Péter Márta: A bura alatt
Badora Társulat: Üvegbura – KRITIKA
A gyönyörűen szövődő, földre és levegőbe írt mozgás-ornamentikában viszont a tárgyi áttétel miatt a dolgok megváltódnak sötét lényegüktől, mert a táncos fejére húzott, lassan párásodó üvegbura a darabot közel sem támogató asszociációs vonzatai mellett még az állapot fizikai következményeit is sejteti.
Badora Társulat: Üvegbura – KRITIKA
A gyönyörűen szövődő, földre és levegőbe írt mozgás-ornamentikában viszont a tárgyi áttétel miatt a dolgok megváltódnak sötét lényegüktől, mert a táncos fejére húzott, lassan párásodó üvegbura a darabot közel sem támogató asszociációs vonzatai mellett még az állapot fizikai következményeit is sejteti.
A kényszerűségből több helyszínen is játszó Nemzeti Táncszínház a MOM Kulturális Központba szervezte a Badora Társulat Üvegbura című bemutatóját. Barta Dóra formációjának ugyancsak megvan a maga története; sajátos következményként a koreográfus két helyen alkot (a másik társulat a Kecskeméti City Balett), s mintha e két csapat tulajdonképpen egy lenne, egymás kiegészítése, folytatása, hiszen annyira „bartadórás" mindkettő. A színpadon persze felfedezhetőek bizonyos alkati, plasztikai különbségek, ám a szakmai-stiláris út, az előadói-technikai elvárás hasonlóan magas, amit valamiképp az is jelez, hogy Katonka Zoltán világosítói munkája mellett táncos-előadóként is megfelelően illeszkedik mindkét társulathoz.
Katonka Zoltán / fotók: Dusa Gábor
A premierre gondolva eszünkbe juthatnak az egymást követő generációk változékonyságukban is hasonló élményei, létkérdései, esetleg további világ- és országbeli aktualitások, aztán meg egy kérdés: vajon itt az ideje a hazai hetvenes években kultikus műként ismert borzongató önéletírás feltámasztásának? Igen, lehetséges. Az üvegbura Sylvia Plath egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása, habár „az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének" verseskötetei, novellái, gyerek-könyvei is megjelentek. Ez utóbbit szinte csak azért lehet elképzelni, mert a mesékben az élet minden szép és gonosz tüneménye sokkal pontosabban és kifejezőbben ábrázolódik (részben erre épülnek a meseterápiák), mint az úgynevezett felnőtt irodalomban. Az üvegbura tehát egy szellemi-idegrendszeri állapot, egy fájdalmasan önsebző érzékelésmód, egy sorsdráma tárgyi szinonimája, így címként kikerülhetetlenül megidézi az eredeti írásmű nyomasztó atmoszféráját. És a táncalkotónak valószínűleg éppen erre volt szüksége ahhoz, hogy történet helyett a regénybeli miliő színpadi rajzát adja, hogy a kíméletlen gesztusokból is kihajtó szeretetvágy nyomorúságát mozdulatokba írhassa. A koreográfia tehát nagyon hű szellemi párja a regénynek, miközben a kortárs mozgásnyelv abszolút elsődlegességével a történetből történés lesz, a megfoghatatlan belső állapot láthatóvá transzponálódik. Bizonyos szempontból talán kissé egyértelműen is.
Wéninger Dalma
Az irodalmi forrásra, s így magára a pszichés állapotra utaló üvegbura ugyanis most valóságosan is megjelenik, hiszen kellékként funkcionál, s ez még a konkrétságában akár igen leleményes koreográfiai megoldásokat is veszélybe sodorja. Míg az eredeti műben az üvegbura egy alig-alig kifejezhető érzet hasonlataként, vagyis igen erőteljes metaforaként működik, addig a színpadon eltűnik a metaforikus titok; üvegburában táncoló embert látunk, akinek állapotáról pontosan tudjuk, hogy más, mint a miénk, hogy ő bent van, mi meg kint, és ezzel némileg elvész az érzelmi-pszichológiai többlet, a furcsa, bizarr, olykor önveszélyes szellemi-lelki állapotok bizonytalan feszültsége is. Ahogy S. Plath ebből a szempontból valószínűleg legfontosabb mondatában írja: „...bárhol üljek is – hajó fedélzetén, párizsi vagy bangkoki kávéház teraszán –, mindig ugyanaz az üvegbura borul rám, mindig saját áporodott levegőmet szívom." (Európa Könyvkiadó, 1987. 186. o. Tandori Dezső fordítása) A gyönyörűen szövődő, földre és levegőbe írt mozgás-ornamentikában viszont a tárgyi áttétel miatt a dolgok megváltódnak sötét lényegüktől, mert a táncos fejére húzott, lassan párásodó üvegbura a darabot közel sem támogató asszociációs vonzatai mellett még az állapot fizikai következményeit is sejteti. Ez pedig valamelyest átírja a képről képre változó, vagy tagolásával éppen képet formáló(?), s az irodalmi műből ugyancsak inspirálódó színpadi fényeket is, amelyek közül a legtalálóbbak egyfajta szürkés derengésként, vagy valamiféle kegyetlenül átható fénypászmaként zuhannak a színpadi alakokra. Szerencsésnek tűnik viszont a jelmezek (Kiss Julcsi) távolítóan neutrális szín- és formavilága. A tematikához valószínűleg elég nehéz „táncolható" zenét szerkeszteni. Gergely Attila összeállításában mintha a régi titkos vidék, a Dead Can Dance egykor – és sok részletében még ma is – revelatív felvételei, s főleg Lisa Gerrard hihetetlen kontra-altja hangzana föl hol tisztábban, hol torzult változatában. És a nyolc fáradhatatlan táncos (öt férfi és három nő) láthatóan mindent belead, hogy a belső filmként is megélhető regény mikro-képei a színpadon is filmszerűen lebegjenek.
Horváth Zita
A koreográfiára, annak mívesen kimunkált részleteire, lebegős füzéreire, álomszerű hajlékonyságára, vagyis mozdulati-mozgásos szépségeire gondolva, végül is úgy tűnhet, mintha Barta Dóra ez alkalommal mégsem bízott volna választott műfajában, és nem bízott volna az emberi pszichében, az emberi lélekben. Végső soron abban, amiről mondanivalója volt. Igaz, hogy az emberek lassan minden téren hozzászoknak a konzervhez, a készen szállított termékekhez, és gyakran elvárják, hogy megmondják nekik azt is, mit érezzenek, vagy mit ne, mert gondolkodni egyáltalán nem kifizetődő, mégis azt hiszem, a psziché nyomorúságáról beszélni, arról bármi érvényes gondolatot művé formálni csak a didaxis mellőzésével lehet. És most nem az „én"-ről, a hatalmasra duzzadt emberi egóról van szó, amely legtöbbször kicsi gyermeket takar.
Üvegbura (Badora Társulat – Nemzeti Táncszínház)
Jelmez: Kiss Julcsi. Zenei szerkesztés: Gergely Attila. Fény: Katonka Zoltán. Koreográfia: Barta Dóra.
Táncművészek: Horváth Zita, Szőllősi Krisztina, Wéninger Dalma, Katonka Zoltán, Csizmadia Tamás, Darabont Áron, Túri Lajos, Matkocsics Norbert.
MOM Kulturális Központ, 2015. február 18.
