Péter Márta: Életjátékok
Filter Performance – Artus Stúdió Koprodukció: Sőt – KRITIKA
Azt is mondhatnánk, hogy a darab látható részét a darab láthatatlan részének szimbólumaként foghatjuk fel. Hogy az érzéki valóság mögött húzódik egy másik, nem kevésbé fontos realitás. Mert ahogy mondják, az érzések és a gondolatok sem láthatóak, létezésük mégis tagadhatatlan.
Filter Performance – Artus Stúdió Koprodukció: Sőt – KRITIKA
Azt is mondhatnánk, hogy a darab látható részét a darab láthatatlan részének szimbólumaként foghatjuk fel. Hogy az érzéki valóság mögött húzódik egy másik, nem kevésbé fontos realitás. Mert ahogy mondják, az érzések és a gondolatok sem láthatóak, létezésük mégis tagadhatatlan.
Már az is élmény, ha az ember egy tizenöt éve működő alternatív játszóhelyre mehet előadást nézni. Hogy még léteznek ilyenek. Na, nem sok. De az Artus tartja magát, bemutatókkal van jelen a hazai táncos, színházi és zenei életben, és időről időre kiállításoknak is otthont ad. Most például A vonal alatt címmel Forrai Ferenc tipografikai kollekcióját lehet megtekinteni, és a tárlathoz mellékelt szöveg – graffitiből kölcsönzött – első sora sok szempontból jellemzi az emberi kapcsolatok nehézségeit is: „Mondd el egy vonalnak, hogy mi a gömb!" Mintha a Sőt című előadás férfi és nőalakja is e képtelen feladattal birkózna, ahogy talán mindenki, ha partnere, társa valódi énjével szembesül.
A Filter Performace és az Artus Stúdió együttműködéséből született darab rendezője Ferencz Krisztina, követi az eredetileg 2004-ben Nyíregyházán zenészekből, képzőművészekből, színházi szakemberekből alakult művészi közösség irányát, így friss bemutatója is a performansz, térspecifikus megmozdulások, akciók, és a total art jegyében született. Nehéz elképzelni az Artus otthonánál ideálisabb játszóhelyet, ahol az elhagyott gyártermek sivár felületei is igen beszédesek, az üresség pedig valamiképp drámával telített. Az alkotó előadók, Ferenc Krisztina mellett Végh Péter, kiválóan érzik e sajátos miliőt, mondjuk úgy, térspecifikus adottságot; így hangsúlyos szerepet kap a hatalmas, piros 1-essel jelölt teremajtó, amelyet a darab elején a férfi tár ki, felfedve női társát, a történet végén azonban, amikor ugyane férfi ugyanezt az ajtót komoran rácsukja fehér bugyis, vörös festékes nőáldozatára, már úgy tűnik, valami borzongató Kékszakáll-történetbe keveredtünk. És az egykori gyárterem durvaságában is szép, tisztaságában is szürke érdességű falai majd kopott felvételként adják vissza a rájuk vetített filmet is, idő- és térbeli töredezettséggel, s vele izgalmas bizonytalansággal telítve a játékot.
Végh Péter és Ferencz Krisztina / fotó: KNI
A töredezett mesemód különben igen fontossá válik, hiszen csak a szigorú, s persze egyszerű linearitáson túl lehetséges szólni azokról a sok szempontból máig ismeretlen lélektani dimenziókról, amelyeket az emberek olykor öntudatlanul is megélnek, vagy megélhetnek egy kapcsolatban, s amelyek a Sőt előadásának fővonulatát írják. Azt is mondhatnánk, hogy a darab látható részét a darab láthatatlan részének szimbólumaként foghatjuk fel. Hogy az érzéki valóság mögött húzódik egy másik, nem kevésbé fontos realitás. Mert ahogy mondják, az érzések és a gondolatok sem láthatóak, létezésük mégis tagadhatatlan. Bizonyos értelemben tehát a láthatatlanban bolyongunk, amikor az előadást is befogadó gyárterem falának valós nyílásában eltűnik a férfi, s aztán filmről követhetjük, ahogy a légtelen folyosókon haladva, négykézláb tapogatózik. (A racionálisabb olvasó analógiaképp itt felidézhet akár egy laparoszkópiát is.) A titkos terepen hamarosan feltűnik a nő is; mintha kissé félne e mélységi világtól, mintha tartana az esetleges fejleményektől... Ám közben maga is érintett, maga is kíváncsi.
