Kritika

Szoboszlai Annamária: Az atommag fájdalma és öröme

leadhouse1L-E-V – Sharon Eyal és Gai Behar: House - KRITIKA

Észre kell venni, hogy egy új emberképpel állunk itt szemben, s a kép kialakításának eszközei közé tartozik például a hétköznapi gesztusok – a nyelvöltés – kifejező mozdulatelemmé emelése, vagy a nemi aktus nyilvános volta. Vagyis a profán megemelődik, és nemesedni akar. Új szépség(ideál) akarja megvetni a lábát.

L-E-V – Sharon Eyal és Gai Behar: House - KRITIKA

Észre kell venni, hogy egy új emberképpel állunk itt szemben, s a kép kialakításának eszközei közé tartozik például a hétköznapi gesztusok – a nyelvöltés – kifejező mozdulatelemmé emelése, vagy a nemi aktus nyilvános volta. Vagyis a profán megemelődik, és nemesedni akar. Új szépség(ideál) akarja megvetni a lábát.

Noha a táncos-koreográfus Sharon Eyal, valamint a techno, rave és underground zenei eseményeket, partikat szervező Gai Behar közös munkája, a House éppen nem az atomkorszakot idézi, sokkal inkább Lem meg Asimov high tech jövőjét, ez utóbbi mégis az előbbinek a következménye. Onnantól, hogy az ember széthasítja az atommagot, hirtelen közel érzi magát az anyag titkához is. De ettől még nem jut közelebb az ember megfejtéséhez. Büszke a tudására, az intelligenciájára, arra, hogy rég félredobta az isteneket, állítja, hogy ő a majomtól származik, büszke arra, hogy elvileg szabad, s hogy biológiai meghatározottsága ellenére (a felvilágosult vidékeken) eldöntheti akár azt is, hogy férfiként vagy nőként jár-kel a világban. Fokozott tempóban éli életét. A nagyváros valójában speciális részecskegyorsító a számára, s a gyorsulást nagyban gerjesztik a próbára tett, megterhelt, s egyre tompuló érzékek. Ez kihat a művészetre is. A versenyautó szebb, mint a Győzelem Istennőjének szamothrakéi szobra, állítja a futurista kiáltvány. Sőt, ma már a versenyautónál is szebb a néma laptop; letisztult, tökéletes és titokzatos, veszélyeket is rejtő szépség hordozóivá váltunk – mondhatnánk, ha nem lenne valahogy egyszerre meghurcolt és ciki, valamint lényegét tekintve átalakult a szó: szép.

400house1


A House világa ezt a fajta önmagából kifordult, modern, mai szépet idézi. A nyolc jól képzett táncos, a négy nő és a négy férfi bőrszínű testruháján viselt minimál-ruhájában (aranyszínű gallér, nadrágtartó, harisnyatartó, fűző...) első pillantásra animális embergépek képzetét keltik, nagyon tökéletes, az embert a legapróbb részletig lekopírozó érzéki cyborgokét. Alakjukban a letűnt, régvolt idő s a jövő ad egymásnak különös találkozót. Törzsi rituálé íródik egybe a divatbemutatók artisztikus, neutrális, nemtelen, mégis szexualitástól fűtött világával. A mozdulatok gyújtópontja a test más és más szegletében detektálható, onnan „sül ki" a lépés, egy testhullám, egy karemelés, egy fejbiccentés. Van, hogy ez a „kisülés" lágy, szinte folyékony mozgást eredményez, máskor a test pengeéles gesztusait. A testek elhagyják, feladják saját természetes tengelyüket. Kik ezek az embernek látszó, csupasz, báb-szerű (szuper)lények, akik vissza-visszatérnek – igaz, kicsit más formában - Eyal egyéb koreográfiáiban is (killer pig, NDT II, Plafona)? Mintha az ember jövőbeni formáját látnánk meg bennük... Az irányítójuk minden kétséget kizáróan Sharon Eyal, aki a kvázi konferanszié szerepét tölti be a House-ban. A vaksötét néző-és tánctér először a koreográfia egészét végigkísérő, techno zenei aláfestésnek a rezgésével töltekezik, majd maga Eyal is színre lép. Fekete lakk testruhájában a technológia testet öltött démonja. A finoman világított színpad rögtön elnyeri elegánsan groteszk, egzaltált, de tagadhatatlanul szuggesztív karakterét, melyet aztán a soron következő, Eyal újbóli, rövid színrelépéseivel határolt jelenetek öltöztetnek fel a különös, bizarr szépségű mozgásképletekkel, a test-gép finommechanikáját más-más, hideg „fémességgel" megjelenítő szólókkal, röpke duettekkel, melyeknek mindenkor a többiek tánca szolgál háttérül. Az emberi felcsillan ugyan az arcokon, de épp a tekintetek ébersége s az uniformizáló (noha a testeket a maguk egyediségében leginkább megmutató) dresszek közt feszülő ellentmondás okán egy pillanatra komolyan félteni kezdem a táncosokat, pontosabban a táncosok (s a magam) lelkét.
Az elkövetkező jelenetekben hol egy jövőbeni bál különös úri közönsége, hol törzsi rituálé, hol pedig a már felépített koreográfia önironikus képmása látszik megjelenni. (De ez az irónia egészen bújtatottan jelentkezik, és az sem kizárt, hogy csak a néző látja bele, így próbálva távol tartani magát ettől a jövő emberétől, annak idegen gesztusaitól, a társas viselkedés új megnyilvánulásaitól. Egy megváltozott normától.)

