Kutszegi Csaba: Ahol az ész megáll
Duda Éva Társulat: Flashback – Egy kiállítás képei – KRITIKA
...ahol a múlt eltűnik, a jövő meg kiszámíthatatlan, ott nincs min gondolkozni, esetleg ismerős szimbólumokba lehet kapaszkodni. De a bajt tetézi, hogy általában a kapaszkodó viszonya nem tisztázható már a szimbólumhoz (lásd a spicc-cipő kapcsolatát a kortárs tánccal).
Duda Éva Társulat: Flashback – Egy kiállítás képei – KRITIKA
...ahol a múlt eltűnik, a jövő meg kiszámíthatatlan, ott nincs min gondolkozni, esetleg ismerős szimbólumokba lehet kapaszkodni. De a bajt tetézi, hogy általában a kapaszkodó viszonya nem tisztázható már a szimbólumhoz (lásd a spicc-cipő kapcsolatát a kortárs tánccal).
Duda Éva Flashbackje a tradíció és a jelen feldolgozhatatlan ellentmondásáról szól. Ez a gond még egyetlen generáció életét sem gyötörte meg annyira, mint a miénkét napjainkban, hiszen nem volt még olyan kor az emberiség történetében, amelyben egy emberöltő alatt a mostanihoz hasonló mennyiségű, gyökeres változás történt volna (és ez csak egyre rosszabb lesz). A politika a tradícióhoz viszonyulásból is fegyvert barkácsol magának, csak azért, hogy lenyomja vele a másik oldalt, közben nem vesszük észre, hogy a kérdés már egy jó ideje jócskán túlmutat azon a hatodrangú problémán, hogy éppen melyik párt győz a választásokon.
A tradíciók elvesztése, kiürülése miatt a mai ember már komolyan kezdi magát nem találni a világban. Ebben segíteni a legkevésbé sem azok a hagyományőrzők tudnak, akik egy 150-200 éves, autentikusnak kikiáltott időmetszetet megpróbálnak táncban, énekben, viseletben konzerválni (és aztán nosztalgikus melegséget árasztó bálványként tisztelik), hanem a művészettől egyfajta választ is váró ember a mában élő kortárs alkotóktól várhatja logikusan, hogy képesek lesznek korszerűen reagálni a valóban égetően aktuális problémákra. Talán ezért is foglalkoztat egyre több kortárs művészt a tradíció mibenléte.
Próbafotó, jelenet
A Flashback – Egy kiállítás képei egy állapotrajz. Nem időmetszet, mert akkor törvényszerűen statikus és egysíkú lenne, hanem dinamikus állapot, melyben tovább él és folyamatosan elavul a múlt, látszik, de valójában kiszámíthatatlan a jövő, és mindezek következményeként: értelmezhetetlen és ijesztő a jelen. Ez az állapot logikusan felépített előadás- és koreográfiai szerkezettel nem ábrázolható, a Flashbacket is „csak" egyfajta hangulati kohézió tartja össze, melyet ízlésesen és jól összedolgozva szolgál mozdulat, zene és látvány (érzékeny, igényes a zenei szerkesztés, ízlésesek a fények, a jelmezek, a színpadkép). Nem hiszem, hogy ennél szerteágazóbb alapvetés kihámozható volna az opusból, de egy koreográfia gondolati-érzéki alapzatának létrehozásához ennél nem is kell több. Ha ez stabilan kialakul, akkor már tényleg minden „a felépítményen", vagyis az alkalmazott színházi nyelv minőségén múlik.
Nem véletlen, hogy színházi, és nem egyszerűen táncnyelvet említek. Már az egyfelvonásos koreográfia rövid előkép utáni első képében drámai színházi hangulatot gerjeszt a „kabátosok" jól szervezett káosza, a csoportban érezhető feszültség megjelenítése, az egyedek közötti viszonylatok expresszivitása. Ezek az egyedek nyilván a mában önmagukat kereső emberek, akiknek két női képviselője a következő tételben spicc-cipőt húz, és az előbbi kemény, ritmikus-elektronikus hangzást felváltó konszolidált zongoratételre klasszicizáló mozdulatokban keres megnyugvást. Hogyan kerül a csizma az asztalra? Vagyis a spicc-cipő a kortárs táncba?
