Kovács Natália: 1+1=11
Psix project: 11– KRITIKA
Ahogy a vászon is fehér, úgy eleinte néma csend övezi a színpadot, amíg csak egy tehetetlenül heverő női test uralja a teret. Amint azonban elkezd mozogni, a zene mozgása is követi az övét, s ahogy a képekben, úgy a hangokban is kivetülnek lelkiállapotának különböző fázisai, vidám vagy éppen fájdalmasabb hangulata. A zenében is ábrázolódik a nő infantilis énje, de akárcsak képzelete, úgy apránként a zene is erős, erőszakos káosszá fajul.
Psix project: 11– KRITIKA
Ahogy a vászon is fehér, úgy eleinte néma csend övezi a színpadot, amíg csak egy tehetetlenül heverő női test uralja a teret. Amint azonban elkezd mozogni, a zene mozgása is követi az övét, s ahogy a képekben, úgy a hangokban is kivetülnek lelkiállapotának különböző fázisai, vidám vagy éppen fájdalmasabb hangulata. A zenében is ábrázolódik a nő infantilis énje, de akárcsak képzelete, úgy apránként a zene is erős, erőszakos káosszá fajul.
„A 11 jelentése itt az egy test és az egy lélek vagy szellem lett, de jelenti magát a beteg embert is, aki hallucinál, és a tudatalattiját, aki minden információt hordoz az életünkben." – Nyilatkozta a 7óra7-nek, első rendezése címével kapcsolatban Molnár Péter. Egy test és egy lélek pedig pontosan egy házasság. Legalábbis az európai kultúrában egy férfi és egy nő a házasságban szentesített kapcsolatának definíciójaként gondolunk erre. Ugyanakkor, ha kevéssé a metafizika, sokkal inkább a matematika logikája felől közelítünk, akkor akárhogy is számoljuk, egy összetartozó test és lélek, egészen pontosan egy embert tesz ki.
A 11 főszereplőjéhez, a Jantner Emese által megtestesített magánytól szenvedő, a magányba beleőrülő nőhöz ezek közül mindkettő köthető. Előbbi azért, mert a kínzó magány fájdalma megtermékenyíti képzeletét, s létrehozza önnön másik felét: a férfit (Feicht Zoltán), akire vágyakozhat, akit szerethet, de aki fájdalmat is okozhat neki, olyannyira ellene fordulhat, hogy testeik pajzán birkózásának helyét valós erőszak veheti át. Utóbbi pedig azért, mivel ez a férfi pusztán képzelete szüleménye, szellemének terméke, ezért itt az egy test úgy értendő, hogy nem létezik egy valós másik, akivel eggyé válik, csak ő maga van, s a másik belőle válik ki, amíg a képzelet tart – annál sohasem tovább. Ezt az a jelenet teszi fájdalmasan érzékletessé, amikor a szerelmeskedés után a férfi rögtön eltűnik, köddé válik, s csak egy a kezeit az ölén pihentető nő marad az ágyon, jelezvén, hogy valószínűleg végig nem is volt ott vele egy másik valóságos test.
Ahogy soha nincs, ezért marad minden elkülöníthető jelenet végén egyedül.
Az előadás terében, Szalai Anesz képében feltűnik egy másik nő is, s mint kiderül a hozzá való kapcsolódást is az egy test és egy lélek képlete írja le, amennyiben ő egy belső-, talán a gyermekkori-, talán az ösztönén. Ezért vele, ezzel a tulajdonképpeni lélekrésszel, rendkívül szoros egységet alkot a főszereplő. Egyek az érzéseik, egyek a félelmeik és a vágyaik. Vele egészen más értelemben egy, mint a férfival. Hiszen a férfit létrehozta önmaga számára, ezt az eleve benne élő lényt azonban a leghatározottabb szándékkal sem irthatja ki. Legalábbis komoly következmények nélkül nem.
A Psix Project tagjai először dolgoztak együtt ebben a formában, s egy igen komplex összművészeti alkotást hoztak létre, melyben egy narratív szál – egy magánytól szenvedő nő őrületének és halálának története – fűz össze táncot, zenét és videó installációt. A komplex egész egyes elemei: a videó, a zene és a tánc egyenrangú fontossággal bírnak, egymást kiegészítve, közösen teremtetik meg a jelentéseket, működtetik a performanszt.
