Péter Márta: Józanság és kábulat
Szegedi Kortárs Balett: Insomnia – KRITIKA
Ebben a testi-szellemi legyengültségben aztán megbillen az ítélő erő, a „szokott dolgok" másképp súlyozódnak – jelen esetben egy kis mellékefélés vagy keresztbedugás, egy szimpla párhuzamos kapcsolat is borzasztó infernóvá nőheti ki magát... Mert az Insomnia színpadán is eme hétköznapi promiszkuitás szerepekké formált akcióit látni.
Fontos bejelentés, avagy röpke show indította a Szegedi Kortárs Balett előadását, s erről nem illik megfeledkezni; Juronics Tamás társulatigazgató-koreográfus ugyanis mostantól a Halhatatlanok Társulatának (is) tagja. Arról itt ne essék szó, hogy az ember narcisztikus címeivel hová merészkedik, elég annyi, hogy Juronics egy friss halhatatlan erejével igazította ki a Nemzeti Táncszínházat vezető Ertl Péter zsengén kedves és jó szándékú infóit, amelyek a közös tanulmányokat és a szakmai indulást fűzték köszöntő csokorba.
Hegedűs Tamás és Stáry Kata / fotók: Tarnavölgyi Zoltán
A jópofa, tereferés stílus igen tetszett a publikumnak, annál is inkább, mert Juronicsban a nem felejtő, hálás embert – tehát önmagát – is felismerhette, hiszen a táncos-koreográfus egykori mestereiről is szépen megemlékezett. Csakhogy egyetlen szava sem volt a harmadik elhunytról, aki az európai, a budapesti s több időszakban a szegedi táncéletnek is „jelentéktelen" alakja volt, aki „jelentéktelenségében" alkotóként, művészeti vezetői, majd társulatigazgatói minőségében is meghatározta a Balettintézet (ma Táncművészeti Főiskola) néptánc tagozatáról anno Szegedre származott ifjak szakmai épülését. Természetesen Imre Zoltánról van szó. (És a pontosság miatt: a táncosok szerződését az akkor még igazgatóként működő Bokor Roland írta alá.) A Szegedi Kortárs Balett ugyanis nem a semmiből lett, hiszen társulati és intézményi szempontból is „a Szegedi Balettból nőtt ki" 1993-ban, és ezt Juronics is pontosan tudja. Tudnia kell, mert a nyolcvanas évek második felében már javában táncolt Imre Zoltán opusaiban, mert ekkor és itt találkozhatott a kortárs tánc nemzetközi áramlataival, mert a Szegedi Balett kísérleti terepeként működő Stúdió révén itt kapott lehetőséget alkotói szárnypróbákra is. De ha Juronics emlékezete szelektíven is működik, a Nemzeti Táncszínház igazgatója ugyanezt nem teheti meg, hiszen státusza szerint valamelyest ismernie kell a hazai táncélet egyik kiemelkedő társulatának történetét, és nyilvánvalóan azt is tudja, hogy a művészi karrierhez bizony nem elég a művészi tehetség.
Csetényi Vencel és Zsadon Flóra
Az Insomnia már egy beérett mű, precíz rétegekben mutatja az alkotó számára inspiratív és bejárható világot, és a hozzá kimunkált színpadi eszközöket. Aki figyelemmel kísérte Juronics koreográfusi útját, nem lepődhetett meg a szcenírozás kiemelt hangsúlyán, és megoldásain. Például a táncos-szereplőket mindig eltüntető, s így a dramaturgiai váltásokat is kiválóan szolgáló ágyon, amely szexuális tetthelyként, illetve „testzabáló" minőségében is az előadás központi bútordarabja (hasonló funkciójú díszletelemek előfordultak már a szegedi repertoárban). A realitás illúziójával horrorisztikusan indáznak elő a – vetítéssel, világítással vagy színekkel is – manipulált térszéleken a fekete karok, ám egész-testi feketeségükben e másik, sötét és ismeretlen sík hírnökei a „Démonaink" is, akiknek azonban a megsokszorozott, álarcos egyen-csapata sem elég nyomasztó az elmeosztály felé vezető úton. A színpadi világ másik felén viszont éppen az illúzió realitásával tűnnek fel és változnak a színpadi terek, pontosabban a színpadi szobák meghatározó tárgyai, a csillárok, faliképek, az ajtón csüngő pongyola, egy játékmaci, az éjszakai percek múlását jelző falióra, a kinti világ zöld erdeje, a rácsos erkély, négyszögében a hullámzó tengeri horizonttal, száraz panelrengeteggel, vagy kivilágított felhőkarcolókkal, aztán a tél jeges-fehérségével, esőverte ablaküveggel, s végül egy zárt intézet sivár folyosójával... Az Insomnia, vagyis álmatlanság mindent összemosó, összekuszáló virtuális képei ezek, amelyeknek központi, szimbolikus figurája mégis egy kutya; a nagytermetű elegáns jószág olykor belép a szobába, csóválja a farkát, leül az ágy mellé, néhány jelentősebb epizódnak pedig külön hangsúlyt adva, a háttér falán suhan át balról jobbra, avagy fordítva. Ebben a „józanságot és kábulatot" összemosó állapotban azonban a tudat ősibb rétegeinek jelképes állatalakja szükségszerűen egy látványelem, technikai effekt marad, nem jutunk általa közelebb a mélyvilág jelenségeihez, még a tudattalan kevésbé bonyolult jeleihez sem. A darab különben sem az álomállapotról, az álompszichológiáról szól, amely az archetipikus és egyéni szimbólumok tárháza, hanem az álmatlanságról beszél, amelynek fáradtságból, kimerültségből kelt hordalékában az ember bomlott arányokba gabalyodik, hallucinációk és érzékcsalódások ragadják el, míg végül teljesen megtörik. (Nem véletlen, hogy a foglyokat olykor drasztikus eszközökkel tartják ébren, hogy „vallatható" állapotba kerüljenek.) Ebben a testi-szellemi legyengültségben aztán megbillen az ítélő erő, a „szokott dolgok" másképp súlyozódnak – jelen esetben egy kis mellékefélés vagy keresztbedugás, egy szimpla párhuzamos kapcsolat is borzasztó infernóvá nőheti ki magát... Mert az Insomnia színpadán is eme hétköznapi promiszkuitás szerepekké formált akcióit látni.
