Kutszegi Csaba: A vágyak netovábbja
Paradicsom – magángyűjtemény – KRITIKA
Leigázott véglények próbálnak folyton-folyvást megnyilvánulni, hiszen a kommunikáció maga az élet, ha nem tudod megmutatni magad, ha nem tudsz kapcsolatba kerülni másik egyeddel, halálra vagy ítélve. E kínlódás posztmodern-neobarokk színházi közegben zajlik, a játékteret lámpatartó vastraverzek uralják.
Paradicsom – magángyűjtemény – KRITIKA
Leigázott véglények próbálnak folyton-folyvást megnyilvánulni, hiszen a kommunikáció maga az élet, ha nem tudod megmutatni magad, ha nem tudsz kapcsolatba kerülni másik egyeddel, halálra vagy ítélve. E kínlódás posztmodern-neobarokk színházi közegben zajlik, a játékteret lámpatartó vastraverzek uralják.
Felszíni keménysége és mély gondolatisága mellett igen szellemes is Marlene Monteiro Freitas Paradicsom-előadása. De van még a produkciónak egy igen fontos jellemzője: érdekes. És ez utóbbiról mindig eszembe jut a régi, Nádasdy Kálmánnak tulajdonított bon mot. Színpadi próbán kérdezte meg az egyik szereplő a rendező Nádasdyt: mester, és én itt közben mit csináljak? Legyen érdekes! – hangzott a gyors válasz. Nádasdy Kálmán óta sokat változott a színházfelfogásunk, de ez az instrukció makacsul őrzi az igazságát; lehet egy kortárs színházi alkotás mégoly hatásos és trendi, de ha szereplői, apróbb részletei nem elég érdekesek, akkor nemigen számíthat tartós diadalmenetre.
Freitas egyéni színpadi nyelvet alkotott, amelyben persze merőben új dolog aligha található, de mégis újszerűen hat. Ez azon alkotóknál alakulhat így, akik sok invenciót, rengeteg munkát fektetnek az előadásukba. Az egyre mélyebbre ásás, a szaporodó megoldási kísérletek, az újabb és újabb motívumok, iránylehetőségek, gondolati alternatívák, illetve mindezek hozadéka egymásra épül, és ha e tartalmas halmazból sikerül működő, nyelvszerű struktúrát kreálni, akkor a műalkotás eredetinek tetszik – hiszen az alapos átdolgozás, átértelmezés révén a mások által is már tárgyalt, megjelenített alapok felismerhetetlenné válnak. Így a mennyiségiből minőségi változások jönnek létre – mondhatnánk, ha nem aggodalmaskodnánk amiatt, hogy eme jelenség-megfigyelést mennyire lejáratták az átkos komcsi időkben. Úgyhogy inkább másként mentve: bár nincs új a nap alatt, de invenziózus, kemény alkotómunkával és ihletett előadással mindig lehet újat mondani.
A mondani, pontosabban a megnyilvánulni akarás az egyik kulcsa a darabnak. Leigázott véglények próbálnak folyton-folyvást megnyilvánulni, hiszen a kommunikáció maga az élet, ha nem tudod megmutatni magad, ha nem tudsz kapcsolatba kerülni másik egyeddel, halálra vagy ítélve. E kínlódás posztmodern-neobarokk színházi közegben zajlik, a játékteret lámpatartó vastraverzek uralják. A fényeket tömény, homogén köd tompítja, nem napsugaras reneszánsz világ honol a színen, hanem súlyos, sejtelmes, barokkos atmoszféra terjeszkedik, ez utóbbit basszus orgonaszólamok nyomatékosítják. Indokoltak és motiváltak a barokk zenei utalások, mint ahogy értelmezhető az előzetes szóróanyag Hieronymus Boschra hivatkozása is. Folytonos a színházi közegre utaló önreflexió is, hiszen maga Freitas már az elején a nézőtérről lép a színpad amúgy elkülönülő, bizarr világába, és a későbbiekben is gyakran „jön-megy", átjár a két territórium között. Sőt, a színpadi domina szerepe barátságosan összefonódik a színházi rendező-karmester szereppel, Marlene Monteiro Freitas és az általa alakított vezérnőstény mindenhol és minden téren keményen fogja a gyeplőt.
A négy férfi tele van tesztoszteronnal és karriervággyal (megjegyzem: az előadás egyetlen nőjét sem kell félteni e tekintetben). A kezdő és zárótétel erotikus rángásai egyértelműen erre utalnak. Amúgy igen nagyok a szereplők érzelmi amplitúdói: hol előtérbe törnek, hol csendesen visszahúzódnak, a kemény, expresszív hangulatokat finom iróniával átszőtt részek váltják. Kiemelt szerepe van a harsány mimikának, gyakoriak az óriási szájtátások. Ötletes a szájba zárt, ott megszólaltatott szájharmonika, mellyel az egyik szereplő dallamokat is képes „magából" elővarázsolni. Freitas is csempész „hangszert" a szájába: a pofazacskójába két csörgő golyót helyez, melyek fejrázásra adnak hangot. A hangfelvételről felcsendülő kíséretben az orgonát ritmusos ütős hangzások, majd szimfonikus tételek is követik, de popdalt is énekelnek élőben. És persze sokat mozognak: kötött, precízen kidolgozott koreográfiát adnak elő, jól képzettek mindannyian, amikor lazák, akkor is koordinálnak, soha, még mozdulatlanságban sincs üresjáratuk, testük legapróbb porcikáját is képesek alárendelni a technikás mozdulat-kivitelezésnek.
A hol harsány, hol könnyedén szellemes, de mindig kézben tartott furcsa káoszban valóban megjelenik minden, amire egy saját Paradicsomban számíthat az ember (az előadás teljes címe: Paradicsom – magángyűjtemény). Ugyanis a Paradicsom nem egyéb, mint a vágyak netovábbja. Ahol a vágyak megnyilvánulhatnak, az maga a Paradicsom, függetlenül attól, hogy az áhított hely túlvilági, vagy már földi életünkben is megtalálható. Mindenesetre Freitas – tükröt tartva elénk – azt mutatja be, hogy mostani életünkben milyenek vagyunk. Ez az, ami igazán érdekes.
Paradicsom – magángyűjtemény
Zene: Marlene Monteiro Freitas (Nosfell és Tiago Cerqueira támogatásával). Fény és hang: Yannick Fouassier. Kutatás és megjelenés: João Francisco Figueira, Marlene Monteiro Freitas. Koreográfia, jelmez: Marlene Monteiro Freitas.
Előadók: Yair Barelli, Lorenzo de Angelis, Marlene Monteiro Freitas, Lander Patrick, Andreas Merk.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2014. december 12.
