Kutszegi Csaba: Mozgásnyelv-művelők vendégségben
Vendégváró Fesztivál 2014
Realisztikus történetet mozgással „elmesélni" igen nehéz feladat, mert ha túl elvontak a mozdulatok-gesztusok, akkor követhetetlenné és értelmezhetetlenné válik a cselekmény, ha viszont túl konkrétak, akkor szájba rágós és banális lesz a történet-megjelenítés. Uray kiérlelt testbeszéd-nyelvével magabiztosan megy végig a két veszélyforrás közötti borotvaélen...
Vendégváró Fesztivál 2014
Realisztikus történetet mozgással „elmesélni" igen nehéz feladat, mert ha túl elvontak a mozdulatok-gesztusok, akkor követhetetlenné és értelmezhetetlenné válik a cselekmény, ha viszont túl konkrétak, akkor szájba rágós és banális lesz a történet-megjelenítés. Uray kiérlelt testbeszéd-nyelvével magabiztosan megy végig a két veszélyforrás közötti borotvaélen...
A mozdulatokból szőtt nyelv azért nem válik unalmassá, mert sohasem találhatni benne két azonos alakú, egyértelmű jelentésű elemet. A beszélt, verbális nyelv szavait sem lehet kétszer ugyanúgy kiejteni, de az „ajtó" szó mégis mindig az ajtót jelöli, akkor is, ha halkan suttogják, akkor is, ha indulattal üvöltik a világba. Ezzel szemben egy-egy mozdulat jelentését egy fogalmi képpel vagy egy szóval meghatározni lehetetlen, ezért a mozdulatnyelvet megérteni sem könnyű. Még szerencse, hogy a mozgásban alig van különbség az „idegen" nyelvek között, a mozdulat-ősnyelvet még nem szaggatta szét bábeli zűrzavar.
Egyebek mellett ezek jutottak eszembe, amikor a Vendégváró Fesztiválon a Bethlen Téri Színházban a sepsiszentgyörgyi M Studio előadásait néztem (a négy magyarországi bemutatóból hármat sikerült látnom).
A szentgyörgyiek mozdulatnyelve – amellett, hogy színes, és jelentést hordozó elemei többértelműek, vagyis konnotációk sorát hordozzák – érzékletes és jól „olvasható". Valamint megnyugtató. Ez utóbbi abból is fakad, hogy ez a testbeszéd a kísérletező kortárs mozgásnyelvek között ma már szinte klasszikusnak számít, nagymértékben épít a hagyományos pantomimra. Mindemellett még mindig kísérleti (a maga izgalmával együtt), legalábbis a három előadásból kettőnél úgy érzékeltem, hogy bennük inkább a fogalmazásmód mikéntjén van a hangsúly. Igazán érett, helyenként pergő az utolsó előadás nyelve volt; abban a mű lényege is a „mit" körül forgott, és nem a hogyanon.
Esetlenségünk krónikája / fotók: m-studio.ro
Az első előadás (Yves Marc: Esetlenségünk krónikája) „prepozíciójában" a szereplők lassan, egyenként beszivárognak a középen magányosan álldogáló „becketti" ajtón, és amikor mindenki beért, egy valaki hirtelen elesik. Az eset – különböző módokon, más-más tempóban és kontextusban – az előadás végéig többször megismétlődik, ami által nyilvánvalóvá válik a címben rejlő nyelvi játék: esetlenségünk oka az állandó „elesettségünk", avagy éppen fordítva, azért esünk el állandóan, mert esetlenek vagyunk. Ügyes, tipikus mozgásszínházi recept: az alkotó egy olyan cselekvéses-mozgásos egyszerű akciót keres, amely szimbolikus, ráadásul izgalmasan önellentmondó, majd a mozdulatsort motívumként kezelve általános érvényűvé bontja ki, ezáltal sokrétű üzenetet fogalmaz meg, sőt – ha tehetséges az előadás – emberi sorsok ábrázolásán át a lét teljességét is felvillantja. Az Esetlenségünk krónikája alkotói és előadói szempontból is tehetséges előadás, színházi előképei közül bennem a szintén francia Maguy Marin híres May b-je jött elő, melyet nemrég láthattam a Trafóban. Yves Marc darabja abban különbözik a May b-től, hogy jelmezben, maszkban és játékstílusban sem annyira markáns, viszont – bár hasonlóan hatásos – ember közelibb. A humor, az esetlenség megértő, ironikus, de szeretetteljes ábrázolása Marcnak is erőssége. Az Esetlenségünk krónikájában nagyszerű karakterek bontakoznak ki abban a jelenetben, melyben a tömegben rosszul lett férfinak segíteni próbáló nő minduntalan a mindent átható közöny falába ütközök: nemzetiségtől, nemtől, kortól, hittől és éppeni tevékenységtől függetlenül mindenki visszautasítja őt, sőt többen ki is használják. Igazán megkapó, könnyed és szellemes a „légfújós" trió, melyet akár air-contact danse-nak is nevezhetnénk: a táncos-színészek fújással kontaktolnak (azaz irányítják-mozgatják egymás testét-végtagjait), de a szívás is működik, vagyis a vákuumhatás következtében egy-egy végtag a szívó szájra tapad. A jelenetnek átvitt értelme is van: különleges pillanatokban (szeretetben? isteni kegyelemben?) könnyűek vagyunk, fuvallatok szárnyán táncolunk, nem vagyunk sem elesettek, sem esetlenek.
