csavarral – nevesen a darab eleji néptánc megismétlésével – az örök körforgásban találjuk magunkat. (Noha a kezdőkép akár flashbacknek is értelmezhető.) Mit állít ezzel KGP? Hogy nincs előrelépés? Hogy minden újrakezdődik, s hogy minden újra ugyanúgy romlik el? A zenei mixben felhangzanak az Éljen május elseje című korszakos dal hangfoszlányai; az egymás mellett felsorakozó táncosok egyre eksztatikusabb géptáncában a könyökben megtört karok hol egy vallási, hol egy önkényuralmi jelképet villantanak fel; a kortárs néptánc-giccsben ott a pártok közti viták egész idiotizmusa.
Tókos Attila, Blaskó Borbála, Fehér Laura és Bora Gábor / fotó: KNI
Bár a DiverZity egyes képei mintha a kelleténél olykor hosszabbra sikerültek volna, de Blaskó Borbála, Fehér Laura, Bora Gábor és Tókos Attila testén hibátlanul élő korkrízis-történet magába szippantja a nézőt. Mozdulataik egyszerre leíróak és expresszívek, s nem csak technikailag, de DiverZity város ábrázolásának szempontjából is pontosak.
DiverZity (TranzDanz)
Zene: Wondawulf. Videó: Horváth Boldi. Technikai munkatárs: Payer Ferenc. Koreográfus, látványtervező: Kovács Gerzson Péter.
Táncosok: Bora Gábor, Blaskó Borbála, Fehér Laura, Tókos Attila.
MU Színház, 2013. október 12.