Hajszán Kitti, Takács Zsófia és Hortobágyi Brigitta
Azonban a darabismertető már az első kérdésével könnyíthet bimbózó lélek-terhünkön: „A génekben, döntéseinkben, a körülményekben, a másik emberben, vagy hol keressük tetteink okozóit?" Vagyis mindenképp személyiségünkön kívül, hiszen még álmatlanságunkhoz sincs közünk, azt is „kiváltja valami vagy valaki". Mindennek csak elszenvedői vagyunk tehát, akaratunk gyermeki, némi dac, harag és ellenállás után sodródunk tovább. Talán ezért lehet, hogy miközben a koncepció, a szereposztás határozott narratívát sejtet, valójában nincs történet, az egyetlen folyamat az Anya alakjának fölmorzsolódása, de még ez is inkább csak végstációjában, a zárt osztály könyörtelen szürkeségében válik egyértelművé. Mintha egy ki nem fejtett monodrámának kellene elcipelnie az egész előadást. Mondjuk táncszínházat. Színházat. Juronics szcenikai ötleteit. Az őt visszatérően foglalkoztató démoni, horrorisztikus jelenségek színi látszatvalóságát, amelyben a valamikori klasszikus-romantikus színpadi gépezetek csodái és a technika ámítóan friss trükkjei futnak össze olykor elementárisan, olykor a giccs határán. Régtől így építi műveit, de a nagy zenék még szorították, akkor még a koreográfiát sem adta ki a kezéből. Alexander Balanescu azonban másképp építkezik, más a programja; a folklór és a groteszk iránt is fogékony zeneszerző filmekhez komponált muzsikáival sajátosan lebegő miliőt teremt, villanásnyi képeket skiccel föl, s máris újabb világra nyit ajtót. Az Angels &Insects (Angyalok és rovarok) trackjeiből most is hallani, s mintha az 1994-es Luminitza (Fényecske) felvételeinek egyik darabja is többször elhangzott volna – bár Balanescu és kvartettje is új meg új hangszereléssel öltözteti föl vándordallamait, így nyilván feltűnnek máshol és máskor is. A filmképeket árnyaló izgalmas zenei részletek összeillesztett sorozata azonban nem adhat igazi dramaturgiai támaszt, nem adhatja meg a nagyzenék terhét és ösztönző erejét.
Takács Zsófia
A kiváló szegedi táncosok szólóik és szerepeik ellenére is valamiképp magára hagyottaknak tűnnek; mozgássorozataik mívesen szőtt és hibátlanul kivitelezett kortárs kombinációkként sorjáznak, s jeleneteiket átlengi valamiféle idegenszerű sterilitás. Pedig a részleteket figyelve minden a helyén van, talán túlságosan is, gépies pontossággal. A nagy ívű, energiát nem kímélő variációk dekoratív mintákat írnak, miközben a precízió se csorbult, és az előadók ezen túl is meggyőzően keménykednek, akár darabbéli haragjuktól, akár darabbéli szerelmüktől motiválva. Valamiféle műveletsor végrehajtóiként töltik ki a szcenikával teleírt, változékony színpadi teret, a voltaképpeni főszereplőt. Vajon mi maradna, ha az Insomnia színpadáról eltűnnének a táncosok? És mi maradna, ha a táncosok a csupasz színpadon adnák elő az Insomniát? Valódi álmatlanság?
Insomnia (Szegedi Kortárs Balett)
Rendező: Juronics Tamás. Koreográfia: Juronics Tamás és a társulat. Zene: Alexander Balanescu. Jelmez: Bianca Imelda Jeremias. Díszlet: Juronics Tamás. Fény: Stadler Ferenc. Médiainstalláció: Kopek Gábor, Kopek Donát. Konzultáns: Almási-Tóth András.
Táncos-szereplők: Hajszán Kitti, Hortobágyi Brigitta, Takács Zsófia, Csetényi Vencel, Zsadon Flóra, Czár Gergely, Szigyártó Szandra, Kiss Róbert, Hegedűs Tamás, Stáry Kata, Horváth M. Gergő, Bujdosó Anna, Majer Gábor.
Művészetek Palotája, 2015. április 30.
