Komjáthy Zsuzsanna: Mi se kanyarítsuk
Mészáros Máté: Hinoki – KRITIKA
Mészáros előadásán nehéz fogást találni: semmi konkrétum nem bogozható ki belőle. Hangot kap ugyan a mindennapi élet konfliktusainak vagy az emberi viszonyrendszereknek a bonyolultsága, és felismerhetjük akár a GYPSY (Gen Y Protagonists & Special Yuppies) életérzést, az elakadást is, de egyik sem bontakozik ki teljesen.
Mészáros Máté: Hinoki – KRITIKA
Mészáros előadásán nehéz fogást találni: semmi konkrétum nem bogozható ki belőle. Hangot kap ugyan a mindennapi élet konfliktusainak vagy az emberi viszonyrendszereknek a bonyolultsága, és felismerhetjük akár a GYPSY (Gen Y Protagonists & Special Yuppies) életérzést, az elakadást is, de egyik sem bontakozik ki teljesen.
Talán furcsának tűnik egy kritikát (vagy bármilyen reflektív írást) ezzel kezdeni, de be kell vallanom, kevés olyan előadás van, amelyen fokozott késztetést érzek arra, hogy megtudjam, mi is járhatott a koreográfus és az alkotók fejében, miközben a koreográfián dolgoztak. Ennek oka persze nem az, hogy nem érdekel, a táncosok és alkotóművészek mit gondolnak a világ jelenlegi állásáról (máskülönben miért járnék színházba), csupán úgy érzem, általában fogják annyira a kezem, hogy mikor ez a láthatatlan kötelék, ami köztem és köztük az előadás alatt fonódott, és a taps rituáléjával felszakad, nem maradok magamra. Pontosabban úgy maradok magamra, hogy közben mégse, mert tudom, milyen keretek között gondolkodhatok tovább a látott koreográfiáról.
Mészáros Máté előadása, a Hinoki után viszont teljesen magamra maradok. Csöndbe és mély hallgatásba burkolóznak a gondolatok. Minden porcikám mankóért kiált, és egyre ellenállhatatlanabb késztetést érzek arra, hogy megtudjam, mi járt az alkotók fejében (illetve mi járta be/át a testüket) a próbafolyamatok alatt. Persze hiába: az olyan koreográfiák esetében, amelyekben ennyire bonyolult a kapcsolat az érthetőség és a jelentés között, a kérdések többnyire megválaszolatlanok maradnak.
Fotók: Dömölky Dániel
Annyit szerencsére mankó nélkül is megállapíthatok, hogy Mészáros előadása szánt szándékkal felmondja a szerződést tartalom és forma között, a mozdulatok pedig tisztán, önmagukban válnak konstitúciókká. Hiba lenne tehát jelentések után kutakodni, hiszen ezek az allografikus konstitúciók szétszóródnak, majd Porteleki Áron duruzsoló zenéje által szétforgácsolódnak a térben.
Ezek alapján hol keressük... Mi a koreográfia? Talán az érzelmi állapotok és a hétköznapi mozdulatsorok összeadódása adott pillanatban? A szerkezeti ív, amely nyugvóponttól egészen robbanásig vezet? Vagy az ismétlődő és kumulatív mozgások egymásba játszása? Esetleg a táncosok testének és a nézők tekintetének találkozása? Aligha. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a rendező a címet is szemlátomást csak mellékesen rendelte az előadáshoz: hinoki, hinoki... Mit is takarhat ez a kifejezés?! És mi köze a koreográfiához? – Bár nem tartozom a japán nyelvszimbolika különösebb ismerői közé, és csak bámészkodó turista vagyok az analitikus filozófiában, az azért számomra is világos, hogy Mészáros címválasztása csakis idézőjeles lehet. Egy olyan megtévesztő értelemcímke, mely a referencia (a mozgásanyag) egyik (sokadik) oldala. A tény pedig, hogy az előadás második felében valóban megjelenik a hinoki (azaz a fenyőfa), méghozzá forgács képében, vagyis roncsolt formában, borzasztó mély gondolatörvényekbe taszít minket. Ha ugyanis elfogadjuk a nyilvánvaló tényt, hogy a Hinokiban a tánc és a táncosok köré teremtett környezet – beleértve a zenét, a fényt és a díszletet – mind egyenrangú elemek, nem kerülhetjük meg a következő (és persze felelet nélkül maradó) kérdéseket. Például azt, hogy vajon mennyiben befolyásolja a cím esetlegessége a koreográfia és az általa alkotott világkép kapcsolatát? Mennyiben vonatkoztatható a hinoki szimbolikája (a szétforgácsolódás) a mozgás minőségére és a mondanivalóra? Vagy hogyan és hányféleképpen helyettesíthetjük a címet, és ez miképpen hat a referenciára? Helyettesíthetnénk-e a mozgásanyagot ugyanígy? Mi a kapcsolat, egyáltalán, van-e szükségszerű kapcsolat az előadás konstitúciói és vonalvezetése között?
Mészáros előadásán nehéz fogást találni: semmi konkrétum nem bogozható ki belőle. Hangot kap ugyan a mindennapi élet konfliktusainak vagy az emberi viszonyrendszereknek a bonyolultsága, és felismerhetjük akár a GYPSY (Gen Y Protagonists & Special Yuppies) életérzést, az elakadást is, de egyik sem bontakozik ki teljesen. Mindezek inkább mint valami csigaházba, a táncosok testébe húzódnak vissza, és onnan feszegetik a határaikat: felépítik, irányítják, majd lebombázzák a mozdulatokat. Dányi Viktória, Horváth Nóra, Juhász Péter, Mészáros Máté, Mikó Dávid és Varga Csaba pedig mint valamiféle marionett bábú, rendre végrehajtják a rájuk kényszerített látványos és/vagy veszélyes mozgássorokat, de anélkül, hogy sajáttá tennék azokat. Az előadás így valahol az idegenség allegóriája; ha fel is dereng benne valami ismerős (ennek képei rendre a kudarchoz kapcsolódnak), mindegy.
Sok baklövéstől megkímélne, ha csak egy kis szeletét tudhatnánk annak, mi járt Mészáros fejében, mikor a koreográfiának nekikezdett. De hiú remények, ki-ki azzal sáfárkodjon, amije van: nekünk csakis az előadás élménye adatik. Ez alapján pedig már csak azzal vagyunk adósak, hogy lezárjuk az írásunkat. És legyünk elegánsak: ha a Hinoki is csak úgy, éppen a koreográfia tetőfokán szakadt félbe, mi se kanyarítsuk...
Hinoki
Zene: Porteleki Áron. Fény: Stadler Ferenc. Jelmez: Kalicz Klára. Koreográfia és tér: Mészáros Máté.
Előadók: Dányi Viktória, Horváth Nóra, Juhász Péter, Mészáros Máté, Mikó Dávid, Porteleki Áron, Varga Csaba.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. október 24.
