Péter Márta: Innovatív Strauss
Heine Edval & Yukiko Shinozaki Társulata: láthatatlan látható – KRITIKA
Nem derül ki, hogy a darab alkotói mit gondolnak az emberről, milyen jövőt remélnek neki, illetve remélnek-e egyáltalán bármit. A harmadik nagy kép azonban embermentes, steril technika, legszebb olvasatában: kozmikus technikai költészet.
Heine Edval & Yukiko Shinozaki Társulata: láthatatlan látható – KRITIKA
Nem derül ki, hogy a darab alkotói mit gondolnak az emberről, milyen jövőt remélnek neki, illetve remélnek-e egyáltalán bármit. A harmadik nagy kép azonban embermentes, steril technika, legszebb olvasatában: kozmikus technikai költészet.
A Trafó smART! sorozatában olyan előadások szerepelnek, amelyek „analóg trükkrendszereikkel, vagy forradalmi technikai újításaikkal nyitnak új utakat az előadó-művészetek területén". Az úttörő vállalkozás jegyében került sor a – kisbetűvel írt – láthatatlan látható (nothing's for something) című estre is, amelynek alkotói Heine Avdal és Yukiko Shinozaki; a két koreográfus norvég, illetve japán identitása mellett a műsorfüzet a belgát is jelzi, nyilván mert a brüsszeli P.A.R.T.S. nevezetes iskolája adja a közös gyökérzetet, ahol stúdiumaikat mindketten végezték, s mert különféle koprodukciós partnereik és támogatóik sorában belgiumi illetőségű is gyakran akad.
fotók: © jirka jansch
Avdal videós múlttal, technikai eszközökre és azoknak inspiratív alkalmazására fókuszáló alkotói szemlélettel rajtolt a színpadon, s ennek megfelelően alakultak sajátos törekvései is; az emberi, vagyis táncos test meghatározottságain túllépve, tulajdonképpen a testi-fizikai determináltságtól független mozgásszínházat álmodott. Mert a főszerep most is a mozgásé, vagy olykor csupán a mozdulaté, és a kettő – bár az ismertetők gyakorta összemossák a fogalmakat –, itt koncepcionálisan elkülönül. E tény azonban, úgy tűnik, igen lényeges Avdal szellemi alapvetésében. Filozofikus természet lévén a térrel, a mozgás és mozdulat lehetőségeivel játszva, azt alkotóként kutatva, valószínűleg szükségszerű folytonosságokra és lehetetlenségekre bukkanhatott. Miközben „a tér, a technológia, a tárgy és az ember hierarchiájának", vagyis szokott viszonyrendszerének lebontásán fáradozik, s mellette a mozgás/mozdulat, vagy inkább elmozdulás fogalmának kiterjesztésén, igen plasztikusan művébe fogalmazza, avagy művé írja kutatási eredményeinek tételeit is.
A már címével is felfedezésre hívó láthatatlan látható előadása lényegében három nagyobb dramaturgiai egységet mutat (a jelzőt bátran használhatjuk, mert dramaturgja is van az előadásnak). Az első nagyobb részlet maga a varázslat, amely nagy és rendkívül tudatos kontrasztjával szinte hipnotikusan hat: az ólmos szürkében ringó szürreális kép a tobzódó anyagok víziója, szürke „paravánjai" sokfejű lénnyé válnak a héliumos lufiktól, s egyszer csak felhangzik a régi Bécs cukrosan kemény Strauss-keringője, s a kék helyett már a szürke Dunában úszunk, míg a léggömbfejek paravánjaikkal ide-oda vándorolva (keringőzve) a valószerűtlent lehelik a térbe. Mintha egy nagy illuzionista agyában lebegnénk, egy virtuális tér bizonytalanságában. Ez a tér pedig az emberi testekkel/táncos testekkel bejátszott terekhez képest megnő, felfoghatatlanná tágul, hiszen benne a vertikális, azaz függőleges tartomány is végtelenné nyílik (a látható/érzékelhető határ itt legfeljebb maga a színházépület lehet, ahogy szükségszerűen a Trafó is az volt). A kép folytatásában azonban az illuzionista ébresztőt fúj, amikor a méretes leplekből kezek-lábak formájában kikandikál a mozgató. Avdal igazat szól, valóban azt (is) kutatja, „hogyan lehet emberi jelenlétet követelő, de mégis innovatív eszközöket, illetve módszereket alkalmazni". Színpadán ugyanis nem mondott le végleg az emberi, művészemberi jelenlétről. Avdal és Shinozaki társulatának tagjai mellett a budapesti bemutatón itt lépnek képbe a MOME médiadizájn szakos közreműködői, hogy láthatatlan mozgatói legyenek a „ballon ballet" előadásának. (De nemcsak az oktatási intézmény miatt juthat itt eszünkbe néhány, hazai terepen működő alkotó, így például rögtön Bérczi Zsófia, aki ugyancsak teoretikus igénnyel formálja vizuális színházát.)