Esetlenségünk krónikája
Az általam másodjára látott előadás Fehér Ferenc Kampfja volt. Nézése közben el kellett gondolkodnom azon, hogy vajon tényleg létezik-e egy mímus-ősnyelv, amelynek elemeivel napjaink színházi mozgásművészei is kommunikálnak, vagy az M Studio csapata – inspirálva, és ezáltal némileg közössé téve a születő produkciókat – megtanítja a saját nyelvére a vendégkoreográfusokat. Fehér Ferenc mozgásnyelvét ugyanis elég jól ismerem (egy-két kivétellel valamennyi koreográfiáját láttam), és kicsit csodálkozva vettem észre, hogy a Kampf mozdulatkultúrája inkább hasonlít az Esetlenségünk krónikájáéra, mint Fehér korábbi alkotásaiéra. De nyilván egyszerűen arról van szó, hogy Fehér Ferencnek fel kellett mérnie, miben legjobb a csapat. A műveit legtöbbször maga előadó koreográfusnak ugyanis mindig azzal kell szembenéznie, hogy igen egyéni, extrém mozgását és különösen kimunkált testét más még utánozni sem tudja. Ami Fehérnek egy könnyedén odavetett mondat, azt másnak kimondhatatlan. Vendégként viszont olyat nem illik (és nem is érdemes) kitalálni, amit a táncosok nem tudnak bemutatni.
Kampf
A Kampfban mintha az a küzdelem is látszódna, amellyel Fehér birtokba vette a társulatot, illetve a társulat befogadta őt. Az előadás kezdetén egy férfi bemutat néhány nem túl nehéz, de tipikus kortárstánc-mozdulatot, aztán a többiek egyesével-kettesével csatlakoznak hozzá, és ugyanúgy abszolválják a motívumot. Mintha ismerkedés, betanulás zajlana. A mozdulatmódok jellege a későbbiekben közelít a mozgásszínházak színészi stílusáéhoz, de látványosan megjelenik a szerző karaktere is: erőteljesen expresszív gesztusok, mozdulatok is megjelennek. Szinte követhető, ahogy a koreográfus-rendező megismerte a színész-táncosait, elkezdte otthon érezni magát a közegben, és végül – mindkét fél épülésére-hasznára – egyre bátrabban hozta önmagát. Ez a küzdelem egyébként a mindenkori életküzdelem is: harc a találkozásért, a beilleszkedésért, az alkalmazkodásért, a közös alkotásért. Mindeközben a darabban szerepel egy többnyire félmeztelen, Cipolla-szerű alak, aki erőszakosan manipulálja a közösséget, melynek tagjai aztán – különböző kalandokat, egymás közti harcot, átalakulásokat túlélve – megküzdenek a manipulátorral (saját rossz szellemükkel?). És a végén fordul a kocka: mozdulataikkal immár a közösség tagjai gyötrik, kényszerítik földre a diktátort.