Ezt az is bizonyítja, hogy tényleg minden összetevő fontos, mindnek megvan a maga helyi értéke, s ennyiben nélkülözhetetlenek az egész létrejöttének szempontjából. Nekem személy szerint például nagyon ritkán tetszik, ha videó díszlet, vagy valamiféle videós megoldás is van egy előadásban, mert nagyon kevés esetben érzem ennek a tényleges indokoltságát, fontosságát – a helyét. A 11 azonban e ritka kivételek egyike. Ez esetben ugyanis a kivetített animáció – mely Tzafetaas Roland nevét dicséri – illetve az eltáncolt képek kiegészítik egymást, amennyiben egymásra olvashatóak, egymással összeolvasva adnak ki egy egészet. Például, amikor a nő képzelete megteremti a vágyott férfit, s ezzel a képzeletbeli figurával mintegy ismerkedni kezdenek. Ekkor Jantner Emese és Feicht Zoltán hosszabb ideig egymással párhuzamosan mozognak, mozdulataik teljesen egybecsengnek, de még nem érintkeznek, ám a mögöttük látható képek már az egymásba gabalyodott testeiket mutatják. Ez a képek közötti differencia többféle értelmezést is megenged: lehet a vágy előrevetülése, a differencia mint időbeli elcsúszás, vagy éppen egyidejűség, s ez esetben, amit mi táncnak látunk, az valójában ölelkezés.
Ezen kívül a videó folyamatosan reflektál a test-lélek arányokra is, amennyiben minduntalan egymásra játszatja a három arcot (Jantner, Feicht, Szalai), ezzel egyként jelenítve meg őket. Ráadásul ezek a képek eleinte szinte láthatatlanul halványak, majd elkezdenek erősödni a színeik, ahogy fokozatosan egyre inkább a képzelet jelenti a valóságot ebben a speciális tudatállapotban.
Az ANEZ zenéje (Demeter Zoltán, Szalai Anesz) is folyamatosan követi a főszereplő tudatállapotának változásait. Ahogy a vászon is fehér, úgy eleinte néma csend övezi a színpadot, amíg csak egy tehetetlenül heverő női test uralja a teret. Amint azonban elkezd mozogni, a zene mozgása is követi az övét, s ahogy a képekben, úgy a hangokban is kivetülnek lelkiállapotának különböző fázisai, vidám vagy éppen fájdalmasabb hangulata. A zenében is ábrázolódik a nő infantilis énje, de akárcsak képzelete, úgy apránként a zene is erős, erőszakos káosszá fajul.
Amikor Szalai Anesz először tűnik fel a színpadon, lassan, énekelve sétál be a történet terébe, így gazdát kap az előadásnak nagyjából az elején hallott, magánhangzókat soroló női hang, amelyről akkor még nem tudhattuk világosan, hogy kihez tartozik, így azonban már a tudatalatti hangjaként definiálható. Az pedig az ösztönléttel és gyermekiséggel magyarázható, hogy olykor artikulálatlan hangok, máskor ordítás tör fel belőle.
Ezek alapján elmondható, hogy az előadást alkotó különböző médiumok különböző aspektusokból mutatják meg a lélek állapotait.
S teszik mindezt egy nagyon egyszerű térben, amelynek háttere az egyébként átjárható vetítővászon. Amikor az előadók a vásznon keresztül távoznak, az ismét az egység problémájára reflektáló játék, mert az őrült nő arcának felnagyított mása látszik, amelybe könnyedén ki-be lépdelnek, egyszer mintegy egybeolvadva vele, máskor pedig elhagyva őt. Ezen kívül az egyetlen díszletelem egy három részre hajtható, fehér matrac, amely eleinte ágyként szolgál, de mivel jól mozgatható, többféle módon is használható panel, ezért más funkciókban is előfordul. Hol fal, hol a mozgást nehezítő akadály, végül pedig az önmagába záró, áttörhetetlen tér, amely végleg kivonja a főszereplőnőt a valóság dimenziójából.
tánc, koreográfia: Jantner Emese és Feicht Zoltán
ének: Szalai Anesz
zene: ANEZ – Demeter Zoltán
jelmez: Fazekas Endre
animáció: Tzafetaas Roland
látvány, rendező: Molnár Péter