A kétszintes előadásmód „külvilági" akcióiból is kirajzolódik egy határozott kapcsolati minta, bár az együttélés harmóniájának illúzióját rögtön az elején megnyesik, szóban tudatva például, hogy „nem mondhatunk igazat egymásnak, de nem is hazudhatunk", hogy „a barátság a szerelem csökevényes formája", és szó esik a kiábrándító horkolásról, meg az ugyancsak kiábrándító testi-fizikai jelenségekről is... Mégis, szinte minden jelenetet átszínez valami szürreális költőiség, még a békés vacsorából családi perpatvarrá érő lábas-lökdösést is. Mert a piros asztal mellett piros székeken ülő pár csakhamar veszekedés-tárggyá avatja a konyhai kelléket; olykor örült tempóban taszigálják egymás felé, máskor meg görcsösen kapaszkodnak belé, végül a férfi a lábast markolva repíti végig az asztalon párját, aki úgy siklik fehér szoknyájában, mint egy Chagall figura a falu felett. A egyik szép, lamentatív epizódban pedig sötét árnyként fonódik össze a pár, míg a valóság képzeletének vagy a képzelet valóságának tűnő párbeszédük a falra íródik : „Itt vagy? Nem, nem vagyok itt. Itt vagy? Itt vagyok..."
Az előadás idő- és térbeli szerkezetének fontos pillére volt a fóliával oszlophoz erősített visító nő, meg a fején dobozzal és virágcseréppel ülő férfi jelenete is, amely azonban, éppen absztrakt akcióival veszélyes közelségbe hozta a performansz-sémákat. Ugyanakkor az előadók személyisége, szuggesztív ereje valamilyen intenzív, békétlen erővel hatotta át még ezt az epizódot is, így nem tört meg a sajátos hangulat. A záró képben a pár mindkét tagja fehér alsóra vetkőzik, érezhetően valamiféle intim játék miatt. Egymással szemben, szoros közelségben foglalnak helyet, közöttük a lábas, amely most mintha lavórként szolgálna, csakhogy a beledugott lábak pirosak lesznek. Nyilvánvalóan a testfestészet speciális vonulatába pillanthatunk, amely szeánsz egyszerre tűnik erotikusnak, és a partner tárgyiasításával – kissé tágítva a sztereotip jelentéstartományon – némi nárcizmussal dúsított fetisiszta rituálénak. (A lehetőséget már a nyitókép szandáljának kiemelt státusza is jelezte.) A talpak piros mázzal simogatják a partner hasát, mellkasát, melleit, arcát, nyakát, karját... De a kezdeti izgalom hamar elillan, a bizarr játék abbamarad. Nő és férfi elfordul egymástól, saját magányba zuhan. Végtelenül üres, nyomorult pillanat ez. A tárgyiasult világ lélek nélküli testtárgyainak manifesztuma. Reménytelennek tűnik. Szeretet nélkül valónak. Hová lehet innen lépni, hová vezet itt még út?
S jön a „megoldás": a nő felejtendő tárgyként éppen odakerül, ahol a darab kezdetén állt, ahol felnyílt az ajtó, s ahol most rácsukódik, tán örökre.
Sőt (Filter Performance – Artus Stúdió koprodukció)
Zene: Ratkóczi Huba. Világosító: Papp Katika. Médiaművész munkatársak: Sárközi Péter, Vargha Márk Péter. Fotó, Dokumentáció: Jámbor Zsóka. Rendező: Ferencz Krisztina.
Alkotó-előadók: Végh Péter, Ferencz Krisztina.
Artus Stúdió, 2014. október 4.
