Turbuly Lilla: Kép-mutatók
Ultima Vez: booty Looting – KRITIKA
...mintha a nem látott jeleneteknél a képzelet által kivetített kép közelebb esne az utólag megmutatott fotóhoz. Vagy csak úgy látjuk, mert úgy akarjuk látni? Paradox módon a fotóművészet ebben az előadásban saját korlátaira is felhívja a figyelmet, már ami a valóság dokumentálást illeti, miközben művészetként, egy másik valóság konstruálójaként lép fel.
Ultima Vez: booty Looting – KRITIKA
...mintha a nem látott jeleneteknél a képzelet által kivetített kép közelebb esne az utólag megmutatott fotóhoz. Vagy csak úgy látjuk, mert úgy akarjuk látni? Paradox módon a fotóművészet ebben az előadásban saját korlátaira is felhívja a figyelmet, már ami a valóság dokumentálást illeti, miközben művészetként, egy másik valóság konstruálójaként lép fel.
Úgy kezdődik az egész, hogy egy nő három, pokrócba csavart, élettelennek tűnő testet vonszol egymás mellé, majd ijesztően-artikulátlanul ordítani kezd. Olyan ijesztően, hogy egy kislány a nézőtéren hangosan felsír, az édesanyja ki kell hogy vigye magával. Pedig biztosan nem tudja, hogy a színpadon heverő testek megölt gyermekek, Médea gyermekei. A booty Looting egyik vonulata ugyanis a szerelmi tébolyában gyermekei gyilkosává váló Médea története, ami összefonódik a színésznő, Birgit Walter valóságos élettörténetével, mégpedig úgy, hogy szándékoltan szétszálazhatatlanná sodorják a fiktív és valós szálakat. Van még persze más szál is az előadásban, felidézik például Joseph Beuys Szeretem Amerikát és Amerika szeret engem (1974) című akcióját, amelyben egy prérifarkassal zárta össze magát egy hétre egy galériában, hogy így gondolkodjon és gondolkodtasson természetről, társadalomról és művészetről.
Fotók: Danny Willems
Hogy mi köti össze mindezt Wim Vandekeybus 2012-ben bemutatott, és most hozzánk is elérkezett koreográfiájában? (A címen kívül persze, hiszen a préda és a zsákmányolás, fosztogatás fogalma Médea és Amerika történetéhez egyaránt köthető.) Főként a gondolkodás a vizualitásról. Birgit-Médea üvöltése közben egy fotós óvakodik be a színpadra, és fényképezni kezdi a jelenetet, amire a színésznő, ha lehet, még hisztérikusabban reagál, elszántan tiltakozik a fotózás ellen. Ehhez képest Danny Willems, a fotós az előadás egyik főszereplőjévé válik: folyamatosan fényképez, és ezeket a képeket rögtön ki is vetítik nekünk. Mi pedig összevethetjük az általunk látottakat az objektív rögzítette képpel. De többször előfordul az is, hogy egyes jeleneteket paravánnal takarnak el előlünk, így csak halljuk, de nem látjuk, hogy mi történik, majd megmutatják a paraván mögött készült fotót. Ezen kívül folyamatosan játszik egy fénymásoló is, a vele készült képeket szintén kivetítik.
Egy olyan korszakban, amelyben sokszor egy nap alatt több kép készül rólunk, mint a nagyszüleinkről egész életükben, és amelyben az önmagunkról alkotott képet saját magunkról készített fényképekkel alakítanánk, a gondolkodás a képről és az általa megmutatott (vagy inkább eltakart?) valóságról nagyon is időszerű. És hogy fedi-e egymást az előadásban a két kép? Természetesen nem. Mást látunk, mint a fotós szeme és kamerája. Furcsa, de mintha a nem látott jeleneteknél a képzelet által kivetített kép közelebb esne az utólag megmutatott fotóhoz. Vagy csak úgy látjuk, mert úgy akarjuk látni? Paradox módon a fotóművészet ebben az előadásban saját korlátaira is felhívja a figyelmet, már ami a valóság dokumentálást illeti, miközben művészetként, egy másik valóság konstruálójaként lép fel. Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy maga a fotós is az előadás részévé válik, mozgása sajátos koreográfiaként is értelmezhető.
De a booty Looting egyébként is inkább egy összművészeti performansz, mint táncelőadás. A négy táncos és a fotós mellett két színész és egy zenész szerepel benne. Vannak ugyan olyan jelenetek, melyekben az ugrásokra-vetődésekre épülő, valamint közelharcot imitáló táncé a főszerep, mint amikor egy helyett négy prérifarkast játszó táncos ostromolja a Joseph Beuysot megidéző Jerry Killick nemezsátrát.
Killick egyfajta moderátor szerepet is betölt, ő az, aki a nézőtérrel kommunikál, hol az előre megírt szöveget mondja (ezt onnan tudjuk, hogy kivetítik magyarul), hol elszakad attól (ilyenkor nincs kivetítés). Máskor különböző szerepekbe bújik, például Birgit Walter elvált férjét alakítja annak újabb esküvőjén. (A közönség bevonása inkább csak jelzésértékű, még akkor is, ha egyszer a távozás lehetőségét is felkínálja, amivel persze a rágyújtott lámpák mellett senki sem él; később azonban a sötétben néhányan igen.)
Az élőzene szintén hangsúlyos szerepet kap, Elko Blijweert végiggitározza az előadást. A végén, miután a táncosnő, Elena Fokina teniszlabdákkal szétszaggatja azt a képet, melyet Birgit Walterről utoljára kivetítettek, és ezzel látványosan dekonstruálja az előadás által a fiktív és valóságos asszonyról teremtett konstrukciót, a sok-sok kép után, amit megmutattak nekünk, még néhány percig ülünk a sötétben, a gitárt hallgatva. Ebben a váratlan kép-telenségben.
Mit veszítünk és mit nyerünk a vizualitás térnyerésével? Megmutatja, vagy inkább elfedi előlünk a valóságot? Jó az, ha ennyire a képekre építjük az identitásunkat és az emlékeinket? A booty Looting az a fajta előadás, amely a maga több oldaláról támadó nyersességével képes elgondolkodtatni minderről.
Ultima Vez: booty Looting
Élőzene: Elko Blijweert. Fotós a színpadon: Danny Willems. Művészeti asszisztens és dramaturg: Greet Van Poeck. Fényterv: Davy Deschepper, Francis Gahide, Wim Vandekeybus. Hangterv: Antoine Delagoutte. Styling: Isabelle Lhoas, asszisztense Frédérick Denis. Mozgásasszisztens: Mészáros Máté. Fénytechnikus: Davy Deschepper. Hangtechnikus: Antoine Delagoutte.
Rendezés, koreográfia, látvány: Wim Vandekeybus.
Előadók: Jerry Killick, Birgit Walter, Elena Fokina, Dymitry Szypura, Luke Jessop, Luke Murphy.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. május 23.
