Komjáthy Zsuzsanna: Kettős játék
Góbi Rita Társulat: Ne hisztizz! – KRITIKA
Csakhamar homályos alak tűnik elő a sötétből, Góbi Rita alakja, aki szaggatott, dezorientált karcsapások kíséretében, a fekete talajon tükröződő képmása fölött térdepel. Akárcsak Narcissus, ő is önmagával néz farkasszemet.
Góbi Rita Társulat: Ne hisztizz! – KRITIKA
Csakhamar homályos alak tűnik elő a sötétből, Góbi Rita alakja, aki szaggatott, dezorientált karcsapások kíséretében, a fekete talajon tükröződő képmása fölött térdepel. Akárcsak Narcissus, ő is önmagával néz farkasszemet.
Hogy van-e a hisztériához mint pszichopatológiás jelenséghez kapcsolódó évforduló, nem tudom. Góbi Rita mindenesetre programdús eseményt szervezett köré: Szegő Dáviddal közösen készített, Ne hisztizz! című koreográfiáját a Pepper Art Projects május 20-án nyitó kiállítása, a bemutató estéjén annak ízelítője, másnap Darida Veronika a hisztériáról szóló történeti előadása kísérte. Az eseménysorozattal Góbi kétségtelenül teljességre törekedett, hiszen egyszerre szólt az előadóművészet, a festészet és a tudomány nyelvén. A kezdeményezés erőssége azonban az előadás Achilles-sarka is egyúttal – fedetlen húsába félő, hogy valami előbb-utóbb befurakszik.
Szegő Dávid már simogatja dobfelszerése cintányérjait, mire a nézőtér megtelik. A szemérmesebbek tisztes távolságban, a lelátó székeiben, a kíváncsibbak intim közelségben, félkörívben a színpad szélére húzott sorok egyikében foglalhatnak helyet. Mikor az utolsó néző is elcsendesedik, ijesztő hang hasítja ketté Szegő játékát: egy sóhaj, egy kipréselt túlvilági lélegzet. A színpad pedig azonnal forrni kezd, az elemi erő, amit egyetlen hangfoszlány teremtett, átcsap az első sorokban ülők feje felett, és a hátsó emelvényen gubbasztó nézők figyelmét is magába szippantja.
Fotó: Markovics Gábor
Csakhamar homályos alak tűnik elő a sötétből, Góbi Rita alakja, aki szaggatott, dezorientált karcsapások kíséretében, a fekete talajon tükröződő képmása fölött térdepel. Akárcsak Narcissus, ő is önmagával néz farkasszemet. Az antik jelenet hagyományos ábrázolásmódjait idéző pozitúrákban megjelenő példázat az előadásban azonban szó szerint életre kel. Az erősödő dobszóra Góbi mind jobban átadja magát az impulzusoknak, jellegzetes („góbis") táncnyelve révén egyszerre lesz alanya és tárgya a metaforának. Ingervezérelt és archaikus mozdulatai egybeolvadnak Szegő ritmusával, és – mint mindig – most is hihetetlen mélységekből törnek elő. Valahonnan onnan, ahonnan a nárcizmust vagy a hisztériás viselkedés patológiáját eredeztetik; valahonnan onnan, ahonnan a személyiség, az önazonosság és az önidegenség is származik.
Fotó: Futár Ernő
Nincs rá mód, hogy hosszas fejtegetésekben azon mélázzunk, mi lehet vagy hol is lehet ez a „valahonnan", így csak jegyezzük meg a nyilvánvalót: természetesen a tudattalan személyiségrétegekben, valamint ennek a tárgyakra, másikakra és a személyiségre vetett visszatükröződésében. Valahol abban a pontban (pontosabban abban a zérusban), ahol (amikor) a szemiotikus és a szimbolikus, azaz a rendszeren kívüli és a rendszeren belüli metszik egymást: az azonosulás origójában, a személyiség kettéhasadásának pillanatában.
Ebben a zérusban pedig láthatóan otthonosan mozog Góbi Rita. Teste olyan, mintha valóban kívülről fenyegetett és tünékeny káprázat lenne, egy alávetett hasonmás: ami könnyen enged a rajta keresztüláramló ösztönös formák és tartalmak csábításának. Például a hisztériának. Hogy mindez sallang nélkül, a lehető legegyszerűbb, mégis félreismerhetetlenül stigmatikus módon jut kifejezésre, Góbinál szinte természetes.
Fotó: Markovics Gábor
Az előadás íve azonban ezen a ponton (körülbelül a tízedik, tizenötödik percben) megtörik. A koreográfus megelégelhette a koherenciát, mert abból szándékosan kilép, talán valamiféle esemény- vagy antikoreográfia-szerű performansz igézete mentén annak módszeres feldarabolásába kezd: előbb Szegő Dávidot inzultálja, az ölébe ül, és a dobolást korlátozza, majd hangszerét egyszerűen elhordja a zenész keze ügye alól. Hogy mindez milyen más előadások jeleneteire rímel, tulajdonképpen még érdekes kiindulópont is lehetne, azonban Góbi sem a lehetséges formai párhuzamok értelmezésével, sem saját koreográfiájának megalapozásával nem sokat törődik a továbbiakban. A kezdeti szerkezeti feszesség egyre gyengül, az érdekes, kiváló ötletek és jelenetek sorában Góbi és Szegő cselekedetei motiválatlanul halmozódnak egymásra.
Fotó: Herbst Rudolf
A mély hisztéria például, ami az első tíz percben sakkban tartotta a figyelmünket, már csak egyszer tér vissza: Góbi Szegő dobfelszerelése előtt ül, egész testét zaklatott sírógörcs rázza. Ezt a hisztis bömbölést végteleníti looper effekttel Szegő, majd csörgőt és még egy hangszert ragadva, briliáns zenét rögtönöz. Góbi ugyan tökéletesen megtalálja a dallamokhoz illő mozgásformát, a duett rövidesen újra feloldódik az ötletszerűség könnyedségében. Közben mindent elural a szórakoztatás vágya: Góbi kacéran a lábdobba vagy a cintányér alá bújik, Szegő dühösen, vagy ötven dobverővel keresztüldöfve, a nagydobot szaggatja. De üljenek nézői akár a színpadtól karnyújtásnyira, a Ne hisztizz! nem töri át a negyedik falat. Nem válik eseménnyé a koreográfia.
Ne hisztizz! (Góbi Rita Társulat)
Tánc: Góbi Rita. Dob: Szegő Dávid. Jelmez: Sinkovics Judit. Világítás: Szirtes Attila. Produkciós asszisztens: Bakk Ágnes.
MU Színház, 2014. május 17.
