Antal Klaudia: Nézz mélyen a szemembe!

Jérôme Bel: The Show Must Go On – KRITIKA

Saját magunkat látjuk viszont a színpadon, ahogy a suli diszkóban roptuk, ahogy egy fáradt nap után kiengedve a gőzt, ugrálunk a nappaliban a kedvenc zenénkre, vagy ahogy a Titanic romantikus jelenetét imitálva, széttart karokkal állunk a hajó orránál, és reménykedünk, hogy Leonardo DiCaprio odalép mögénk.

Jérôme Bel: The Show Must Go On – KRITIKA

Saját magunkat látjuk viszont a színpadon, ahogy a suli diszkóban roptuk, ahogy egy fáradt nap után kiengedve a gőzt, ugrálunk a nappaliban a kedvenc zenénkre, vagy ahogy a Titanic romantikus jelenetét imitálva, széttart karokkal állunk a hajó orránál, és reménykedünk, hogy Leonardo DiCaprio odalép mögénk.

Jérôme Bel neve ma már egyet jelent a provokációval: a francia koreográfus darabjaival alapjaiban megrengeti és kikezdi a színházról és táncról alkotott nézeteinket. Rendezéseit látva úgy tűnik, hogy bármi lehet színház és bárki lehet táncos, csak erős jelenléttel és érvényes, gondolatébresztő kérdésekkel kell bírnia. Bel, ha úgy tartja kedve, táncra perdít egy porszívót (Name given by the author) és koreográfiaként kezdi működtetni életünk egyik hétköznapi cselekvését, például a levetkőzést (Shirtology), de mindezt úgy, hogy Marcel Duchamp ready-made-jein és az anything goes jelenségén kezdünk el gondolkodni. Jérôme Bel igazi játékos: játszik a szavakkal, a hiánnyal, a jelenléttel és nem utolsósorban velünk.

A The Show Must Go On című produkció tizenhárom éve járja a világot, melyet a magyar közönség április 10-én és 11-én láthatott a Trafó Koreográfusok új utakon című sorozatában. A francia koreográfus új útja a non-dance műfajának megteremtése. A The Show Must Go On című előadásból is első ránézésre úgy tűnik, hogy pont a tánc – vagy legalábbis amit eddig kortárs táncnak gondoltunk – hiányzik. A produkció első nyolc percében nemcsak hogy a tánc, a táncos is hiányzik: a semmibe meredve hallgatjuk a West Side Story és a Hair című musical betétdalait. A The Beatles slágerére végre feltűnnek a résztvevők, és amatőr kifliben felsorakoznak a színpadon. Csak állnak és nézik a közönséget. David Bowie Let's Dance című dalát hallgatva azonban már ők sem bírják ki mozdulatlanul, és rázni kezdenek. A fellépők – akik között vannak profi táncosok és civilek is – úgy mozognak, mint ahogy akármelyikünk tenné egy buliban: a gátlásoktól megszabadulva, a véleményekre fittyet hányva rázzák testüket, mi pedig irigykedve nézzük őket, hogy mennyire szabadok, boldogok.

Az előadás – cáfolva az elhamarkodottan tett kijelentésünket, miszerint nélkülöz mindennemű táncot – különböző táncstílusokkal operál: látunk rock 'n' rollos hajrázást, diszkós fenékriszálást, önjelölt balerinák pas de deux-it, hálószobai magán táncot és macarena-koreográfiát. Jérôme Bel abból építkezik, amit maga körül talál: például belőlünk. Saját magunkat látjuk viszont a színpadon, ahogy a suli diszkóban roptuk, ahogy egy fáradt nap után kiengedve a gőzt, ugrálunk a nappaliban a kedvenc zenénkre, vagy ahogy a Titanic romantikus jelenetét imitálva, széttart karokkal állunk a hajó orránál, és reménykedünk, hogy Leonardo DiCaprio odalép mögénk.

A produkció tizennyolc dalból áll, melyeket a nézőtér előtt felállított pultnál helyet foglaló DJ indít el sorban egymás után. Minden egyes szám után kellő lassúsággal és körültekintéssel teszi vissza a cédét a tokjába, majd helyezi át az asztal jobb oldalára. Az egymásra halmozott cédék homokóraként kezdenek el működni: a már játszott korongok kupacának növekedésén nyomon követhetjük az előadás múlását.

