Komjáthy Zsuzsanna: Mire megyünk ketten?
Duda Éva Társulat: Simeon – KRITIKA
Csuzi például egy pillanatig sem törődik a cselekményességgel vagy azzal, hogy a fentebb vázolt kerettörténetből bármit is ismertessen. Sőt, azzal sem sokat foglalkozik, hogy kerek-egész illúziók bölcsőjében édesded szendergésbe ringassa nézőit, és a közérthetőség cumiját, ha ügyetlen szájacskájukból kipottyant volna, gügyögve visszapasszírozza.
Duda Éva Társulat: Simeon – KRITIKA
Csuzi például egy pillanatig sem törődik a cselekményességgel vagy azzal, hogy a fentebb vázolt kerettörténetből bármit is ismertessen. Sőt, azzal sem sokat foglalkozik, hogy kerek-egész illúziók bölcsőjében édesded szendergésbe ringassa nézőit, és a közérthetőség cumiját, ha ügyetlen szájacskájukból kipottyant volna, gügyögve visszapasszírozza.
Ha volna koreográfusok számára írt bakancslista, az „ismert dráma adaptációja" pont egészen biztosan szerepelne rajta. Méghozzá előkelő helyen. Egy dráma táncelőadássá adaptálása ugyanis csöppet sem egyszerű feladat: nem elég megtalálni a szó és a mozdulat közé metszett vékonyka egyetemességet, azt specializálni kell, egyik médiumból a másikba oltani, és mindezt úgy, hogy az írói mellett az egyéni, rendezői szemszög is érvényesülni tudjon. Nem csoda, ha a dolog sokszor heroikus küzdelmek ellenére is az illusztráció semmit mondásába zuhan. Ahogy Sarkadi Imre az Oszlopos Simeon, avagy: lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten című írásában fogalmaz, „jön a sakál, s megenné a tigrist". Ehhez viszont több kell, mint kurázsi.
Csuzi Mártonban persze több is van. Mindamellett, hogy a Duda Éva Társulatot körülbelül négy éve erősítő fiatal táncos először rendez egészestés előadást, és elég mersze volt ahhoz, hogy koreográfusi karrierét éppen egy adaptációval kezdje, interpretációja ráadásul még jó is; intelligens, érzékeny és aktuális. De ne halmozzuk tovább a jelzőket, lássuk, miről is van szó pontosan!
Egyed Beáta / fotó: Futár Ernő
Csuzi Simeon című előadása Sarkadi 1960-as, már idézett drámájára épül. A történet jól ismert: Kis János, sikertelen festőművész és tanár elveszti állását, telefonját kikapcsolják, szeretője elhagyja, kiutalt bérleményének egyik szobájába pedig egy házaspár költözik. A körülötte zajló eseményekkel azonban mit sem törődő kisjános, a folyamatos alkoholmámor közben Oszlopos Simeonná változik, és az aszketizmusról, a lehetséges igazságok valószínűségéről és dialektikájáról gondolkodik. Hogy ezek érvényességét vizsgáztassa, elcsábítja a beköltöző Zsuzsit, majd egy kéjenc kezére játssza. Zsuzsi végül késsel megszurkálja az aszkétát, aki csipkerózsika álmából ébredve rádöbben a dolgok fatális súlytalanságára. – Sarkadi parabolája már a hatvanas években is meglehetősen égető kérdéseket feszegetett, és a mellőzött gondolkodó (vagy ahogy korábban megjelent interjúnkbanolvasható: „gyanús értelmiségi lázadó") világlátásának sartre-i problematikáját járta körül. Többek között a kiszolgáltatottságot és azt, hogy „Nem az vagyok aki vagyok, az vagyok aki nem vagyok". Az én megsokszorozódásának, regressziójának és helynélküliségének élménye, a lényegtelenség tapasztalata márpedig az eltelt mintegy fél évszázadban csak tovább fokozódott. A rendező tehát a közepébe tenyerelt a kasnak, mikor választása a Sarkadi-műre esett. A Simeon ugyanakkor nemcsak felismeri és aktualizálja a dráma jelenkorra érvényes partitúráit (hiszen ez még nem is volna kunszt), de azokat koncepció szintjén is a koreográfiába szövi.
