Kovács Natália: Fucked up
Duda Éva Társulat: Outbreak – KRITIKA
Egyed Beáta meztelenre vetkőztetett teste szimbólum, melyben kiszolgáltatottság és elhagyatottság sűrűsödik össze. A magára hagyott, megalázott test talán a művészé, akiről még az utolsó bőrt is lehúzták.
Duda Éva Társulat: Outbreak – KRITIKA
Egyed Beáta meztelenre vetkőztetett teste szimbólum, melyben kiszolgáltatottság és elhagyatottság sűrűsödik össze. A magára hagyott, megalázott test talán a művészé, akiről még az utolsó bőrt is lehúzták.
Amikor Duda Éva figyelmet kért a tegnap esti Outbreak bemutató előtt, még nem gondoltam, hogy majd beleírom a kritikámba ezt a mozzanatot – a társulatvezető bejelentette, hogy csatlakozva több független előadóművészeti szervezethez, ők is felajánlják egy októberi előadásuk teljes bevételét a Krétakör megmentésére –, ekkor ugyanis még azt sem gondoltam, hogy ez a mondat és információ befolyásolja majd a befogadásomat. Ám az előadás végén átértékelődött bennem ez a fél perc: egy keret első feleként kezdett el működni számomra, amely hozzájárult ahhoz, hogy az utolsó jelenet igazán hatással legyen rám.
Egyed Beáta és Simkó Beatrix / fotók: MTI - Marjai János
E jelenet zárlatában, Egyed Beáta meztelenre vetkőztetett teste szimbólum, melyben kiszolgáltatottság és elhagyatottság sűrűsödik össze. A magára hagyott, megalázott test talán a művészé, akiről még az utolsó bőrt is lehúzták. Ez így leírva közhelyes, de megmutatva nem az: két nő a színpadon, az egyik mozgatja és vetkőzteti a másikat, miközben folyamatosan beszél hozzá, majd a végén – amikor már nincs mit levegyen róla, és az mozdulatlanul fekszik – magára hagyja. A testek nyelve megrendítő metaforát épít fel, olyat, amely erős és távolságtartó, nincs benne bántó direktség. Simkó Beatrix – a jelenetben a domináns fél – mozdulatai olyasvalaki cselekedetei, aki bármit megtehet, szavai pedig hipnotikusan hatnak: a sokszor ismételt „nothing happens" szókapcsolat végül teljesen lebénítja a másik félt. Ilyen logikával működnek a szavak ebben a közegben: kijelölik a mozgás irányát, határt szabnak a testnek.
Az előadás egyébként – amelyet a szlovén páros, Rosana Hribar és Gregor Luštek koreografált – megtévesztő. Sokáig úgy tesz, mintha a szexualitásról szólna, pedig valójában az emberi lélek rétegeit vizsgálja a szexualitáson keresztül, úgy, hogy annak különböző szintjeit és eltérő aspektusait mutatja meg: gyönyörködés a testben és a test gyönyöre; hiány és vágyakozás a másik testre; a betöltetlen üres tér fájdalma; öröm és örömszerzés; erotika; játék és játékosság; akarat és beteljesítés; kivetkőzés és kiüresedés.
Csuzi Márton, Simkó Beatrix és Egyed Beáta
Ezeket az eltérő vonásokat három egymástól nagyjából elkülöníthető dramaturgiai egységben járja körül az előadás. Ennek megfelelően ezek mindegyikében a kísérőzene is eltérő. A legutolsó részben (amelyről már szót ejtettem) nincs zene, pontosabban ennek a résznek a muzikalitását a zihálás, a dobogás és tapsolás teremti meg. Az első részben Keith Jarrett szól, s ahogy a zongoradallamra, úgy az egész egységre is leginkább játékosság jellemző. Játék a testtel és játék a szavakkal. Ebben a részben Stetina Szonja középpontba kerül, s a fekete hattyúra emlékeztető fekete tütüjében (Jelmez: Rembeczki Fruzsina), balerinaként mozog, miközben mindenre igent mond: „Yes, yes, yes" – ismételgeti. Táncában életigenlő, bájjal teli szexualitás vegyül, testének minden porcikájával huncut játékot folytat. Ám nemcsak ő, de a többiek is, akik eközben őt figyelik. Ez a figyelés is sokféle, többrétegű: Csuzi Márton örömteljes tekintettel követi a nőt, mint aki belemegy a játékba, míg Rusu Andor, mindig megtöri a már-már harmonikus állapotot, s közbeszól: „No, no, no." Mindannyian játszanak a „yes" és a „no" szavakkal, s a szavak is játszanak velük. Az ellentétes szópár alkalmazásával az előadás mintha kiaknázná a kontrasztban rejlő lehetőségeket: egyik és másik jelentését keresve különféle, sőt ellentétes helyzetekben. Ugyanakkor e szavak sok esetben humorforrásként is szolgálnak, attól függően, hogy mikor hangoznak el.
Csuzi Márton, Simkó Beatrix és Egyed Beáta
A második egység alapja a tangó, s ez ennek megfelelően már inkább konkrétan az erotikáról szól. Felveti két ember viszonyának kérdését is, s annak különféle variánsait (férfi – nő, férfi – férfi, nő – nő), de ezek nem maradnak kizárólagosak, olykor olyan formák is megjelennek, amelyek – minthogy többszereplős műfajok – nem éppen az intimitáson alapulnak. S fokozatosan, egyre több pajzán kép formálódik meg a játéktérben.
Főleg ezek miatt neveztem az előadást megtévesztőnek. Hiszen eljátszik a néző fantáziájával, megnevetteti, és olyan játékba hívja, ahol szabad rosszra gondolni, szabad felismerni magunkat, saját fantáziánkat, saját vágyainkat. Majd a végén, az utolsó egységbe érve, csavar egyet az egészen és megmutatja milyen az, amikor úgy erőszakolnak meg, hogy az elején még azt hittük, az történik, amit mis is szeretnénk. Megmutatja, hogy ezért van minden elrontva.
Outbreak (Duda Éva Társulat)
Zene: Keith Jarrett, Beltango en vivo. Jelmez: Rembeczki Fruzsina. Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara. Rendezés, koreográfia: Rosana Hribar, Gregor Luštek.
Előadók: Egyed Beáta, Simkó Beatrix, Stetina Szonja, Csuzi Márton, Rusu Andor, Takács László.
MU Színház, 2014. október 21.
