Péter Márta: Örvénymonotónia
Fabián Barba: A Mary Wigman Dance Evening – KRITIKA
Barba interpretációi kidolgozottak és precízek; felsőteste hajlékonyságában is őriz valami feszességet, szép hosszú karjai elegánsan hasítják a levegőt, hullámzanak vagy kaszálnak, és érzékenyen viseli a színpadi kosztümöket is. Összességében előadásmódja legalább olyan finom és nőies, mint amennyire férfierővel telt lehetett Wigmané.
Fabián Barba: A Mary Wigman Dance Evening – KRITIKA
Barba interpretációi kidolgozottak és precízek; felsőteste hajlékonyságában is őriz valami feszességet, szép hosszú karjai elegánsan hasítják a levegőt, hullámzanak vagy kaszálnak, és érzékenyen viseli a színpadi kosztümöket is. Összességében előadásmódja legalább olyan finom és nőies, mint amennyire férfierővel telt lehetett Wigmané.
Úgy tűnik, a modern tánc kiemelkedő német alakja, Mary Wigman most egy fiatal férfielőadóban „inkarnálódott"; az equadori Fabián Barba igen alapos és módszeres munkával kilenc szólódarabot tanult be, s a programmal, mint egy élő táncmúzeum, járja a világot. Szó se róla, A Mary Wigman Dance Evening című egyszemélyes produkciójával missziót teljesít, ugyanakkor rengeteg kérdést is provokál.
Mindjárt az egyik legfontosabb: mi ösztönöz egy mai táncost arra, hogy nyolcvan-száz évre visszakalandozva, valakinek, főleg egy ellenkező nemű alkotó-előadónak a bőrébe bújjon, hűen megidézze mozdulatait, gesztusait, műveinek eredeti szcenográfiáját. A mélyen személyes késztetéseken túl arra gondolhatnánk, hogy a régi opusok aktualitását kell majd felfedeznünk, azonban Barba programjával végül arról győz meg, hogy a dolgok felett bizony eljár az idő, így táncszínpadi rekonstrukciója is leginkább azt a folyamatot mutatja, hogy „az egykor annyira bejáratott, ismert reprezentációs minták hogyan válnak nyolcvan év elteltével furcsává, különössé, távolivá."
A sok szempontból heroikus vállalást közelebbről szemlélve persze különféle ellentmondásokba bonyolódunk, amit nem kerülhetett el az equadori helyszíneken túl például a belgiumi P.A.R.T.S. (The Performing Arts Research and Training Studios) stúdiumain ugyancsak iskolázódott kutató-előadó sem. Az eredeti mozdulatok pontos rekonstrukciójának elemi célja mellett ezért motívumként megjelennek most a távlatosabb, szellemi kontinuitást mutató újítás, eredetiség, egyéniség fogalmai is, amelyek Wigman életművét a mához köthetik. És ez a kötés olykor revelatív is, bizonyítja ezt a Hexentanz, vagyis Boszorkánytánc című szólódarab szaggatott, ugyanakkor rendkívüli erejű mozgássora is, amely néhány testpozíciójával a butoh stílusát előlegezi, talán nem is alaptalanul; a japáni butoh első nemzedékének legnagyobbjai ugyanis Wigmantól tanultak. A butoh idővel meglehetősen spekulatívvá terebélyesedő filozófiájával szemben azonban Wigman határozottan megmaradt az expresszív kifejezésmód mellett, azt teljesítette ki szellemi és formai értelemben, és e stílusban fogant darabjaival aratta komoly sikereit is; ezzel aztán életútjának talán legneuralgikusabb vonulatához érkeztünk. Megtehetjük, hogy csukott szemmel átlépünk a furcsa mélység fölött?
Bár van olyan vélemény is, amely szerint egy művész nagyságát elsősorban, avagy kizárólagosan, a művei alapján kell megítélni, nehéz lenne elvonatkoztatni attól a társadalmi közegtől és konkrét eszmerendszertől, ahol e művek életre keltek, és éppen az adott eszmerendszer vezéreinek megrendelésére. Ezt figyelmen kívül hagyva, nemcsak leválasztanánk a művészt koráról, de rögtön kiskorúsítanánk is, művészetével együtt. Mert a transzcendens hivatkozások, sajnos nem oldják meg a konzekvens szembesülést a földi világ történéseivel, sőt, hamis útra vezetnek. Márpedig „Wigman vonzódott a nácik által oly kedvelt monumentális ünnepek, menetelések, fáklyás felvonulások, újkori rítusok világához, melyeket szinte koreográfiaként szemlélt, mert lenyűgözte a fegyelem és szervezés, ami e náci tömegrendezvényekből áradt." (És milyen tanulságos, hogy hajszálpontosan ilyen effektekkel operál a másik oldal is...) Mindezek miatt Mary Wigman életművére gondolva, bizonyos értelemben szerencsének tűnik, hogy a III. Birodalom kulturális diktátorai 1937 után a táncnak immár csak szórakoztató formáit pártolva, Wigmantól megvonják az állami támogatást. Komoly kérdés, ha nem születik ilyen döntés, vajon meddig tartott volna még a kapcsolat. A problémát érzékeltette Fuchs Lívia is, akinek az imént Száz év tánc című könyvéből is idéztem, s akinek most archív filmbejátszásokkal színesített Wigman-előadását Fabián Barba színpadi bemutatója elé szervezte a Trafó. (A mindig is úttörő intézmény ezt a programot a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közösen állította ki.)
A szokatlan esten a Trafó terében eléggé szokatlanul két szecessziós csillár is hozta a korhű miliőt. Barba a német tánc reprezentánsának első, 1930-1931-es észak-amerikai turnéjára összeállított műsorából szemezgetett; a Változó tájkép-, a Víziók-, valamint az Ünneplés-ciklusból válogatott kilenc rövid szóló körültekintő felkészülésről és gondos betanulásról vall. A korabeli filmfelvételek, kritikák, Wigman-szövegek mellett a legendás előadó három egykori tanítványa, köztük a nálunk ugyancsak ismert Susanne Linke is segédkezett a vállalkozásban. Barba interpretációi kidolgozottak és precízek; felsőteste hajlékonyságában is őriz valami feszességet, szép hosszú karjai elegánsan hasítják a levegőt, hullámzanak vagy kaszálnak, és érzékenyen viseli a színpadi kosztümöket is. Összességében előadásmódja legalább olyan finom és nőies, mint amennyire férfierővel telt lehetett Wigmané.
A megállapítással talán jelződik a hiány is, amely a szerkesztésében apróra kigondolt estnek egyfajta álmatag tónust adott. És nem segíthettek a táncdarabok közé válogatott zongoradarabok sem, például E. Satie inkább melankolikus, mint felvillanyozó Gymnopédies-etűdjei. Még a vérvörös klepetusban előadott Vihar dal, és az ugyancsak rengeteg forgással ábrázolt Örvénymonotónia sem emelkedett extatikus magaslatba. Mintha Fabián Barba túlzottan is visszafogta volna magát. Wigman szelleme távol maradt.
Fabián Barba: A Mary Wigman Dance Evening
Jelmez: Sarah-Christine Reuleke. Fény: Geni Diez. Zeneszerzők: Hanns Hasting, Sascha Demand. Mentorok: Katherine Sehnert, Irene Siebens, Susanne Linke. Koncepció, előadó: Fabián Barba.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. október 14.
