Szoboszlai Annamária: A népek testvérisége kell ide, pajtás!
Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl – KRITIKA
Egy ritmusképlet, a hangsúlyok és szünetek elhelyezése, aztán tovább, a táncos térformák, a táncolók egymáshoz való viszonya egyaránt a népről, a népkarakterről, s – megkockáztatom – a nép múltján keresztül a jövőjéről, vagyis küldetéséről beszél.
Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl – KRITIKA
Egy ritmusképlet, a hangsúlyok és szünetek elhelyezése, aztán tovább, a táncos térformák, a táncolók egymáshoz való viszonya egyaránt a népről, a népkarakterről, s – megkockáztatom – a nép múltján keresztül a jövőjéről, vagyis küldetéséről beszél.
Üvegcsörömpölés talán, majd kürt(?)szó harsan, s egy nőalak – az Idéző alakja (játssza: Bakos Gabriella) – körvonalazódik a színpadon. A láthatatlan eredetű hangra a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás! kontráz. A Magyar Állami Népi Együttes táncospárjai más-más gúnyában, más-más mozdulatokkal, de egyként robbannak be a színpadra a kuruc nóta dallamára. A Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl kezdőképében sűrűsödik mindaz a tartalom, melyet aztán mintegy nyolcvan perc után a fináléban – mikor újra fölzeng a „nem egy fillér, de két tallér kell ide" – a táncoktól, a tiszta szótól lelkesült néző ekképp összegezhet: bármennyire is erősödik egy, a népek közti különbségek összemosását, a népkarakterek láthatatlanná tompítását, s ezen keresztül az emberből a népi, nemzeti identitás törlését célzó tendencia, azért a karakter kitörölhetetlenül benne él a táncokban, a mozdulatokban. Mert egy másik néplélek átélésének talán legegyszerűbb, legközvetlenebb módja a legelemibb emberi lét-megnyilvánulásnak, vagyis a mozgásnak, a mozdulat milyenségének, hogyanjának az elSAJÁTítása. Aki igazi megértéssel szándékozik fordulni pl. az ukránok, ruszinok, románok felé, az jól teszi, ha a néptáncaikkal s a zenéikkel kezdi (élenjáró politikusoknak az ilyesmi különösen ajánlott, ettől egyenesedik a derék...), majd a szóval, az irodalommal folytatja. Egy ritmusképlet, a hangsúlyok és szünetek elhelyezése, aztán tovább, a táncos térformák, a táncolók egymáshoz való viszonya egyaránt a népről, a népkarakterről, s – megkockáztatom – a nép múltján keresztül a jövőjéről, vagyis küldetéséről beszél. Múlt és jövő kérdésének feszegetése azonban ingoványos talajra visz, különösen ma, a szomszédos Ukrajnában folyó háború miatt, melyben s mely által lényegében a szláv népek megosztása folyik. De leginkább azért, mert a világban, úgy tűnik, leosztatott, ki a „jó", és ki a „rossz"...
Fotók: Hont Angéla
A MÁNE bemutatója a Keleti-Kárpátok népeinek közös – ma már csak foszlányaiban létező – kultúráját eleveníti fel a színpadra dolgozott táncokon keresztül. Látható pergő, lendületes viski magyar csárdás, emlékezetes, különleges hangszerkíséretű máramarosi virtuóz román tánc, a román tánccal sok rokonságot mutató ruszin, valamint a Mojszejev Együttes képviselte „néptánctól" igencsak elkülönböző ukrán tánc. Egy-két röpke kép – például többek közt egy kiadós hajcibálás – erejéig pedig megjelenik a cigányság, s nem marad el a területen egykor nagy számban élő zsidóság megidézése sem.
