Kortárs tánc

Szoboszlai Annamária: A benyomáson túl

Random Dance: Atomos – KRITIKA

A nézőnek eleinte még olyan benyomása is lehet, hogy átkerült valamiféle (mikro)kozmikus időtlenségbe, ahol előre meghatározott rend szerint történik minden, ahol nem ütötte még fel fejét a szabad akarat, ahol még nincs jelen a személyes, az individuális.

Azon kívül, amit a hivatalos kémia és fizika tanít, amit belénk sulykol az iskola, amit a Spektrum típusú tévécsatornák „ismeretterjesztenek", mit mondhatunk az anyagi világ sokáig legkisebb építőegységeként számon tartott atomról? S ha már az atomra vonatkozóan feltesszük a kérdést, makroszinten is fogalmazzuk meg: milyen valós tudásunk van a kozmoszról, azon túl, amit készen kapott információként tanulunk róla? Meddig terjed az emberi megismerés?

Atomos, vagyis egy, oszthatatlan. Érdeklődve vártam, milyen irányba lép tovább az a Wayne McGregor, akiről tudható, hogy szinte minden egyes munkáját valamilyen tudományos projekt előzi meg, aki intenzíven érdeklődik az agykutatás iránt, s akinek koreográfusi világát pár éve – az ugyancsak a Trafóban bemutatott FAR kapcsán – a következőképpen jellemeztem: „A FAR-előadás első tíz perce különösen élvezetes, a fennmaradó többi pedig fénnyel, számokkal s valamiféle emberiségtörténettel átitatott erőfeszítés – a semmiért. Teljesen helyénvalónak tűnik, hogy a művészet (a tánc) „érdeklődik" a tudományok iránt, s hogy a művész (a koreográfus Wayne McGregor) egzakt módon is igyekszik választ találni bizonyos kérdésekre. Tendencia, hogy a táncos a komputertudomány, a virtualitás, a robotika felé fordul. De újra s újra felmerül a kérdés: mi végre teszi ezt? S mi sül ki belőle? Az emberi test, az érzékek és érzékletek, a test mechanikai működésének külső (gépi) vizsgálatával a koreográfusok voltaképp megszüntetik azt, amitől a tánc tánc. Az többé nem élő forma, hanem grafikonok, csipek, pulzusmérők, személyiségtesztek s még ki tudja, mi által meghatározott üres váz."

Fotók: Huszár Rita

A Tavaszi Fesztivál keretében bemutatott Atomos jóval líraibb darab annál, semmint hogy látványosan, tolakodóan kiütközhetne rajta bármiféle, a művészettől idegen tudományos(kodó) jelleg, vagy hogy egy kutatás direkt lenyomata, illusztrációja legyen. A néző és a színpad közt egyébként meglévő határt finoman elmossa a darab kezdetén felénk gomolygó füstfelhő. A táncosok előtűnésével új és újabb csoportokba rendeződéseknek vagyunk tanúi. Ha úgy tetszik, már a kezdet kezdetén világos utalást kapunk a címbe foglalt atomra, az egyre, a tovább nem oszthatóra, de a többivel reakcióba lépésre kész részecskére. (Itt jegyzem meg, hogy ebből a nézőpontból, vagyis a kontaktusba lépés, vagy bármely más táncos interakció alapján jószerével minden sokszereplős koreográfia egyben atomok táncaként is szemlélhető.) McGregor nem bonyolítja túl ezt a kérdéskört, színpadán ízléssel elhagyja az atom, az atomi szint „szemléltetését". Helyette relációkat vázol fel táncos és táncos/ok között, a térben. A nézőnek eleinte még olyan benyomása is lehet, hogy átkerült valamiféle (mikro)kozmikus időtlenségbe, ahol előre meghatározott rend szerint történik minden, ahol nem ütötte még fel fejét a szabad akarat, ahol még nincs jelen a személyes, az individuális. Ez a hatás szerencsére nem a koreográfia „atomizálásából", vagyis valamiféle elképzelt, kiagyalt részecskemozgás kreálásából születik. McGregor ilyet nem tesz. Vagy ha igen, ha bárki is úgy látja, hogy megszemélyesített atommal van dolga, akkor elég csak emlékezetébe idézni néhány megelőző darabot, hisz azokban sem találunk mást, mint a jellegzetes, már-már valószerűtlennek tetsző „Random Dance-es" tánctechnikát, mely a klasszikus balettet kortársiassá (azon belül is alienesre, vagy minimum futurisztikusra) hangoló testhullámokra, -csavarodásokra, folyamatosságukban zökkenő-döccenő mozdulatokra, izolációra épít. S mivel az egész színpadot belengi valamiféle, az előre meghatározottságból, a semleges egyformaságból eredő idegenség, távolságtartás és történettelenség, az emberi időtényező egész sokáig ki is iktatódik a darabból. (Persze az is lehetséges, hogy a nemtelennek, neutrálisnak tetsző nő és férfi táncosok olyan szabályokon alapuló történések sorát járják előttünk, melynek mibenléte a nézőnek felfejthetetlen.) Feltűnhet, hogy a FAR-ban megismert mozgásképletekhez viszonyítva az Atomos mintha jóval kevésbé törekedne az extrém virtuozitásra, a lehetetlennek tetsző testhelyzetek halmozására. A mű egészéből visszafogott, klasszicizálódott, ismerős modernizmus sugárzik. És ezzel el is érkeztünk a reaktorokhoz.

