Kutszegi Csaba: Kicsi balettek nagy muzsikára
Inversedance – Fodor Zoltán Társulata: Verdi miniatures – KRITIKA
Magyarországon szerintem sokkal jobb lenne, ha a koreográfusok gyakrabban fluktuálnának egymás műhelyei között, és a táncosok sem ragadnának le hosszú évekre egy csapatban. Szóval, Fodor Zoltán jól tette, hogy meghívta Fejes Ádámot, Gergely Attilát és Zachár Lórándot.
Inversedance – Fodor Zoltán Társulata: Verdi miniatures – KRITIKA
Magyarországon szerintem sokkal jobb lenne, ha a koreográfusok gyakrabban fluktuálnának egymás műhelyei között, és a táncosok sem ragadnának le hosszú évekre egy csapatban. Szóval, Fodor Zoltán jól tette, hogy meghívta Fejes Ádámot, Gergely Attilát és Zachár Lórándot.
Nem tudom elhallgatni rosszmájú észrevételemet: az Inversedance – Fodor Zoltán Társulata a Verdi miniaturesszel biztosan külföldi meghívásokra vár. Különben mi értelme volna az indokolatlan anglomániának? Jó, jó, ezt a címet talán még a magyarok is értik, de az nem okay, hogy a helyenként kétnyelvű műsorfüzetben és a Táncszínház honlapján is csak angolul szerepel. Ugyanis az a jó, ha a színházi előadásokról, még a táncszínháziakról is beszélnek az emberek, és én például beszélt nyelvben nem vagyok hajlandó magyarul ragozni a fenti angol címet (képzeld, láttam a Verdi miniaturest). Szóval, én most a Verdi-miniatúrákról írok.
Jelenet az After Te Choice-ból / Fotók: facebook.com/pages/Inversedance-Fodor-Zoltán-Társulata
Az ötletet csak üdvözölni tudom. Táncéletünk egyik rákfenéje (már írtam róla többször), hogy az együttesvezető-koreográfusok ráülnek az együttesükre, és évtizedeken át csak maguk, vagy szinte csak maguk koreografálnak neki (tudjuk, nálunk ennek nagyon prózai, anyagi okai is vannak), és kihagyják azt a sanszot, hogy a társulat más alkotóktól tapasztalatot szerezzen, töltődjön. Igen, nyugaton is vannak, és mindig is voltak híres koreográfusoknak „saját" együtteseik, de azok tagjai egyetemes tánctörténeti jelentőségű alkotók keze alatt éltek-élnek, önként, sokszor teljes pályafutásra választott művészi „rabságban". Magyarországon szerintem sokkal jobb lenne, ha a koreográfusok gyakrabban fluktuálnának egymás műhelyei között, és a táncosok sem ragadnának le hosszú évekre egy csapatban. Szóval, Fodor Zoltán jól tette, hogy meghívta Fejes Ádámot, Gergely Attilát és Zachár Lórándot.
Az esten – ellentétben a kísérő anyagokban olvashatóval – darabjaikkal e sorrendben követik egymást a koreográfusok. És ez a szerencsés szerkesztés, mert minőségi felfelé ívelést is eredményez, annak dacára, hogy az est egységes, bántóan nem lóg ki a sorból egyik táncalkotó sem. De a finomságokon, az apróságokon nagyon sok múlik.
Sempre Libera
Éppen az apró, részletekben megbúvó finomságokat hiányolom Fejes Ádám koreográfiájában, a Sempre Liberában. Az alapötlet jó, kiaknázható, de ennek korrekt realizálásán túl a darab egyik részlete sem emelkedik feljebb. Sőt, „a kiszolgáltatottság és a lélek szabadsága közötti ellentmondás" megragadása helyett én egyszerűbb képletet érzékeltem: Verdi korához, a szárnyaló romantikához a mai kor lélekölő szabályrendszerét társította az alkotó, nyersen hangsúlyozva a kettő különbségeit. A Traviata híres áriájának (amelyben az opera főhősnője a szabados élet és a szenvedélyes, ám monogám párkapcsolattal is járó szerelem között vívódik) ellentételezése sejtelmes hangokkal, csengőkkel, esőveréssel, boszorkánynevetéssel díszített mai zörejzenével a mondanivaló megformálásához megfelelő zenei és gondolati alapot teremt ugyan, de ennél több nem történik a koreográfiában, finom, rejtélyes üzenet nem fogalmazódik meg benne. A felcsendülő áriára először talán elbűvölődve megmerevedő nőalakok a későbbiekben sokat ütköznek, rángatóznak, hol ellenpontot képezve a hallottakkal, hol megfelelve annak. Teszik ezt együtt, majd szólókban is, a darab vége felé pedig annak is tanúja lehet a néző, hogy „szabadságáriához" – paradox módon – a szigorúan szabályozott klasszikus balett elemei is jól passzíthatók. Mindeme kritikusi kötekedés ellenére kompakt, rendes munka a Sempre Libera, az est felütéseként megfelelően funkcionál.