house2


A koreográfia képes szinte végig ébren tartani a figyelmet, már csak azért is, mert a találékony koreográfus által mozdulatokba kódolt „téma" korántsem egyértelmű. Annál is inkább nem, mert a látvány, a testeknek ez a szokatlan mássága sokáig a felszínen tartja a néző érzékelését. A koreográfia mozgásanyaga ugyan nem hoz forradalmi újítást a tánc történetébe, szemben a mozgás minősége, mely merőben új távlatokat nyit. Észre kell venni, hogy egy új emberképpel állunk itt szemben, s a kép kialakításának eszközei közé tartozik például a hétköznapi gesztusok – a nyelvöltés – kifejező mozdulatelemmé emelése, vagy a nemi aktus nyilvános volta. Vagyis a profán megemelődik, és nemesedni akar. Új szépség(ideál) akarja megvetni a lábát. Éppen ezért vetődik fel a kérdés, hogy akar-e mindezzel bármire is reflektálni a darab, vagy egyedüli célja a gyönyörködtetés a cyber-szépség jegyében, mondjuk, egy fétis-parti közönségét kiszolgálva?
A ruhák fokozatosan lecserélődnek, a testszínűek helyett előkerülnek a feketék, hasonulnak lakkruhás konferansziéjukhoz-teremtőjükhöz. Egy nőtáncos a férfikarba áll be, és fordítva: egy férfitáncos a nőibe. Egészen eltűnik a határ a nemek között. A darab csúcspontján aztán egy igazi diszkó-hangulatú össztánc oldani kezdi a feszítő kérdéseket. Most lesz igazán nyilvánvaló a House kettős természete: egyszerre kutakodik az ismeretlenben, az elváltozott („fetisizálódott") szép világában és – talán, mert teljes egészében mégsem meri átengedni magát neki – derül rajta.
Sharon Eyal és Gai Behar jól látja tehát, merre visz a jövőben a főút, és ezen az úton jár is, sikerrel. A néző meg drukkol, hogy a fényes lakkpáncél ne szorítsa ki az utolsó szuszt is viselőjéből.

 

L-E-V – Sharon Eyal és Gai Behar: House

Táncos, koreográfus : Sharon Eyal
Társalkotó : Gai Behar
Zene : Ori Lichtik
Fények : Avi Yona Bueno (Bambi)
Jelmez : Ma'ayan Goldman

Táncosok : Rachael Osborne, Olivia Ancona, Leo Lerus, Gon Biran, Keren Lurie Pardes, Douglas Letheren, Rebecca Hytting, Sanit Dominic