Turbuly Lilla: Csoportterápia
Szegedi Kortárs Balett: Rítus – KRITIKA
Erő, barbárság és a nevetségességig kifinomult dekadencia harcából tehát nem meglepő módon az előbbi kerül ki győztesen. Súlyosabb – bár nyilvánvalóan kevésbé szórakoztató – lehetne az előadás, ha ez a kontraszt nem lenne ennyire éles, és a dekadencia ábrázolása nem lenne ennyire nevetséges.
Szegedi Kortárs Balett: Rítus – KRITIKA
Erő, barbárság és a nevetségességig kifinomult dekadencia harcából tehát nem meglepő módon az előbbi kerül ki győztesen. Súlyosabb – bár nyilvánvalóan kevésbé szórakoztató – lehetne az előadás, ha ez a kontraszt nem lenne ennyire éles, és a dekadencia ábrázolása nem lenne ennyire nevetséges.
Az előadás címe lehetne akár Horda is, de azt már Kun Attila nemrégiben lefoglalta, ahogy Bozsik Yvette a Prédát. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy koreográfusaink mostanában milyen gyakran nyúlnak vissza a törzsi társadalmakat körülíró fogalmakhoz. És hogy miért a horda, ami elsőre bevillan? Mert Juronics Tamás koreográfiája egy kiadós közös ordítással kezdődik, és ugyanígy is végződik. A két ordítás között a történelemből és a szociálpszichológiából ismert jelenségeket modelleznek nekünk, két felvonásban, kevésbé a mélységre, inkább a közérthetőségre törekedve, látványosan, változó intenzitással.
Jelenetek az előadásból / fotók: szegedikortarsbalett.hu/Galeria
Az első felvonás első felében határozottan a hordajelleg dominál. Hat szakállas férfitáncost és öt hosszú, loboncos hajú táncosnőt látunk, földszínű, egyszerre kortalan és mégis mai ruhákban, a törzsi táncokat animális mozgásokkal, néha diszkótánc-elemekkel vegyítve. A ritmusközpontú zene (Milan Savic munkája) is egyszerre idézi a sámándobot és a technót. Kezdetben a csoportközösséget nem zavarja meg semmi, legfeljebb az összeszórt ruhakupac, amely a színpad elején vár a sorsára, és amelyben fekete-fehér ruhák és keményített spanyolgallérok vannak, vagyis valami teljesen más stílust és minőséget képviselnek, mint a táncosok ruhái. A horda vezéralakját táncoló Csetényi Vencel el is égeti az egyik gallért. Aztán persze akad, aki kiválik a csoportból, szembefordul az ott érvényes normákkal, leveti az egyenöltözetet, és megkezdődik a feltartóztathatatlan bomlás, az össztánc után szólók és duettek következnek. Az első felvonás második felére azonban az izgalmasan és lendületesen induló előadás kicsit megfárad és leül, és ezen az sem változtat, hogy vizuális effektekből nincs hiány: csillog az izzadtság az izmos férfihátakon, gomolyog a köd a táncosnők körül.
A szünet után viszont valami teljesen más kezdődik: a törzsi szabályrendszert felváltja az udvari etikett, a vad ritmusokat Haydn 39. szimfóniája. A most már csupasz képű, fekete-fehérbe öltözött táncosok és hátrasimított hajú táncosnők pipiskednek, rohangálnak, spanyolfalakat húzkodnak; és mindezt annyi bumfordi keresettséggel és öniróniával teszik, hogy egyből visszarántják a néző figyelmét, és most már meg is tartják egészen az előadás végéig, amit jelez a kortárs táncszínház nézőterén nem túl gyakran hallható nevetés is. Ez a rész emlékeztet Hámor József Mein kleiner Blumengarten című koreográfiájára, már csak azért is, mert itt is láthatók klasszikus balettet parodizáló részek, még ha azok csak a végletekig beszabályozott, az egyén cselekvési szabadságát nullához közelítő, formájában nagyon eltérő, tartalmában azonban a korábban bemutatottal azonos „hordaszellem" részei is. Aztán hasonlóan az első részhez, megjelenik a jinben a jang: valaki már levetné az emblematikus spanyolgallért, egyre többen vedlenek vissza a korábbi állapotukba, míg a végére megint csak egy táncos marad kívül a körön. Erő, barbárság és a nevetségességig kifinomult dekadencia harcából tehát nem meglepő módon az előbbi kerül ki győztesen. Súlyosabb – bár nyilvánvalóan kevésbé szórakoztató – lehetne az előadás, ha ez a kontraszt nem lenne ennyire éles, és a dekadencia ábrázolása nem lenne ennyire nevetséges.
Az előadás ajánlója szerint a darab születésében az is szerepet játszott, hogy a megújuló társulatot szerették volna általa összekovácsolni – közös alkotással közös rítusok, szabályok létrehozásával. Ami azért ambivalens vállalkozás, mert az előadás világ- és közösségszemlélete igencsak szkeptikus, ha innen nézzük, akár neki se álljunk társulatot építeni... De persze nem innen nézzük. Ha pedig máshonnan, akkor az előadás valóban felfogható egyfajta csoportterápiának is, amelynek kapcsán el lehet gondolkodni a minden közösségen, így az alkotóközösségen belül is óhatatlanul felbukkanó erő- és érdekérvényesítési libikókáról, mintakövetésről és az egyes tagok szabadságáról, a magunk igazáért való kiállásról és közösségvállalásról. Másrészt a tizenegy táncos többsége alkalmat kapott arra is, hogy a színvonalas összjátékon túl egyénileg is megmutatkozzon. A teljesség igénye nélkül: Czár Gergely több páros és hármas jelenetben is felhívta magára a figyelmet nagy energiákat mozgató, pontos táncával, de említhetjük Zsadon Flóra remek paródiáját is.
Amennyire egy csoportterápia sikerét kívülről meg lehet ítélni: a Szegedi Kortárs Balett társulata ezen az estén közösségnek látszott, ez tehát mindenképpen siker. A közönség pedig láthatott egy látványos, ha nem is egyenlő intenzitású, de mozgalmas, helyenként kifejezetten szórakoztató előadást. Aki ezért jött, nem csalódott.
Rítus
A Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója
Fény: Stadler Ferenc. Díszletkoncepció: Juronics Tamás. Zene: Milan Savic (I. felvonás), Joseph Haydn (II. felvonás). Jelmez: Bianca Imelda Jeremias.
Koreográfus: Juronics Tamás.
Táncolják: Bújdosó Anna, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Hajszán Kitti, Hegedűs Tamás, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Kiss Róbert, Májer Gábor, Markovics Ágnes, Palman Kitti, Takács Zsófia, Zsadon Flóra.
Nemzeti Táncszínház, 2013. november 13.