Míg az előadás mintegy első harmadában a táncosok hol lilás, hol zöldes (hol másmilyen), vagyis változó megvilágítású terekben, nyugalmat árasztó zenei aláfestésre rendeződnek láncokká, vagy társulnak „molekulákká", szabad karjaikat mint szabad vegyértékeket nyújtva társaik felé, addig az előadás egy bizonyos pontján színre lép a véleményem szerint nem túl sok értelemmel és funkcióval bíró technika, öt darab, színpad fölé függesztett monitor képében. Új dramaturgiai egység veszi kezdetét, szemünkre kerül a bejáratnál osztogatott 3D szemüveg, szövődni kezd egy kvázi újkori történetszál, valamiféle átalakulás. Négyzetek közelednek felénk 3D-ben, máskor a lelassított mozgás vonja magára a figyelmet, majd egy robbanás, s kisvártatva gyárak (vagy atomerőművek?) képe tűnik fel a kivetítőn, s talán még egy harang is hallatja bim-bamját. Van ebben a pillanatban valami heroikus, valami emberfeletti. Majd hol jobbról, hol balról felvillanó reflektor táncosokra vetülő fénye kelti az egyébként mozdulatlan testek ide-oda cikázásának képzetét. A táncosok beszédbe kezdenek, az összevissza hangzavarból egy szó üti meg újra s újra a fülemet: future, vagyis jövő. Aztán számok villannak fel. Noha a néző ehelyütt már a tetőpontot sejti-reméli, az Atomos még közel sem akar véget érni. Újabb kép jelenik meg – mintegy a tánc mellé függesztett gondolati narratívaként – a monitorokon: egy méh. Több méh. Milliónyi méh. Egy és oszthatatlan. A méh is, a kas is. E rovarok mozgása – bizonyított tény – szabályos rendet követ. A számtalan apró nyüzsgő lény végül egyetlen, kör alakú folttá áll össze, bolygó képzetét keltve. Felmerül egy gondolat: az atom régvolt univerzum – s már szaladunk is tovább. Újabb táncok. Több gesztussal, egyéni, individuális megnyilvánulással. Talán. Mintha. Szabadság? Öntudatra ébredés? Mindegy. Lépre ment a néző, McGregor becsalta, mint macit a málnásba. És?

Az Atomos értékei vitathatatlanok, de hiába a lenyűgöző tánctechnika, az intenzív táncosi jelenlét, a 3D szemüveg, a darab egésze alig-alig mozgat meg, egy bizonyos ponton pedig egészen érdektelenné válik a számomra. A méhek mentenek valamit a helyzeten. A méz azonban elmarad.

Atomos (Random Dance)

Ötlet, rendezés, díszlet: Wayne McGregor. Koreográfia: Wayne McGregor a táncosok együttműködésével. Zene: A Winged Victory For The Sullen. Fényterv: Lucy Carter. Film- és díszletfényképezés: Ravi Deepres. Jelmezterv: Studio XO. Próbavezető: Odette Hughes. Próba-asszisztens: Catarina Carvalho. Technikai vezető: Christopher Charles. Technikai vezető: Colin Everitt. Fénytechnikus: Ashley Bolitho. Technikus: Kate Elliott.
Táncosok: Catarina Carvalho, Travis Clausen-Knight, Alvaro Dule, Louis McMiller, Mbulelo Ndabeni, Daniela Neugebauer, Anna Nowak, James Pett, Fukiko Takase, Jessica Wright.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. április 25.

Budapesti Tavaszi Fesztivál