Péter Márta: Ki kell nyírni!
Fehér Ferenc: Morgan és Freeman – KRITIKA
Erős legény ez a Freeman, időnként ugyan lefárad, elalél, piheg, de aztán föléled, s újfent szájába kapja Morgan pólóját, hogy tovább araszoljon vele az áhított irányba. A mutatvány tökéletes, minden részlete a táncos-koreográfust jellemzi.
Fehér Ferenc: Morgan és Freeman – KRITIKA
Erős legény ez a Freeman, időnként ugyan lefárad, elalél, piheg, de aztán föléled, s újfent szájába kapja Morgan pólóját, hogy tovább araszoljon vele az áhított irányba. A mutatvány tökéletes, minden részlete a táncos-koreográfust jellemzi.
Amikor Fehér Ferenc friss darabjában egy bábut választ színpadi társául, az egyik legnehezebb és legkockázatosabb világot nyitja meg. Ebből persze támad néhány bizonytalan kérdés és csendes gondolat, ám lenyugvás és válasz nélkül, hiszen a bemutató végére is csak az ismertetőben olvasottak maradnak. A Morgan és Freeman szereposztásában nyilvánvalóan a bábu a szabad, Morgan bőrében pedig a koreográfus viaskodik. Az „életre keltett kicsinyke ember" előjelzett paraméterei, például 35 centis magassága, 5 centis cipőmérete nem olyan érdekes, annál fontosabb, hogy mérhetetlenül gonosz, rosszindulatú, és alattomos is, hiszen „valamire készül", ahogy állítja Morgan, akinek nincs más választása, mint kinyírni az apró szörnyeteget. De ki is ez a két ember? Vagy ez az egy?
Fehér Ferenc / fotók: Rudolf Herbst
Az alkotó nem utal forrásra, bár a téma szinte vándormotívumként vonul végig az irodalmi műveken, ugyanakkor a színpadi alaphelyzet túl konkrét ahhoz, hogy lazán át lehessen lépni. A legkevesebb, hogy e történetnélküli történést valamiféle önanalízisként értelmezzük, egyfajta lelki gyakorlatként, amelyben valaki (meg)vív önmagával, illetve a magában fölfedezett, éledező és erőre kapó nemkívánatos tendenciákkal. E rossz dolgok megtestesítője Freeman, a belső, szabad és gáttalan lény, akit azonban Morgan, a tudatos és szocializált ember kordában fog tartani, netán véglegesen kiirt magából, azaz „kinyír". Ha így szemlélem az előadást, még különös és bátor vallomásnak is tűnhet, ha nem, akkor csak egy bábszínházi krimi egyetlen és hosszúra nyúlt jelenete marad. Az előbbi drámai, az utóbbi komikus színeket old a játékba. Az előbbi kényelmetlen nézői élmény, hiszen nagyjából mindenki hordoz mélyre nyomott vágyakat, indulatokat, míg az utóbbi szórakoztató is lehet. Az előbbi felkavar, az utóbbi ellustítja a szellemet. Ám végül az is kiderülhet, hogy kár itt komolykodni, mert egy színpadi pózról van szó...
Nem tudom igazán eldönteni, hogy mit láttam. Azt hiszem, sokszor egyszerűen Fehér Ferencet. Az arcát, a testét, a mozgását, ahogy a színpadon is éli az adottságait. A néző hajlamos azt mondani, hogy majdnem mindegy, miért és mit táncol éppen, csak táncoljon, mozogjon. Valamit tud, amit nem lehet eltanulni, ami csak úgy van, a maga természetes módján. Koreográfiája és teste még az elemzés szintjén is elválaszthatatlan. Ezért működik most a bábu is az ő testi anyagaként vagy anyagából, ezért uralja abszolút módon ezt a csúnya, nagyorrú, gonoszkodó törpét. Kérdezhetik, hogyan is lehetne másképp, hiszen egy bábot mindig is életre keltője irányít, csakhogy itt valami másképp, a szokottól eltérően működik, ugyanis mennél tökéletesebb az előadó bábos manipulációja, mennél plasztikusabb különállóságuk mozgásrajza, annál inkább érezni azonosságukat is. Mert éppen úgy és éppen olyan jól „mozog" Freeman is, mint Morgan. Kiváló példája ennek az első epizód, amelyben Fehér Ferenc vonszolja Fehér Ferencet, vagyis a koreográfus jobb kezétől megelevenedő kicsi emberke húzkodja valahová óriási terhét, nagy meggyőző erővel. Erős legény ez a Freeman, időnként ugyan lefárad, elalél, piheg, de aztán föléled, s újfent szájába kapja Morgan pólóját, hogy tovább araszoljon vele az áhított irányba. A mutatvány tökéletes, minden részlete a táncos-koreográfust jellemzi. Fantasztikusan működik az izolációk szinte felfoghatatlan sora, amellyel a talajon Fehér számára egyszerűen nincs lehetetlen. A vízszintes helyzetből függőlegesre váltva pedig ugyanilyen erényekkel játszik el egy nyúllal is; az állatka valamiért Freeman barátjaként vonul a mesébe, de ezen a ponton valahogy mindegy is az ok, a táncos-előadót nézzük, aki saját testének bűvésze.
Azért lehetséges, hogy a – René Aubry által inspirált – Fehér Ferenctől jegyzett zene izgalmas részletei helyett (vagy mellett?) egy kompaktabb, dinamikailag és erejében is folyamatot építő kíséret másféle hangsúlyokat teremtett volna az előadásban, és végül nem tűnne úgy, hogy a koreográfus és az táncos kettőséből most inkább a táncos győzött. Erre azonban az ismertető szavaival Morgan talán így válaszolna: „Mindig újabb és újabb okot keres arra, hogy gonoszkodni tudjon velem, és ezt nagyon élvezi."
Morgan és Freeman
Zene: Fehér Ferenc. Jelmez: Simon Judit. Fénytervező: Kovácsovics Dávid. Szakmai konzultáns: Simon Judit. Koreográfia: Fehér Ferenc.
Előadó: Fehér Ferenc.
MU Színház, 2014. április 11.