Próbafotó, Simkó Beatrix és Bora Gábor
Minden műfaj is a jövő kutatása mellett az előzményeit is folyton keresi, nyilván már csak azért is, hogy egyáltalán találjon valamit, amit felmutathat. Mindemellett bizonyos művészetelméletek minden „kortárs előtti" esztétikai szabály végleges kimúlását jósolják, merthogy a mai kortárs olyan kortárs, amely – először a művészetek történetében – nem tart igényt előzményekre. A művészetek és elméleteik „kínlódása" a mai kor emberének kínlódását jelzi, hiszen tényleg feldolgozhatatlan, hogy szülők és gyermekeik már nem tudhatnak közösen befejezni egy abbahagyott félmondatot, az unokák pedig már nem fognak tudni kitől kérdezni, hisz szüleik nagy valószínűséggel már a kérdést sem fogják megérteni. A tradíció- és múltvesztés tétje ez, nem pedig az, hogy pontatlanul marad fenn az utókornak egy lassú forgatós tánc régióra jellemző kartartása.
A Flashback logikus építkezés helyetti hangulati kohéziója azért indokolt, mert racionalitásra nem lehet apellálni olyan világban, ahol az ész megáll. Márpedig ahol a múlt eltűnik, a jövő meg kiszámíthatatlan, ott nincs min gondolkozni, esetleg ismerős szimbólumokba lehet kapaszkodni. De a bajt tetézi, hogy általában a kapaszkodó viszonya nem tisztázható már a szimbólumhoz (lásd a spicc-cipő kapcsolatát a kortárs tánccal). Egyed Beáta és Csuzi Márton egyik kettőse közben kabátjuk alól kiáradó romantikus füst-köd burkolja be őket, mintha egy ódon vámpírfilm temetőjelenetében bóklásznának (kábé ilyennek látjuk már a múltunkat), Bora Gábor meg olyan garantáltan idióta szónokoló politikust alakít (attraktívan és nagyszerűen), akiben Ferenc Józsefen, Hitleren, Sztálinon át a maiakig mindenki felismerhető. De hogy ne legyen senkiben kétség, később Simkó Beatrixszal közösen kétszemélyes mozgalmi szoborcsoportot is alkotnak, melyet aztán valóban úgy bontanak le és fektetnek el a színpadon, mint vöröskatonát a nagytétényi szoborparkban. Nemcsak az ötven-száz évvel korábbi életformák tűntek el, hanem a közelmúlt ikonjai sem jelentenek már semmit.
Próbafotó, Egyed Beáta, Rusu Andor, Csuzi Márton, Lázár Eszter, Stetina Szonja és Takács László
Érett alkotás a Flashback. Van benne gondolat, érzelem, érzékiség, színházi tapasztalat és jól mozgósított koreográfusi szaktudás. Az együttes is ütőképes társulatnak tetszik. Lázár Eszter és Stetina Szonja hitelesen áll spiccre is, végtagjaikkal szép ívű klasszikus mozdulatokat is magabiztosan mutatnak be. Rusu Andor és Takács László meg dinamizmust, lendületet és friss levegőt hoznak magukkal a színpadra... Hogy ezzel régi iskolát képviselnek, vagy reményteljes jövőt ígérnek – arról flashem sincs.
Flashback – Egy kiállítás képei (Duda Éva Társulat)
Zene: Muszorgszkij és montázs. Felvételen zongorázik: Dinnyés Dániel.
Dramaturg: Róbert Júlia. Díszlet: Mindák Gergely. Jelmez: Németh Fruzsina.
Fény: Payer Ferenc. Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara. Látvány, koreográfia: Duda Éva.
Előadók: Egyed Beáta, Lázár Eszter, Simkó Beatrix, Stetina Szonja, Csuzi Márton, Bora Gábor, Rusu Andor, Takács László.
Nemzeti Táncszínház, 2014. április 23.
