Kovács Natália: Narancskék
Liquid Loft/Chris Haring: Deep Dish – KRITIKA
A produkció ugyanis, amely – az alkotók saját bevallása szerint – Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonjának ihletésére készült, a festményhez, valamint az Éluard-költeményhez hasonlóan az érzékiséget az élet szervességére bontja le, s úgy tűnik, a káoszt magába sűrítő középpontot keresi.
Liquid Loft/Chris Haring: Deep Dish – KRITIKA
A produkció ugyanis, amely – az alkotók saját bevallása szerint – Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonjának ihletésére készült, a festményhez, valamint az Éluard-költeményhez hasonlóan az érzékiséget az élet szervességére bontja le, s úgy tűnik, a káoszt magába sűrítő középpontot keresi.
Paul Éluard híres verse azt hirdeti, „A Föld oly kék, mint egy narancs" (Somlyó György fordítása) a Liquid Loft és Chris Haring közös előadásában, a Deep Dishben pedig a kamera többször megmutat egy narancsot, amely saját tengelye körül forog egy tál vízben. Ebben a narancsban az adott pillanatban az élet teljessége mutatkozik meg, s a cseppfolyós univerzum tartja mozgásban ezt az átláthatatlan organizmust. A performansz során gyümölcs és kamera találkozik egy lakomaasztalon, igaz nem véletlenül, s kérdés, hogy a találkozás eredménye milyen viszonyban áll a realitással. A produkció ugyanis, amely – az alkotók saját bevallása szerint – Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonjának ihletésére készült, a festményhez, valamint az Éluard-költeményhez hasonlóan az érzékiséget az élet szervességére bontja le, s úgy tűnik, a káoszt magába sűrítő középpontot keresi. A valóságot hivatott tehát megközelíteni, ám az ehhez vezető úton eltávolodik attól, s így a totális realitás helyét a totális látvány váltja fel.
Az előadótér közepén álló étkezőasztalt a táncosok (Luke Baio, Stephanie Cumming, Katharina Meves, Anna Maria Novak) mindenféle ételekkel, zöldséggel, gyümölccsel, edényekkel, evőeszközökkel pakolják tele, amíg a közönség elfoglalja helyét a nézőtéren, majd Luke Baio kamerázni kezdi az ételeket és a tárgyakat, s miközben ő felvételt készít ezekről, nagyított másuk a háttérben kifeszített vásznon látszik. A vetített kép és a szabad szemmel érzékelhető látvány közt egyidejűségük ellenére távolság jön létre, amely nem pusztán térbeli. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a vásznon a csendélet megszűnik csendélet lenni, amikor a technika segítségével felnagyított képen a vízben élőlényeket látunk úszkálni, hiszen megmutatkozik, hogy ami első ránézésre élettelennek tűnhet, valójában nyüzsgő mikroorganizmusok sokaságának élettere; másrészt pedig azt, hogy nagyon közelről és nagyon nagyban a dolgok többé nem emlékeztetnek önmagukra, s olykor egészen felismerhetetlenné válnak. Hogy nem ugyanúgy látunk, az tehát bizonyos, a kérdés inkább az, vajon ugyanazt látjuk-e. Közelebb kerülünk-e a valósághoz akkor, ha egy szabad szemmel érzékelhető szeletéhez hozzátesszük azt is, ami az emberi szemnek láthatatlan? Milyen viszonyban áll a valósággal az, amit képesek vagyunk érzékelni, s az érzékelés mesterséges fokozása közelebb visz-e a valósághoz, vagy netán annak bővítésével, kiegészítésével is együtt jár?
E kérdések alapján úgy tűnik, az előadásban valóság és fikció viszonyára vonatkozóan hasonló problémák vetődnek fel, mint amelyekkel a Nagyítás (Antonioni ill. Cortázar) főszereplője, Thomas szembesül. A látás protézis általi meghosszabbításával ugyanis itt is a lehetséges valóságok egy újabb verziója lép be az érzékelés terébe, s a történetbeli fényképészhez hasonlóan, a Deep Dish nézője is szembesül azzal a jelenséggel, miként gyakorolhat rajta hatalmat a látvány – a technika ugyanis átformálja érzékelését, ezzel új valóságélményt, új térélményt hozva létre. Ráadásul ebben az esetben nemcsak a látvány hatalmasodik el, hanem a hangosítás révén az akusztikus hatások is fokozódnak. Jól hallani, ahogy a hagyma ropog az előadók foga alatt, s beszédük pedig mintha nem is belőlük szólna, hanem egy külső hangszóróból.
Kérdés azonban, hogy milyen tudáshoz viszi közelebb a befogadót az érzékelhető ingerek ilyen jellegű kinagyítása. Vajon valóban a dolgok mélyére enged-e látni, s ha igen, érzékelésünk megkerülheti-e az esztétikai értelmezés keretét? Az előadás alapján úgy tűnik, a tapasztalat esztétikai marad, s hogy azzal egy időben, ahogy egyre közelebb kerülünk a valóság atomjaihoz, egyszerre el is távolodunk azoktól. Éppen ettől válik izgalmassá a jelenség. Hiszen miközben egyfelől kép és hang együttes működése azt mutatja, mindent érzékelhetünk, belülről ismerhetjük meg az életet szervező mikroorganizmusokat, aközben az egészet külső nézőpontból – ráadásul egy műalkotás keretein belül – értelmezi, s valójában újrajátssza azt az erőteljes és mozgalmas képi világot, amely a Bosch-festményen megvalósul. Ezt a mozgalmasságot idézik a négy táncos eltúlzottnak tűnő gesztusai (hatalmas, széles mozdulatokkal emelik poharaikat, magyaráznak, lépkednek); valamint az, hogy gyakran olyan pózokat vesznek fel, olyan mozdulatokat merevítenek ki, amelyeket a képről ismerünk. Ilyen például az ég felé tárt lábtartás, valamint az a jelenet, amikor az asztal alatt a két táncosnő éjszakai felvételi módban látszik, az egyik szájból szájba eteti a másikat, mint madárfiókát az anyamadár csőrből csőrbe, vagy – mint a kép több jelenetén – madár a férfit.
Ezek a mozzanatok azt mutatják, minden, ami ösztönösnek, biológiainak, fizikainak tűnhet, valójában esztétikai. Vagyis nem férhetünk hozzá közvetlenül a káoszt magába sűrítő középponthoz, érzékelésünk ugyanis folyamatosan konstruál, értelmez, keretet ad – képtelenek vagyunk valamiféle esztétikai szűrő nélkülözésére. Ennek megfelelően a Deep Dish mesterien kimunkált képei rávilágítanak: ahhoz, hogy megtapasztalhassuk saját testi létezésünket, a felszínről indulva kell visszaolvasnunk magunkat önnön lényegünk felé.
Liquid Loft/Chris Haring: Deep Dish
Díszletterv és bio-szobrok: Michel Blazy. Hang: Andreas Berger. Fény- és színpadterv: Thomas Jelinek. Berendező: Roman Harrer. Elmélet: Thomas Edlinger. Koreográfia: Chris Haring (művészeti vezető). Tánc és koreográfia: Luke Baio, Stephanie Cumming, Katharina Meves, Anna Maria Nowak.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. május 17.
