Farkas Kristóf: Homo ludens avagy homo calcitro
Gulyás Anna: Makrancos – KRITIKA
A homo calcitro nem létező fogalom, az előadás címének – nem pontos – fordítása: ellenkező, lóként kirúgó, makrancoskodó embertípusként határozza meg a leginkább jelzőként használatos szót.
Gulyás Anna: Makrancos – KRITIKA
A homo calcitro nem létező fogalom, az előadás címének – nem pontos – fordítása: ellenkező, lóként kirúgó, makrancoskodó embertípusként határozza meg a leginkább jelzőként használatos szót.
Johan Huizinga egyik 1938-as alapműve (magyarul: Homo Ludens, Universum Kiadó, Szeged, 1990) a homo ludenst, vagyis a játékos embert lépteti elő a homo sapiens után. „Az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki" – írja. Azért fontos ezt a művet megemlíteni, mert az előadás címével karöltve egy olyan oppozíciót jelöl ki, mely a játékot az érzelmeken, pontosabban a kapcsolaton belülre helyezi. Anélkül, hogy trendi bölcselkedést kezdeményeznék, élek egy modoros kijelentéssel: ez az a bizonyos „csiki-csuki állapot". És ezt most felejtsük is el, hogy leírtam (hogy egyáltalán le mertem írni).
Asztalos Dóra / fotók: KNI
A homo calcitro nem létező fogalom, az előadás címének – nem pontos – fordítása: ellenkező, lóként kirúgó, makrancoskodó embertípusként határozza meg a leginkább jelzőként használatos szót. Hogy miért van erre szükség? Mert a makrancosság egyszerre játékellenes és játékba kényszerítő, a makacs ellenállás, vagy éppen a bizonytalanság ugyanis kitolja a játék idő- és térbeli határait. Ha új típust nem is jelöl, de a homo ludensnek olyan párját feltételezi, kivel az érzelmek játékba lépnek, sőt azzá válnak. A kultúra játékfüggősége (nem pejoratív értelemben) nem csak a kultúra alapköve, de az emberi kapcsolatok sine qua nonja is.
William Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátéka szolgáltatta azt a nagyszerű alapötletet, hogy a műben megjelenő két szerelmespárt Gulyás Anna a színpadi boncasztal alanyaivá tegye. Illetve ez sokkal inkább kísérleti terrárium – sőt vivárium, hisz a csodálatos fények keltette színhatások (a látvány Tibor Nagy Grosso érdeme), ha nem is mindig a természetet szimbolizálják, tökéletesen festik le a vele rokon belső világot. Az előadás fényezése képes úgy dramatizálni bizonyos szituációkat, így például az irigység sárgás-zöldes színeivel a kiábrándulás, a megunás, a kiüresedés pillanatait, hogy azok egyszerre gyomorforgatóak és szívszorítóak.
Bukta Gergő, Asztalos Dóra és Stohl Luca
A képi világhoz párosuló zenei aláfestés változatos, igazán izgalmas montázs, de érdekes lenne a számok sorrendjét felcserélni, és megnézni, hogy például visszafele haladva mekkora kontrasztot képez a zene a mozgásanyaggal. Ugyanis az előadás egyik sarkalatos gyengesége az, hogy a zene sokszor lép elő főszereplővé, mert vizualizáló ereje annyira elnyomja az egyébként gondos koreográfiát, hogy a nézés prioritását a hallás veszi át. Az audiális jegyek vagy ugyanazt, vagy épp többet mutatnak, mint a látottak. Sajnálatos könnyelműség ez, ami lehet, épp a „bebiztosítás", a „biztos, hogy értsék" miatt van így.