A felcsendülő dalok egytől egyig popslágerek: ahogy Marcel Duchamp múzeumtárgyként kiállított egy WC-kagylót, úgy állítja színpadra Jérôme Bel a popkultúra gyöngyszeme(te)it. A dalok sorrendje egyfajta dramaturgiai ívet tár elénk. Az est a West Side Story Tonight című betétdalával veszi kezdetét, majd a napfényt beengedve felkapcsoljuk a lámpákat (Hair: Let the Sunshine in), hogy a fellépők összegyűljenek (The Beatles: Come Together), és táncoljanak egyet (David Bowie: Let's Dance). A tánc közben kiderül, hogy ki melyik testrészét szereti mozgatni (Reel 2 Real: I Like To Move It), hogy ki milyen karriert dédelget titkon magában (Lionel Richie: Ballerina Girl, Tina Turner: Private Dancer), illetve hogy ki hogyan olvad be a tömegbe (Los del Rio: Macarena). Ezután kialakulnak különböző szerelmi történetek, egymás karjába omlanak a párok (Nick Cave: Into My Arms), majd „Titanic pózba" meredve vallanak egymásnak az érzéseikről (Céline Dion: My Heart Will Go On). Aztán hirtelen kiürül a színpad, és egy Bob Wilson-előadást megidézve csupán a fények játszanak (The Beatles: Yellow Submarine, Edith Piaf: La Vie en Rose, John Lennon: Imagine, Simon and Garfunkel: The Sound of Silence). Az előadás végéhez közeledve elérkezünk az élet végéhez, a halálhoz (The Fugees: Killing Me Softly with His Songs). Azonban bármennyire is nehéz, újra talpra kell állnunk, hogy a show tovább folytatódjon (Queen: The Show Must Go On).

Jérôme Bel előadásainak egyik fő eszköze a játék a szavakkal. A mozdulatok szoros összefüggésben állnak a dalszövegekkel: van, amikor leképezik az elhangzottakat – pl. a The Police slágere alatt („Every breath you take I'll be watching you") a közönséget fürkészik, Tina Turner Private Dancer „the men come in these places" sorára pedig színpadra lép a DJ – és van, amikor ellenpontozzák – a Ballerina Girl című dal „how much I care for you" sorára hagyják ott a nőket a férfiak. Bel ironikus játékot űz a dalokkal: miközben Tina Turner slágere arról szól, hogy egy nő, hogyan szolgáltatja ki testét a férfiaknak, egy férfit látunk táncolni. A The Show Must Go On című szám hatására pedig a fellépők ahelyett, hogy folytatnák táncukat, meghajolnak és kivonulnak a színpadról. Az est legerősebb jelenete azonban az, amikor vaksötétben John Lennon Imagine című dalát hallgatva megpróbáljuk elképzelni, hogy milyen lehet egy olyan világ, ahol nincsenek országok, vallások, ahol békében élnek egymás mellett az emberek. Sajnos ezt a világot jelenleg még sötétség lepi.

A The Show Must Go On című előadás szórakozás a javából, azonban, ha hagyjuk, felnyitja a szemünket és észreveteti velünk azt, amit nem vagyunk képesek meglátni. Ahhoz, hogy ne csak a képzeletünkben létezzen a vágyott világ, el kell kezdenünk egymásra figyelni, melynek első lépése az, hogy mélyen egymás szemébe nézzünk. Erre kínál lehetőséget Jérôme Bel.

Jérôme Bel: The Show Must Go On

Zene: Leonard Bernstein, David Bowie, Nick Cave, Norman Gimbel and Charles Fox, J. Horner, W.Jennings, Mark Knopfler, John Lennon and Paul Mac Cartney, Louiguy, Galt Mac Dermott, George Michael, Erick „More" Morillo and M. Quashie, Edith Piaf, The Police et Hugh Padgham, Queen, Lionel Richie, A.Romero Monge and R. Ruiz, Paul Simon. Rendezóasszisztens: Frederic Seguette, Olga de Soto. Rendezés: Jérôme Bel.

Előadók: Hester Van Hasselt, Emma Vandenbempt, Peter Vandenbempt, Dina Ed Dik, Henrique Neves, Francesca Mattavelli, Fernando Carrion, Gisèle Pelozuelo, Johannes Sundrup, Eric Affergan, Gaspard Guilbert, Aurélia Petit, Frédéric Seguette, Marie-Louise Gilcher, Damian Bright, Simone Truong.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. április 10.