A darab második fejezete leszáll az emberhez, főszereplői a lecsupaszított, állóképpé rögzült mozdulatok, amelyek a négy előadó sötétben megoldott váltásai után mindig világosban tárulnak elénk. A sorozat végül olyan, mint a montázsasztalon lassan pörgetett film kockái, amiből mégiscsak egy folyamat kerekedik. A koreográfus azonban most is fölfedi titkát: a zörejekkel, hektikus ritmikai részletekkel kísért sötét váltásokat is szürke derengésben hagyva, láthatóvá teszi a korábban láthatatlant. A grandiózus lufikeringővel zárt első képhez viszonyítva a mozdulatok felé tett lépés antropomorf, az emberi alkat speciális adottságaira épít a kimerevített mozdulatokban (pozitúrákban) is; jól példázza ezt a testről testre vándorló kézfőtartás, az ujjak sajátosan hajlított ízületi rendje. A léggömb-mentes, mozdulatokból szőtt színi struktúra az embert, az emberit mintázza, mert a mozdulat elvitathatatlanul emberi, míg a mozgás, az elmozdulás nem föltétlenül kapcsolódik ehhez a lényhez, a formába merevített anyag pedig teljességgel nélkülözi azt. (E gondolat természetesen a mozgásra, az elmozdulásra, mint tudatos képességre vonatkozik, a pusztán anyagit pedig az emberen kívüliben tételezi.) A láthatatlan ember mozgatta lufikeringő meg a mozdulattá tett emberi látható között azonban valahol megjelenik egy különös fázis is, amikor az előadók, mint valami ismeretlen erő által mozgatott figurák, furcsa, groteszk, önkéntelennek ható, rángással, rázkódással cifrázott sorozatokat, helyváltoztatásokat produkálnak, amelyekben mintha nem a tudatosság, hanem az anyagi voltában kiszolgáltatott emberi forma egésze lenne a nagy esendő.
Nem derül ki, hogy a darab alkotói mit gondolnak az emberről, milyen jövőt remélnek neki, illetve remélnek-e egyáltalán bármit. A harmadik nagy kép azonban embermentes, steril technika, legszebb olvasatában: kozmikus technikai költészet. A hátsó takarásból hatalmas fehér gömbök kelnek útra a nézők felé, majd lassan emelkedve, ereszkedve, hagyják magukat megismerni, vagy könnyeden odébb terelni. A helikopterelvű apró szerkentyűktől finoman surrogó gömbök olykor szeretni valók, olykor fagyos idegenként hatnak, és egy letűnt világ hangemlékeit hintik ránk. A gömbökbe rejtett akusztikus konzervben cipő kopog, beszéd hallik, motorzaj, fékcsikorgás, dudálás, nyüzsgés, utcai zsivaj, fék, duda, bedugult forgalom, bedugult élet...
És a színpadi háttérre vetített „Budapest-falvédő" fénykontúrjaiból a lebegő lufikra is jut egy darabka Lánchíd, egy darabka a budai Palotából, a Parlamentből, egy vonalnyi rész a Szabadság szobrából, meg a Dunából. Itt minden úszik. Az embermentes monokróm képet csak a néző töltheti fel emberi valósággal, bárhol a világon.
láthatatlan látható (Heine Edval & Yukiko Shinozaki Társulata)
Koncepció és rendezés: Heine AVDAL, Yukiko SHINOZAKI. Eredeti alkotók és előadók: Heine AVDAL, Taka SHAMOTO, Yukiko SHINOZAKI, Oleg SOULIMENKO, további előadók: Ingrid HAAKSTAD, Ondrej VIDLAR. Elektronikai és hangtervező: Fabrice MOINET, Johann LOISEAU. Fénytervező és tecnikai vezető: Hans MEIJER. Rajz és grafika: Brynjar Åbel BANDLIEN, Christelle FILLOD. Dramaturg: Marianne VAN KERKHOVEN (Kaaitheater). Kreatív asszisztens: Saori MIYAZAWA. Elektronikai asszisztens: Matthieu VIROT. Technikai támogató: Culture Crew. Zene: The Blue Danube – Johann STRAUSS. Produkció: fieldworks vzw, Heine AVDAL.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. február 6.
