Szoboszlai Annamária: Bő beszéddel és tömör szóval
Kecskemét City Balett: Az Ötödik Évszak – KRITIKA
A Kecskemét City Balett budapesti vendégszereplése érzékletes példája annak, miként eredményez az eltérő koreográfusi gondolkodás a lényegében azonos zenei témára két merőben különböző táncprodukciót, melyek ugyanakkor tartalmi kiegészítői egymásnak.
Kecskemét City Balett: Az Ötödik Évszak – KRITIKA
A Kecskemét City Balett budapesti vendégszereplése érzékletes példája annak, miként eredményez az eltérő koreográfusi gondolkodás a lényegében azonos zenei témára két merőben különböző táncprodukciót, melyek ugyanakkor tartalmi kiegészítői egymásnak.
Ugyanis a Barta Dóra koreografálta Négy évszak, s az Akram Khan táncegyüttesből induló Andrej Petrovic rendezte Az Ötödik valahogy úgy viszonyul egymáshoz, mint krónikához a fejezetnyitó iniciálé: amit az egyik hosszan fogalmaz, azt a másik képszerű tömörséggel rögzíti. Barta Dóra munkája elsősorban a néző elemző figyelmét követeli meg, ugyanis ha nem akarunk elveszni a pszichologizálástól sem mentes (lélek)történések sodrában, úgy oda kell figyelnünk azokra az apró jelekre/jelzésekre, melyeket a koreográfus az előadásba sző, hol filmvágást imitáló fénydramaturgiával, hol egymásnak megfeleltetett szereplőkkel/alakokkal, hol pedig jellegzetes képekkel, mint amilyen az Akasztott emberé, vagy a Trónusé a Tarotból. (Persze az is elképzelhető, hogy csak én vizionálom – mankót keresve az értelmezéshez – Tarotból származóknak ezeket az emberi életúthoz, sorshoz köthető képeket, s a valóságban egészen más forrásból származnak az említett motívumok). A képszerűbb Az Ötödik sem tiszta tánc, hisz mesél. Egy fő(bb) szereplő lázadása látszik kibontakozni a színpadon, de ez a fajta epikus szál az egyén szintjétől elemelkedve általánossá oldódik, s szinte láthatatlanul beledolgozódik a darab egészébe, erők eredőjévé válik. Ennek révén kidomborodik a tánc mint műfaj absztrakt, de egyszerre nagyon is konkrét jellege, és a sterillé tisztult színpadkép, az öltözék, a mimika, s mindenek előtt a mozgás, a tánc önmagáért beszél. Míg a Négy évszak esetében az ember gyakran azt érezheti: a színpadon látott mozgáskombináció csak esetlegesen kötődik a kifejtésre váró témához (vagyis hogy a mozdulatot nem a téma szülte), addig Az Ötödik alapvetően minden ízében – a mozdulatok, a színészi játék minőségének és milyenségének tekintetében – a témára fókuszál.
Négy évszak / Fotók: Dömölky Dániel
De mi a téma? A Max Richter által újrakomponált Négy évszak (Vivaldi) egészen új színeket mutat a zenei átcsoportosítások, s az elektronika révén. Adva tehát az évkör, vagy ha úgy tetszik, egy emberöltő tavasza, nyara, ősze és tele. Ám a klasszikus rend (gyermekkor, ifjúkor, felnőttkor, öregkor) fölbomlik. A Négy Évszak nyitóképeként a színpad közepét megvilágító fénykörben meghatározhatatlan nemű alak mozdul. Sejtelmességéből tüllszoknyás gyermeknő bontakozik ki, magára vonzva a tekintetet, így csak késve észleljük a háttér mászófalán fölfelé kapaszkodó másik nyolc emberlényt. A tüllszoknyás ugrálni kezd, s artikulálatlan hangokat hallat. Még mielőtt tovább folyna az előadás, már e ponton fölmerül a bevezetőben pedzegetett kérdés: hogyan születik meg egy mozdulat, egy kép, egy szituáció, s azon keresztül a táncmű, s miképp kerülhető el, hogy a tánc illusztratívvá legyen? Szerves építkezés híján ugyanis olyan döccenők, látszólag tartalmatlan koreográfiai kitérők kerülnek a darabba, melyek visszanézve ugyan segíthetik egy, az intelligencia számára kivehető kvázi történet (vagy lélektörténet) megrajzolását (ilyen a tüllszoknya meg az ugrándozás, mely gyermeki létre utal), de a mozgás expresszív egésze szempontjából mégis üres pillanatoknak tetszenek. Mindennek, amit színpadon az elkövetkező mintegy egy órában látunk, az által kellene értelmet nyernie, hogy világos előttünk, mégis miféle beszélgetésre ül asztalhoz az a férfi-nő pár, mely egy visszafogott fényű ernyős falilámpától