Kampf
A vendégszereplés utolsó darabja, A behajtó (Uray Péter, a társulat művészeti vezetője rendezte-koreografálta) címében markánsan különbözik az előbbi két alkotástól: míg az Esetlenségünk krónikája és a Kampf – a jól bevált módon – tágítható, elvonatkoztatható fogalmakkal operál, A behajtó konkrét személyt és általa konkrét történetet sejttet. Minimális jelzésekkel (egy szőnyegfekhely a teljes élettér, egy piciny asztallapocskával is kibővített thonet fogas a bútor) ügyesen berendezett territóriumából szokásos útjára indul reggel a behajtó. A különböző tereket, helyiségeket a padlóra felfestett alaprajzvonalak különítik el egymástól (mint Lars von Trier Dogville-filmjében). A behajtó célszemélyei, a nő és a férfi, láthatóan mélyszegénységben élnek. De nemcsak az életesélyeik szűkültek be, hanem – a monoton kilátástalanság miatt – a kapcsolatuk és az intellektusuk is. A behajtó hasonló életet él, nem is ellenségként tűnik fel, sőt, olyan közel kerül áldozataihoz, hogy még el is szereti az asszonyt.
A behajtó - Veres Nagy Attila
Realisztikus történetet mozgással „elmesélni" igen nehéz feladat, mert ha túl elvontak a mozdulatok-gesztusok, akkor követhetetlenné és értelmezhetetlenné válik a cselekmény, ha viszont túl konkrétak, akkor szájba rágós és banális lesz a történet-megjelenítés. Uray kiérlelt testbeszéd-nyelvével magabiztosan megy végig a két veszélyforrás közötti borotvaélen, „mesélése" már az elején érdekes, érződnek benne a sztori- és mondanivaló-tartalékok, valamint az, hogy a történet előbb-utóbb ki fog lépni a medréből, túl fog nőni a mozgással megjelenített „szociós doku-színház" keretein. És lassacskán ki is derül: a behajtó nem némi közműtartozás végett érkezett, hanem egy egész elhibázott élet összes adósságát jött behajtani. A Veres Nagy Attila megformálta figura feltartóztathatatlanul terebélyesedik démonivá, miközben szolidáris emberségét is látszólag megőrzi. De egy ponton túl nem lehet emberséges. Az adósságot – előbb vagy utóbb, így vagy úgy – mindig meg kell fizetni. Mikor elveszi az asszonyt (behajtja az adósságot a formálissá vált kapcsolat miatt), a férj szimbolikusan meghal, de a behajtó nem elégedhet meg ennyivel: úgy mozgatja a sakkfigurákat (konkrétan parti is játszódik a színen), hogy teljesen megadásra késztesse a férfit, mindenét elnyerje.
A behajtó - Polgár Emília
A behajtó egyik nagy erénye az, hogy szinte észrevétlenül megy át benne szimbolikusba a konkrét történet, a másik (ezzel szorosan összefüggő), hogy mindez egységes mozdulatnyelven fogalmazódik meg, tolakodó, látványos-trendi segédeszközök nélkül. Van benne egy koreográfiailag bravúros tétel: a nosztalgikus hangulatú pálinkásüveges trió. Uray legfontosabb eszköze a játszó, mozgó, jelen levő színész. A behajtó mindhárom szereplője elismerő méltatást érdemel, de az egyenlők közül Polgár Emília kiemelkedik: különlegesen sugárzó a személyisége, nincsen tartalmatlan mozdulata, gesztusa, jelenlétének üres másodperce.
De ez utóbbi általánosságban is elmondható a vendégszereplésen fellépett valamennyi színészről. Nem szeretem az olyan írásokat, amelyekben országhatáron túli produkciókat azért dicsérnek, hogy azzal szapulhassák (is) az országhatáron belülieket, de azt meg kell mondanom: koncentrációban, folyamatos színészi jelenlétben és odaadásban van mit tanulni a sepsiszentgyörgyiektől (és ezen nem változtat néhány becsúszott baki sem).
A második alkalommal megrendezett Vendégváró Fesztiválról meg annyit, hogy jövőre ugyanitt, kb. ugyanekkor várjuk a harmadikat. Gondolom, szívesen jönnek vendégszerepelni Budapestre a hátáron túli magyar társulatok, de a budapestiek jobban járnak: szélesül a horizontjuk, kiteljesedik tőlük a világuk.
Yves Marc: Esetlenségünk krónikája; Veres Nagy Attila: Kecsevecse; Fehér Ferenc: Kampf; Uray Péter: A behajtó
A sepsiszentgyörgyi M Studio előadásai
Szereplők: Claudia Ardelean, Bajkó László, Gáll Katalin, Sebastian Marina, Fatma Mohamed, Nagy Eszter, Orbán Levente, Polgár Emília, Szekrényes László, Sânziana Tarța, Veres Nagy Attila.
Vendégváró Fesztivál, Bethlen Téri Színház, 2014. január 23-26.
