Turbuly Lilla: Szédítő hiány
DV8: John – KRITIKA
A kérdés az, hogy egy ilyen, traumákkal, máskor intim részletekkel teli, hétköznapi szavakkal elmondott dokumentumszöveghez milyen mozgást kapcsolnak, és hogy szöveg és mozgás milyen viszonyba tud kerülni egymással.
DV8: John – KRITIKA
A kérdés az, hogy egy ilyen, traumákkal, máskor intim részletekkel teli, hétköznapi szavakkal elmondott dokumentumszöveghez milyen mozgást kapcsolnak, és hogy szöveg és mozgás milyen viszonyba tud kerülni egymással.
Az irodalmároknak hinniük kell, hogy a világ szavakkal leírható – különben nem létezne irodalom. A színház (ideértve most a táncot is) ide-oda csúszkál azon a képzeletbeli vonalon, amelynek egyik végpontja a mozgás nélküli szövegszínház, a másik pedig a szavak nélküli mozgásszínház.
A lélek kutatói, a pszichiáterek/pszichológusok a páciens beszédét és mozgását egyaránt odateszik a mérlegre (a tesztek és más vizsgálati eszközök mellé), amellyel a diagnózist mérik. Anamnézis és exploráció. Így hívják a vizsgálatnak azt a részét, amelyben a beteget családi hátteréről, gyerekkoráról, jelenlegi helyzetéről és az oda vezető útról kérdezik.
Lloyd Newson, a fogalommá vált brit fizikai színházi társulat, a DV8 alapítója pszichológus is, és e szakmájában szerzett tapasztalatai beépülnek koreográfiáiba. A most Budapestre érkezett John egy trilógia harmadik része. Az első kettőnek – To Be Straight With You; Can We Talk About This? – már a címe is jelzi, hogy a beszéd az előadások fontos eleme. Ez a John esetében is így van, bár a cím erre nem utal. Verbatim előadást látunk-hallunk, vagyis az alkotók nem szerzői szöveget, hanem dokumentumokat használnak, melyeket csak szerkeszthetnek, de hozzá nem tehetnek/írhatnak semmit. A felhasznált dokumentumok jelen esetben férfiakkal készített mélyinterjúk, amelyekben életükről, kapcsolataikról, szexualitásukról vallanak.
Nálunk a verbatim színház és a fizikai színház fogalma is csak az utóbbi néhány évben vált ismertebbé, az előbbi főleg a PanoDráma előadásai, az utóbbi Horváth Csaba koreográfiái kapcsán. A John egyesíti a kettőt: verbatim fizikai színházat látunk-hallunk. Ez az angol szöveg messze áll az irodalmitól, egy mai Higgins professzor talán azt is megmondhatná, hogy földrajzilag pontosan hová köthető, de a főszereplő szociális peremvidéki helyzetére is utal. Hogy ebből a szempontból is hűségesek voltak az igazi Johnhoz, az akkor derül ki, amikor az előadás vége felé bejátsszák a hangját. Ő mondja ki a rendező keresztnevét is, amiből az is egyértelművé válik, amit az ismertetőben már olvashattunk: a mélyinterjúkat Lloyd Newson készítette. Egyébként az ő hangját is többször hallhatjuk, amint éppen kérdez Johntól vagy valamelyik másik szereplőtől, vagyis folyamatosan tudatosítják a nézőkben, hogy valós szöveget hallanak.
Ez a valóság pedig minimum elrettentő. Írói leleményként talán túlzónak is éreznénk, hogy a kis Johnnal tízéves koráig megtörtént minden szörnyűség, ami csak egy gyerekkel megtörténhet. Az apja veri és erőszakolja a gyerekeit, az anyja bolti tolvajlásból él és később kábítószer túladagolásban hal meg, nem csoda, hogy a fiúnak megváltásnak tűnik, amikor a gyámügyesek elviszik. Felnőtt élete sem alakul jobban: drogok, hajléktalanság, börtön. Nők, sokan, aztán férfiak. A börtön után sikerül valamennyire megkapaszkodnia, még tanul is, homoszexuális voltát elfogadva egy szaunába kezd járni. Az előadás második részében az ebbe a szaunába járó meleg férfiak világába nézhetünk-hallgathatunk bele, több szemszögből, kendőzetlenül.
John és a többiek életét egy hol gyorsabban, hol lassabban, de az előadás alatt szinte egyfolytában forgó színpad segítségével pergetik le előttünk. A kisebb-nagyobb helyiségekre osztott, ajtókkal tagolt színpadon szereplők tűnnek fel és tűnnek el, az igencsak göröngyös pályán haladó életek szemünk előtti siklása, körforgása néha szédítő, és ez a mozgás is hozzáadódik a szereplőkéhez, a kettő együtt hat. (Biztosan a forgószínpad és a kegyetlen gyerekkor mint téma tehet róla, hogy bennem többször felidőződött A sütemények királynője Pintér Béláéktól.)
A kérdés az, hogy egy ilyen, traumákkal, máskor intim részletekkel teli, hétköznapi szavakkal elmondott dokumentumszöveghez milyen mozgást kapcsolnak, és hogy szöveg és mozgás milyen viszonyba tud kerülni egymással. Az előadás elején, amíg John a családjával él, kevés a táncos mozdulat, inkább állóképekben emlékszik vissza az akkor történtekre: ahogy a szülők tévét néznek, vagy ahogy az ágyhoz kötözött, lilára vert fenekű testvére fekszik. Később a szöveghez kapcsolódó, mégsem illusztratív jellegű, sokszor apró, máskor lendületesebb, hol szögletes, máskor lekerekített, ismétlődő mozdulatokból álló mozgássorokat látunk. Többnyire hétköznapi természetességgel illenek az adott szituációhoz, mint például az az öltözői jelenet, amelyben a színészek folyamatosan öltöznek és vetkőznek. Máskor éppen a meglepő voltuk zökkent ki, mint amikor az egyik táncos már-már a fizika törvényeivel ellenkező kilengéseket produkál, miközben a két talpa meg sem moccan.
Az előadás végén elérünk John életének ahhoz a pontjához, amikor a mélyinterjú készült. Amikor úgy ötven körül, számot vet azzal, hogy mi az, ami a legjobban hiányzik az életéből. Amit nem kapott meg gyerekkorában, felnőttként talán rövid ideig mégis, egy fiatalon meghalt barátnőjétől, de ettől csak jobban hiányzik, és amit nem talál a futó kapcsolatokban. Nem nagy titok: a kötődés, a valódi intimitás, a szeretet. Legvégül aztán elfogynak a szavak és a mozdulatok is. Vagy mégsem teljesen: John lefekszik, a színpad viszont tovább forog. Emelkedő-süllyedő mellkasa látszik csak, amikor újra és újra feltűnik. Meg a szédítő hiány.
John (DV8)
Rendezőasszisztens, társulati manager: David Grewcock. Koreográfia: Lloyd Newson és az előadók. Díszlet- és jelmezterv: Anna Fleischle. Fényterv: Richard Godin. Hangterv: Gareth Fry. Produkciós vezető: Tom Pattullo.
Rendezte: Lloyd Newson.
Előadók: Taylor Benjamin, Lee Boggess, Gabriel Castillo, Ian Garside, Ermira Goro, Garth Johnson, Hannes Langolf, Vivien Wood, Andi Xhuma.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. október 2.
