Péter Márta: Selyemút
Közép-Európa Táncszínház: Dűne – KRITIKA
S bár az első zenei részlet minden szépsége, meditatív lebegése mellett még más irányt, akár kommerszebb „kiteljesedést" is hozhatott volna (ahogyan olykor az egysíkú akusztikai kellemességek mellett ki szokott alakulni a mozdulatok üresbe forduló végtelen ragozása), az egész darabot szemlélve előtűnik egy tiszta alkotói mértan, amelyben minden részlet pontos helyet talál.
Közép-Európa Táncszínház: Dűne – KRITIKA
S bár az első zenei részlet minden szépsége, meditatív lebegése mellett még más irányt, akár kommerszebb „kiteljesedést" is hozhatott volna (ahogyan olykor az egysíkú akusztikai kellemességek mellett ki szokott alakulni a mozdulatok üresbe forduló végtelen ragozása), az egész darabot szemlélve előtűnik egy tiszta alkotói mértan, amelyben minden részlet pontos helyet talál.
Hol is lenne otthonos Sissi Pesten, ha nem az Erzsébetvárosban, vagyis a nevét viselő kerületben? S ha már táncról van szó, irány a Bethlen Téri Színház, ahol a Közép-Európa Táncszínház éli ünnepi, meg nem ünnepi napjait is. Most azonban ünnepi alkalomról szólunk, hiszen „a királyné neve napja köré szervezett második Sissi Őszi Tánchét", pontosabban kortárstánc-fesztivál nyitóestjén rögtön egy fontos premierrel állt ki a házigazda.
Horváth Adrienn / fotók: Dusa Gábor
A Dűne címmel kilenc táncosra készült darab izgalmas felütésként szolgál a rendezvényhez, láttatva közben a társulat technikai-előadói készenlétét, szinte elapadhatatlan energiáját, stiláris fogékonyságát is. Persze az ismét együtt dolgozó Maday Tímea Kinga és Hámor József nem ismeretlen ebben a kiváló műhelyben, így az őket jellemző tánc- és alkotásmód sem, mégis, mintha az eddigieknél koncentráltabb, ugyanakkor szabadabb formák születtek volna. Mintha a szigorúbb koreográfiai rajz s a hozzá mért táncidő most lefaragná a fölöst, a mozdulati bőbeszédűséget, hogy majd e tisztább szövetből hajthasson ki egy halkabb, lírai mozgásréteg, amelyet a személyesség hangol. S bár az első zenei részlet minden szépsége, meditatív lebegése mellett még más irányt, akár kommerszebb „kiteljesedést" is hozhatott volna (ahogyan olykor az egysíkú akusztikai kellemességek mellett ki szokott alakulni a mozdulatok üresbe forduló végtelen ragozása), az egész darabot szemlélve előtűnik egy tiszta alkotói mértan, amelyben minden részlet pontos helyet talál.
Frigy Ádám
A fényszűrőktől s néha tán kevés füsttől is sejtelmes színpadon az első, dekoratívvá lassuló mozgástételben szinte megelőlegeződnek azok a fázisok, gesztusok, rövid folyamatok, amelyekre később hangsúly esik, talán már más tempóval és dinamikával, de felismerhetően. Kiemelkednek a sorból az apró billegések, dülöngélő súlyváltások, mint egy hang nélküli recitáció titkos formulái, és a karok különleges arabeszkjei, amelyek mint geometrikus jelek fűződnek sajátos nyelvvé. Később nagyra nő minden, tágassá a hajlongó, pörgő mozgásvonal, amelyet örök energia hajt, s amelynek egyszerre cselekvői és rabjai a táncoló alakok. És a távoli, mesés egzotikumot idézi a jelmez is, mert a hosszú, lefelé bővülő ruha a dervisek forgással bélelt viseletére üt, amely tényleg több mint jelmez, mert életkellék. Természetesen sejteni, hogy melyik zenei részlet Anouar Brahem munkája és melyik Hámor Józsefé, ahogyan a koreográfiai szakaszok is adhatnak támpontokat, ám a darab részletei mégsem különülnek el nevek szerint, s ez nagyon helyénvaló.
Palcsó Nóra, Hargitai Mariann, Jakab Zsanett és Horváth Adrienn
Az oud nevű pengetős hangszerre specializálódott Brahem nem ismeretlen az ínyencségekre fogékony hallgatóknak; a tuniszi konzervatóriumban végzett zenész formációival a világ minden táján, így európai jazzfesztiválokon is nagy sikereket aratott, sőt, Maurice Béjart balettjéhez is komponált. Muzsikáját még a világzenei áramlatok homogenizáló divatja sem gyűrte maga alá, stílusában az autentikusabb vonulatok, vagyis az arab klasszikus és folklórzene mellett a szabadabb, saját rendezőelveket mutató improvizációk is hangsúlyosan szerepelnek. Most a táncalkotók mindhárom árnyalattal élnek, sőt a koreográfiai struktúra szerint tudatosan építenek is e zenei folyamokra. Az intenzív tutti sorozatok például jellegzetesen a határozott ritmikájú folklór-közelibb anyagra formálódnak, míg a színpadi bevezetést, a darabban ismételten előtűnő „mozgáspianókat", majd a képi lezárást is inkább a klasszikus zenei idézetek melankolikusabb fajtái és a csendesen személyes improvizációk kísérik. A kettő között mintegy műbeli súlypontot jelölve formálódik ki az a nyers, szélsőséges energiáival is abszolút precíz tánckép, amelyben a túlfűtöttség és a hideg szabályosság sajátos elegye éppenséggel a dervis szellemiséget idézi, s vele a Selyemút szép és kegyetlen sivatagait.
És a Dűne előadása csakugyan egy sivatagi homokba írt tünékeny mese, szél rajzolta ábrái hullámzanak, születnek és múlnak. Örökös változásban írják a változatlant.
Dűne (Közép-Európa Táncszínház)
Fény: Mádi László. Jelmez: Juhász Dóra, Kun Zita. Zene: Anouar Brahem, Hámor József. Koreográfia: Maday Tímea Kinga, Hámor József.
Táncosok: Mádi László, Frigy Ádám, Horváth Adrienn, Hargitai Mariann, Palcsó Nóra, Jakab Zsanett, Kovács Péter, Hársfai Noémi, Nagy Fruzsina.
Bethlen Színház, 2013. november 15.