Az Idéző szerepében: Bakos Gabriella
Cserélődnek a zenészek, a táncosok, a viseletek, sajátos árnyalatokban mutatkozik meg az itt élő népek vitathatatlanul közös kultúrája. Az elsőre impresszionisztikusnak tűnő szerkesztést Herczku Ágnes, Bakos Gabriella (és később Hetényi Milán) vissza-visszatérő megjelenésén túl mintha a többé-kevésbé következetesen visszafelé pergetett évkör fogná rendbe. A hegedű, gitár és cintányéros dob (ennek vajon mi a pontos neve?) kísérettel előadott, robusztus, lábdobogós táncra később az ukrán és orosz területekre jellemző, líraibb horovod (kör- és füzértáncok elnevezése) felel. Emez utóbbi, a Földanya előtt tisztelgő tavaszköszöntő termékenységrítus egészen más dimenziókat céloz meg, mint az előtte és utána látott jelenetek, de nem is elsősorban emiatt lóg ki a sorból, hanem mert a sokat ígérő, ámde röpke kép nem alkalmas a benne rejlő mélységek feltárására. A rítus maga nem teljesül, mégis, a Földanyát is megtestesítő Bakos Gabriella ünnepélyes, méltóságteljes alakja, bölcs asszonyi némasága végül emlékezetes pillanattá emeli a virágkoszorúikat életfára aggató leányok táncát. S ahogy visszafelé haladunk az évkörben, előbb busó maszkokba és báránybőrökbe öltözött téltemetők perdülnek színpadra, majd a Karácsony estéjén elindult Mária kezdetű énekkel a kereszténység jeles ünnepéhez érkezünk. Miközben az Állami Népi Együttes a táncok, népénekek és imák dokumentáló fölmondásán messze túllép (több szólamban zeng pl. egy ruszin kántálás), s nem háborgatja azt, ami halott, hanem a saját testén fogalmazza újra az egykoron élő táncokat, a Bartók-trilógiaLabirintusának elementáris újszerűségét ezúttal nem közelíti meg. Valószínűleg nem is célja. Ami figyelemre méltó, az a közös drámának, az emberi élet egyszeriségének találó megmintázása. Az emlékezetbe ég, ahogy az Idéző reflektorral megvilágít, kiemel a tömegből egy arcot – egy emberi sorsot –, elidőz rajta, majd tovább siklik egy másikra, a következőre. Ezek az emberek itt éltek, tettek, s mulasztottak el tetteket.
Hogy a szép táncokon túl mi az üzenete a Mihályi Gábor rendezte Megidézett Kárpátaljának, azt legkönnyebben a háttérben álló fehér, rojtosra szabdalt, mozgó paravánfalra mint (véleményem szerint nem túl szerencsés) díszletelemre vetített képekben csípheti nyakon az ember. A képek egyrészt eligazításul is szolgálnak a táncok forgatagában, valamint megannyi apró utalást rejtenek a Keleti Kárpátok népeinek kultúrájára, történelmére. Feltűnnek többek közt jellegzetes népi karakterek, megjelenik II. Rákóczi Ferenc, láthatóak a görög-keleti katolikus vallás jelenlétére utaló ikonok, egy archaikus Krisztus a kereszten ábrázolás, egy menóra, harcba induló katonák csoportképe... Majd a múlt egybe ér a jelennel, s az archívumok anyagai helyébe egyszer csak azok a felvételek kerülnek, melyek az Állami Népi Együttes néptáncgyűjtő körútját örökítik meg. Mai arcok néznek le ránk, ugyanazon arcok, melyek az imént még magyar, román, ukrán, ruszin, cigány viselet fölött mosolyogtak a színpadon. S mikor ismét felcsendül a Tyukodi-nóta, ahogy a tánckar a közönség szemébe kiálltja figyelmeztetőn-bátorítón az ismert sorokat, az ember lelkesen miszlikbe aprítaná a ma labancát. S azért, hogy ezt a lelkesültséget egy mai táncegyüttes képes hordozni, még azt is meg tudja bocsájtani, hogy a már említett fehér, rojtozott (s nem épp jelentésesen jobbra-balra mozgatott) paravánfalak olykor igencsak komikus „táncot" lejtenek.
Megidézett Kárpátalja – Hágókon innen és túl (Magyar Állami Népi Együttes)
Zeneszerző: Pál István „Szalonna". Zenei szerkesztő: Pál Lajos. Koreográfusok: Fitos Dezső, Kocsis Enikő, Kökény Richárd, Mihályi Gábor. Jelmeztervező: Furik Rita. Díszlettervező: Molnár Zsuzsa. Video-animáció: Soós Andrea. Fény: Győri László. Művészeti munkatárs: Orza Calin. Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor.
Közreműködik: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara, Szlama László (felvételről), Pál Lajos, meghívott zenészek. Szólót énekel: Herczku Ágnes, Hetényi Milán. Az Idéző szerepében: Bakos Gabriella.
Nemzeti Színház, 2014. november 16.