Rétfalvi Tamás és Jenna Jalonen / fotó: Dömölky Dániel
Csuzi például egy pillanatig sem törődik a cselekményességgel vagy azzal, hogy a fentebb vázolt kerettörténetből bármit is ismertessen. Sőt, azzal sem sokat foglalkozik, hogy kerek-egész illúziók bölcsőjében édesded szendergésbe ringassa nézőit, és a közérthetőség cumiját, ha ügyetlen szájacskájukból kipottyant volna, gügyögve visszapasszírozza. Ellenkezőleg: a történettől szinte teljesen elszakad, azt mint kiindulási alapot kedve szerint csűri-csavarja, addig a fokig tisztogatja, míg nem marad belőle más, csak hang és mozgás, a kettő között feszülő vékonyka egyetemesség, a test egyetemessége, no meg a gondolatok kérlelhetetlen törvénye. A cselekmény és a jelenetek ennek tükrében eltűnnek, és csupán Rétfalvi Tamás címszereplő sűrű, szinte végig fél lábon (megközelítőleg egy órán át!) szavalt monológjai által idéződnek színpadra.
Azonban nemcsak a cselekménybonyolítás, a szereplők is idézőjelesek: Simeon az egyetlen stabil pont, rajta kívül nincs olyan figura, mely valóban testet öltene. Csuzi csak foszlányokban, egy-egy nyomot hagyva utal rájuk, azt is zárójelben, azt is mellékesen. De ha ez nem lenne elég, a rendező ráadásul olyan gesztust sem hagy, ami konkrét vagy lezárt volna – egyik szereplő a másik mozdulatába könyököl, míg a mozgás darabos, végtelen kánonba nem olvad. A koreográfia alapkoncepciója ugyanis az, hogy elemeire bontson mindent, és egy azonosíthatatlan formába, egy spirális hiányba öntse azokat. A lentről induló mozgások ismétlődnek, rétegződnek és egymásra tekerednek, a sartre-i idézetnek megfelelően pontosan azzá válnak, amik nem. Ezért lehetséges, hogy a mozgás egyszerre visszhangozza és ellenpontozza a szöveget, ezért lehetséges, hogy miközben szövegszerűen is megjelenik, referenciaértéke azonnal meg is cáfolódik a szavak sodró ritmusában. Mindez Adrian Newgent zenéjével kiegészülve hol groteszk, hol abszurd, hol pedig hipnotikus alakot ölt.
Rétfalvi Tamás és Rusu Andor / fotó: Futár Ernő
Közben az események legalább négyfelé zajlanak; nézőként esélyünk sincs, hogy egyszerre koncentrálhassunk az összesre. Imitt Rétfalvi Tamás zanzásított, jól artikulált és sajátságos monológja, amott egy-egy táncos minden koncentrációt és fegyelmet megkövetelő szólója. Mintha a Simeon a fizikai állóképesség hétpróbája lenne. Azonban nemcsak Rétfalvi egyensúlya és akaratereje, nemcsak Csák Beatrix, Egyed Beáta, Jenna Jalonen, Rusu Andor, valamint Takács László technikai tudása és precizitása mérettetik meg, de megmérettetik a közönség is, pontosabban a nézés hogyanja és a figyelem kitartása. Bár a lezárás ennek ellenére kicsit indokolatlanul hosszúra nyúlik, az teljességgel érthető, az előadás bizonyos pontjain Csuzi miért kapcsolja ránk a reflektort: hogy bamba grimaszainkra rávilágítson, zavarba hozzon, és láss uramisten, táncba hívjon.
Simeon (Duda Éva Társulat)
Zeneszerző: Adrian Newgent. Fénytervező: Payer Ferenc. Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara. Művészeti vezető: Duda Éva. Rendező-koreográfus: Csuzi Márton.
Előadók: Rétfalvi Tamás m.v., Egyed Beáta, Csák Beatrix, Jenna Jalonen, Rusu Andor, Takács László.
MU Színház, 2014. március 21.