Az ellenpontozás, hogy ne csak párhuzamos megjelenítést lássunk, nagyon fontos, ugyanis nélküle elkezdek vagy csak nézni, vagy csak hallgatni, vagy olyan érzésem lesz, hogy valamit olyannyira el akarnak mondani, hogy azt kétszeresen is megteszik. Sőt, ha Arvo Pärt zenéjéről beszélünk, többszörösen. Az előadásban a Tabula Rasa című kompozíció Silentium-tétele hangzik fel, mely annyira erős és jelentéses, hogy veszélyes vele – eleve Arvo Pärttel – kísérletezni, mert a zene végül könnyen ledobja a táncost a színpadról, ha az nem képes finoman aládolgozni, vagy állni és hagyni, hogy a zene beszéljen. A kortárs észt zeneszerző műve(i) mellett „megszólalni" (történjen ez bármilyen »forma«nyelven) kockázatos.
Krizsán Dániel és Asztalos Dóra
A zenemű mentén visszatérve a homo ludens – homo calcitro vonalhoz, bizonyos dramatikus félrelépésekre is fény derül. A cím maga empirista ismeretelméleti fogalom, a „tiszta lap" állapotát jelöli. A tézis azt feltételezi, hogy születéskor semmilyen tudással nem rendelkezünk, a tapasztalatokat észlelés útján szerezzük meg. Az újjászületés pillanata pedig az az esemény, amikor rádöbbenünk, hogy előzetesen megszerzett tapasztalataink semmisnek bizonyulnak: kinyílt a szemem – mondjuk ilyenkor. Ekkor tudatában leszünk a tabula rasa megtörténtének. A zenedarab két tétele a Ludus és a Silentium. Utóbbit nem kell magyarázni, ez a hallgatás állapota, viszont ami megelőzi, nem más, mint a játék(ok). Egyik jelenetben, amelyben a tétel elhangzik, a kiüresedés folyamatát láthatjuk stiláris, sőt stagnáló létállapotként. Asztalos Dóra „karaktere" szinte mozdulatlan, csak az arca beszédes. Ez a valójában igenis mozgalmas semmivé levés, a játékból kiesés tudatosulása, a megsemmisülés, a fejben cikázó gondolatok és hangok zajongása mind-mind a játék lecsengése, mely után következik a csend, a Silentium. A „nem csak egy felszínes dolog történik meg közöttük, hanem valódi emberi, lelki találkozás" (interjú Gulyás Annával – részlet) megfogalmazása a színpadi történésben olyan erős kiemelést kap, hogy az ledobja magáról a koreográfiát. Így ez utóbbi értelmetlenné válik, ürügy lesz; az előadás azzal degradálja, amivel épp több kíván lenni: a lelki találkozással.
Asztalos Dóra, Bukta Gergő és Stohl Luca
Ezek a pillanatok „megtörténnek", és semmi közük a tánchoz, mert az csupán lefesti, árnyalja őket: a pillanatok nem a táncból születnek meg. Ez pedig egy táncelőadást sima előadássá tesz. Mozgás és állapot ilyen szétválasztása nemhogy neuralgikus, de jelen esetben roncsoló pont, melyet még jobban elmélyít az arcokra kiülő erőltetettség, a mondani vágyás (szavak nélkül ugyan, de szavakat igyekezve megformálni) és a civil mozdulat: megölellek, nem ölellek meg... Az arcok mellett a koreográfia legnagyobb része kellékké, szimpla gesztussá lesz. A tekintetek túltöltöttek, egyedül Bukta Gergőé egyszerűségében is expresszív. A táncosok (akiket eddig még nem említettem: Stohl Luca és Krizsán Dániel) mind kivételesen tehetségesek, megvan bennük minden tudás és lelki tapasztalat, hogy kifejezhessék magukat: a testükkel. Kellőképp játékosak, és tudnak makrancosak is lenni, hogy a két szerelmespár egyedei egymás jóslatai lehessenek. Az előadás drámaiságot és lelkizést levetkőzve, igazán odavágós táncelőadásként születhetne ujjá. Tabula rasa?
Makrancos (Pro Progressione)
Zene: montázs, Zombola Péter. Látvány: Tibor Nagy Grosso. Koreográfus: Gulyás Anna.
Előadók: Asztalos Dóra, Stohl Luca, Bukta Gergő, Krizsán Dániel.
Bethlen Téri Színház, 2015. január 29.