Alleluja
Érzékenyebb, mozgás- és képi világában, valamint tartalmában sokrétűbb Gergely Attila Allelujája. 20. századi háborús, vetített mozgóképek tűnnek fel a hátsó horizonton, hamarosan felcsendül Verdi Requiemjének Kyrie Eleisonja. A színpad közepén sejtelmes fényben öt nő mozog egy kupacban, óriáspókot képeznek, majd másféle mozgó csoportosulásokat. A darab különböző szegmensei (vetítés, gyászmise-fohász, tánc) között konkrét megfelelés általában itt sem érhető tetten ugyan, de a hangulati-képi összhang létrejön, és a mozgás mindvégig igényes, kidolgozott. Kép és hang szoros, egymást konkrétan támogató kapcsolatának az egyfelvonásos vége felé lehetünk tanúi, amikor a filmen a Szeretet Misszionáriusainak (Kalkuttai Boldog Teréz által alapított szerzetesrend) apácáit látjuk karitatív tevékenységet végezni, és közben Verdi Ave Mariája hallatszik. Kicsit túl direkt is az összefüggés, de kétségtelenül egyértelművé válik: Gergely Attila az emberi (például háborús) bűnök és a szeretet feszítő ellentmondására építi mondanivalóját. Ehhez a szintén mai hangzások közé illesztett, már említett Verdi-idézetek tökéletesen illenek, más kérdés, hogy ekkora ívű gondolatot, ontológiai ellentmondást lehetséges-e alig több mint húsz perces színpadi műben felvázolni, kifejteni. Nyilván nem igazán. Rövidke megpengetése után viszont a nézőnek nyilván hiányérzete marad. Pedig a táncosnők mindent megtesznek. Elvont történések is követhetők a darabban: csoportok alakulnak ki, vezéregyéniség válik ki, majd újra „egységesül" a közösség (szép, fehér világításban, egy sorban), később a halál, a gyász, a szenvedés rítusa, valamint a megtisztulás is megjelenik. Ám „a verseny" az Allelujában is Verdi javára dől el: a tőle származó zenei idézetek még mindig nemcsak szebbek és mívesebbek, hanem érdekesebbek és felkavaróbbak is az egyéb látottaknál-hallottaknál. Pedig érdekességben és hatásban lehetne akár konkurálni is a Mesterrel...
After The Choice
A harmadik egyfelvonásos Zachár Lóránd After The Choice (Választás után) című koreográfiája, amelyben Aida-részletek hallhatók. A darab viszonya a Verdi-muzsikához igen hasonló az előző két előadáséhoz, ebben és az Allelujában Gergely Attila társzeneszerzőként is közreműködött. A lényeges különbség azonban az, hogy az After The Choice ellentétpárok viszonylag egyszerű egymáshoz rendelésén jóval túlmutató, öntörvényű, kerek kis remeklés. Teljesen mindegy, hogy a három női szereplő Aida három arcát jeleníti-e meg, vagy sem, a lényeg az, hogy három női sors (vagy egy nő három szimbolikus halála?) jelenik meg a koreográfiában – rendkívül érzékeny, tehetséges ábrázolásban. Egy férfi lepel alól „varázsolja elő" a három nőt. Rengeteg nagytéglányi, szabályos kockából épül fel a környezet. A férfi „a köveket" szüntelenül rámolja, új falakat, építményeket húz fel, új tereket képez. Az ambiente folytonos változása átélhetővé teszi az időmúlást. A nők közben a sorsukat táncolják, amibe a férfi rendszeresen belekapcsolódik. A kövek konkrétabb szerephez is jutnak: az egyik nőt mintha közibük falaznák, kalodájukba zárnák. Majd a férfi egy érdekes gesztussal a kezéről továbbadja a sorsát (vagy a halált, a kórt, a szenvedést?) egy másik nőnek. A kezek, a tenyerek a koreográfia végén ugyanúgy fókuszba kerülnek, mint a darab elején: akkor a lepel alól előbújó nők egy ideig a kezükkel játszottak. Az After The Choice igazi ereje azonban nem a sokféleképpen értelmezhető szimbólumrendszere, hanem a táncok, a koreográfia igen jó minősége. A karakteres, egyéni mozdulatok, a muzikalitás, az érzékenyen kidolgozott részletek, apróságok finomsága, a szerkezet nagy íve, benne kis egységekkel és mindezek mellett az érzékien, értelemmel és érzelemmel dekódolható, különleges hangulat, különleges „üzenet". Utóbbinak éppen az a lényege, hogy nem fordítható szavakra, mégis jelent valamit. E tekintetben olyan, mint a zene. Zachár koreográfiája méltó párja Verdi muzsikájának.
Verdi miniatures (Inversedance – Fodor Zoltán Társulata)
Sempre Libera
Fény: Stadler Ferenc. Zene: Giuseppe Verdi, montázs. Koreográfia: Fejes Ádám.
Táncolják: Dobrovics Réka, Somorjai Judit, Stáry Kata, Széki Zsófia.
Alleluja
Fény: Stadler Ferenc. Zene: Giuseppe Verdi, Gergely Attila. Koreográfia: Gergely Attila.
Táncolják: Balkányi Kitty, Dobrovics Réka, Somorjai Judit, Stáry Kata, Széki Zsófia.
After The Choice
Fény: Stadler Ferenc. Zene: Guiseppe Verdi, Gergely Attila. Koreográfia: Zachár Lóránd.
Táncolják: Balkányi Kitty, Dobrovics Réka, Széki Zsófia, Fodor András.
Nemzeti Táncszínház, 2013. október 29.