megvilágítva „függő játszmát" folytat a mászófal egy magas pontján, hogy ki kicsoda ebben az életkarneválban, s fontos-e egyáltalán a téma szempontjából a beazonosíthatóság. Nehéz tehát fogást találni a Négy évszakon, s az sem segíti a nézőt, hogy hol egyik, hol másik táncos kap kiemelt szerepet, végkép kuszává téve a színpadi történést. Szól Vivaldi zenéje Max Richter átiratában, bonyolódik előttünk a freudistának tűnő képlet, melyet tovább bonyolítanak a nézőre vetett kikacsintások, a cuppantós puszik, s leginkább a rizsporparókában berollerező Vivaldi (?) megjelenése. A lazításnak szánt jelenet könnyed mozdulattal áthúzza mindazt, amit addig láttunk, vagy legalábbis megkérdőjelezi a darab komolyságát, idézőjelez, anélkül hogy egész pontosan tisztában lehetnénk az idézőjelbe tett koreográfusi/rendezői állítás tartalmával. Persze a fent soroltakra egyszerű magyarázatként szolgálhat az a feltételezés, hogy Barta Dórát, a 2013-ban útjára indult Kecskemét City Balett vezetőkoreográfusát elsősorban az motiválta, hogy a darab képes legyen bemutatni a társulat tagjait. E téren pedig a darab sikerültnek tekinthető, mert az apró hibák, a technikai hiányosságok ellenére is karakterek tudnak formálódni a színpadon. Az eredmény tehát egy egyenetlen minőségű koreográfusi és előadói munka, mely mégis képes arra, hogy előre vetítse azt az utat, melyen a most alakult együttes járni kíván.
Az Ötödik
Az Andrej Petrovic koreografálta Az Ötödik átgondoltabb, letisztultabb. A kezdőképben, az előbbi darabra utaló fénykörben törökülésben helyet foglaló alak látható, körötte a csillagok a mászófal kapaszkodóit idézik. Az alak öltözni kezd, szürkezakós, nadrágos férfi lép elénk, fekvő nő mellől. A darab alapkarakteréből az első pár perc keveset árul el, annál inkább beszédes a rá következő képek sorozata. Nők érkeznek magas sarkon nagyon színes zsabós blúzokban, férfiak szürkében. Jól öltözött irodisták (vagy színházlátogatók..?) találkozója komponálódik a versenytáncok világát idéző kettősökből. Arcra fagyott mosoly, bábszerű mozgás mutatja a rendszert, a rendszerben élő embert. Van, aki kidől a sorból. Egy nő. Mások, három öltönyös férfi a legénytáncokkal rokon mozgásba kezd ifjonci – némileg talán erőltetett – hévvel. Majd a jól öltözött nők kényszerülnek gyors lábkapkodásba a felharsanó vezérszóra. Bizony, mintha a Nyúzzatok meg! Molnár Csabája diktálná a tempót a meztelen felsőtesttel gyakorlatozó Vadas Zsófia Tamarának és Dányi Viktóriának! Csak épp elegánsabb, színes-zsabós kivitelben... Mikor pedig egyikük az egyre brutálisabb zene taktusára eszét vesztve vetkőzésbe kezd, a társak minduntalan visszatartják. Végül mégiscsak lekerül a nadrág. De hiába kiabál a merev pózok s mosolyok embereinek fülébe, lázadása nem talál követőre. Aztán mélységes csend – s a bábok feltartott kezekkel hátrálnak. Ki szegez rájuk fegyvert? A téma annak a bizonyos levetett nadrágnak a megkaparintásával és stólává avanzsálásával kerekedik le. Furamód a táncosok sokkal biztosabban teljesítenek a vendégkoreográfus darabjában. Az est második felében a Kecskemét City Balett egy érett együttes benyomását kelti. Igaz, a koreográfus sem a technikát helyezi előtérbe, hanem engedi, hogy egyetlen jól megfogalmazott gondolat ragadja meg a nézőt.
Az Ötödik Évszak (Kecskemét City Balett – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Vivaldi, Max Richter. Díszlet: Barta Dóra, Sasha Milavic Davies. Jelmez: Kiss Julcsi, Andrea Haamer. Katonka Zoltán. Világítás: Katonka Zoltán. Szcenika: Szabó Csaba. Zenei szerkesztő: Gergely Attila. Konzultáns: Réczei Tamás. Társrendező, dramaturg: Sasha Milavic Davies. A rendező és a koreográfus munkatársa: Tóth Kata. Rendező-koreográfus: Barta Dóra, Andrej Petrovic.
Közreműködők: Bajáki Zsanett, Bányai Mirjam Léna, Csizmadia Tamás m.v., Domán Dalma m.v., Katonka Zoltán, Kiss Eszter, Dávid Jácint Mihály, Matkovics Norbert, Nagy Nikolett, Szőllősi Krisztina.
Művészetek Palotája, 2014. október 8.
