Antal Klaudia: 600% tánc
Empirikus hányados – KRITIKA
Egy pillanat alatt a Trafó nagyterméből a Ferenciek terei aluljáróban termünk: egy utcai bandát látunk, akiknek tagjai egymásnak adogatják a ritmust és a lehetőséget, miközben a köréjük összeverődő nézők fütyülnek, bravóznak és tapsolva diktálják az ütemet.
Empirikus hányados – KRITIKA
Egy pillanat alatt a Trafó nagyterméből a Ferenciek terei aluljáróban termünk: egy utcai bandát látunk, akiknek tagjai egymásnak adogatják a ritmust és a lehetőséget, miközben a köréjük összeverődő nézők fütyülnek, bravóznak és tapsolva diktálják az ütemet.
Február 27-én a Trafó színpadán valóban kétszáz – vagy ha lehet még fokozni hatszáz – százalékon pörgött a kortárs tánc: a RUBBERBANDance Group táncosai nevűkhöz hűen a gumiszalag hajlékonyságával követték a zene ritmusát, bemutatva a kortárs tánc színes palettáját a break dance-től a klasszikus balettig, miközben hol vertikálisan az égbe törve, hol pedig a levegőben horizontálisan megfeszülve bizonyították be, hogy számukra nem létezik határ. Az előadás emlékét azonban elhomályosítja mindaz, ami a taps után következett.
Victor Quijada koreográfus b-boyként, azaz break boyként kezdte pályáját Los Angeles utcáin, ahol nyolc évesen ragasztották rá hajlékony stílusa miatt a „rubber band", vagyis a gumiszalag becenevet. A középiskolás tanulmányai után leszerződött a Les Grands Ballets Canadiens de Montréal együttesbe, ahol a klasszikus balett mestere lett. 2002-ben pedig megalapította saját társulatát, hogy hidat verjen az urban és a klasszikus tánc között. Módszerére, a RUBBERBand Method-ra a végtagok mozgékonysága és gyors kifordítása, a gerinc gravitációt megszégyenítő megfeszülése vertikális és horizontális síkban, valamint a break dance, a cirkusz és a kortárs tánc elemeinek az ötvözése a jellemző. A módszer tankönyvbe illő mintapéldájául szolgálhat a Trafóban most bemutatott Empirikus hányados című előadásuk, mely elemeiben feleleveníti Quijada Gravity of Center című rövidfilmjét, ami 2012-ben elvitte a legjobb kísérleti rövidfilm díját egy nemzetközi fesztiválon.
A táncosok bemelegítenek és nyújtanak, miközben a nézők érkeznek, majd egy külső hang utasítására elsötétül a terem. Az előadáson újra és újra megszólal ez a rendezői, igazgatói, életünket irányító hang, hol fényt kérve, hol pedig a táncosokat rendre utasítva. A táncosok először szorosan egymásba karolva állnak, majd szép lassan kitágítják a körüket, míg szét nem szakadnak. A következő egy órában belső, álomszerű képeket látunk az elszakadás és függés, illetve az elfogadás és elutasítás témáját körüljárva. A zene a szaggatott operaária és az elektronikus zene vegyítésével furcsa, víziószerű lüktetést kölcsönöz a térnek, és vele együtt a táncosok testének. Olyan, mintha az operahangok fájdalmas kiáltásként törnének fel a táncosok torkából, izmaiból és végtagjaiból. A belső hang felszínre törésével napvilágra kerülnek az egymással összetűzésbe keveredő emberi vágyak, a csoporthoz tartozás, az attól való elszakadás, a lázadás és az egyéni útkeresés utáni sóvárgás. Mindezt átitatja egyfajta humor: a három férfi táncos például egymásba gabalyodva, négylábú állat képét formálva engedelmeskedik női gazdájuk hívogató ciccegésére.
A hat táncos mozgása – a RUBBERBANDance-módszernek megfelelően – hihetetlenül elasztikus, a Trafó közönsége néma csodálattal figyelte hogyan csapnak át az utcáról ismert „testhullámok" egy-egy balettmozdulattá. Számomra a legmegigézőbb pillanat, mikor az egyik táncos a földön ülve átkarolja társának a lábát, miközben az a földdel párhuzamosan elfekszik a levegőben. Az előadás végén azonban a korábbiaknál is váratlanabb dolog történik: a kitörő tapsvihart megszakítva a táncosok elkezdenek szabadon táncolni. Egy pillanat alatt a Trafó nagyterméből a Ferenciek terei aluljáróban termünk: egy utcai bandát látunk, akiknek tagjai egymásnak adogatják a ritmust és a lehetőséget, miközben a köréjük összeverődő nézők fütyülnek, bravóznak és tapsolva diktálják az ütemet. Amire más színházi előadás izzadságcseppekkel átitatott munkával törekszik, az itt a lehető legtermészetesebb úton megy végbe: a nézők és a táncosok egy közösséggé kovácsolódnak össze.
Empirikus hányados (RUBBERBANDance Group)
Fénytervező, technikai vezető: Yan Lee Chan. Zeneszerző: Jasper Gahunia. Hangtechnika: Éric Tremblay. Jelmeztervező: Julie Charland. Produkciós menedzser: Brent Belsher. Koreográfus: Victor Quijada.
Táncosok: Anne Plamondon, James Gregg, Franklin Luy, Zachary Tang, Lavinia Vago, Lea Ved.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. február 27.
