Komjáthy Zsuzsanna: Eleven architektúra
Companie 111 – Aurélien Bory for Kaori Ito: Plexus – KRITIKA
Bory a találkozón azt is elmondta, az előadás egyik hosszabb távú, projektjellegű célja, hogy nyomon kövesse Ito életútját. Vagyis hogy még legalább ötven évig műsoron tartsák, és megfigyeljék az évek során történő kisebb-nagyobb változásokat.
Ami azt illeti, egészen máshogy akartam ezt a cikket elkezdeni. Gondoltam, egy személyes tapasztalattal vágok majd neki, és idézem Hiroaki Umedát (japán táncos-koreográfust), aki úgy három hónapja egy interjúban valami olyasmit mondott nekem, hogy manapság már nem bízhatunk az információban, és bolond, aki elhiszi, amit a szemével éppen lát. Gondoltam, innen kiindulva szép ívben megrajzolható lesz a Companie 111 – Aurélien Bory legújabb Magyarországra hozott előadásának, a Plexusnak a portréja, ami Umeda koreográfiáihoz hasonló módon maga is a perspektívákkal és az észlelés relativitásával játszik.
De az a tény, hogy az előadás után saccperkábé még 17 percig révülten kígyózott a közönség, és járt a monumentális, furcsa díszlet csodájára, felülírta az elképzeléseimet. Talán keveset járok színházba (ezt, mondjuk, nem hiszem), talán csak rossz a memóriám (ezt viszont nem kétlem): de ilyet én még nem láttam.
Fotók: Aglaé Bory
Persze van is ebben az álmélkodásban valami természetes. Hiszen a Companie 111 és Bory neve mostanra összeforrt az újcirkusszal – ezzel a hibrid, hagyomány és progresszió metszetében született műfaj-gnómmal, amely pár dologban még mindig utánozhatatlan. Akárcsak elődje (vagy például Umeda), a kortárs cirkuszszínház és vele Bory is pontosan tudja, hogyan kell illúziót teremteni, hogyan kell vele a nézőt csapdába ejteni, és hogyan kell ördögi fondorlattal a csapdára rápattintani a fantasztikum lakatját.
Aurelien Bory most bemutatott, egyébként 2012-es előadása azonban kicsit más, mint az eddig Budapestre hozott produktumok (Plan B, 2006; IJK, 2008; Sans object, 2012). A Kaori Ito japán táncos-koreográfussal közösen készített darab inkább tánc, semmint cirkusz. Inkább érzéki és személyes vallomás, mint trükkös-látványos szórakoztatás. Ez nem is csoda: ahogy a közönségtalálkozón Bory maga is megerősítette, a Plexus egy női portrésorozat második állomása (az első egyébként a 2008-ban, a spanyol flamenco táncosnőre, Stéphanie Fusterre készített, és nemrég ismét műsorra tőzött Qu'est-ce que tu deviens?), mely ilyetén természeténél fogva intimebb és bensőségesebb, ha tetszik léleg(k)zőbb és unikálisabb, mint a többi előadása. Csak mint érdekességet jegyezzük meg, Bory a találkozón azt is elmondta, az előadás egyik hosszabb távú, projektjellegű célja, hogy nyomon kövesse Ito életútját. Vagyis hogy még legalább ötven évig műsoron tartsák, és megfigyeljék az évek során történő kisebb-nagyobb változásokat. – Erre pedig keresve sem találhattak volna megfelelőbb előadást: a Plexus pontosan olyan, mint Ito maga. Mi több, a Plexus Kaori Ito maga.
De mi ez a Plexus? Honnan ez a szokatlan cím? A doktorok már pontosan tudják: a plexus egy nyaláb, egy struktúra, ami ha jól használom a googlet, az idegek hálózatának rendszerét jelöli. Bory szerint a plexus az emberi szervezet egyik leggyengébb pontja, éppen ezért rendkívül alkalmas portréábrázolásra.
A plexus tehát dramaturgiai, szimbolikus, de szó szerinti értelemben is megjelenik: hiszen a monumentális díszlet – amit ahogyan a cikk elején is írtam, olyan csodálattal nézegetett és tapogatott a közönség –, tulajdonképpen egy damilkocka. Ha jól értettem, 5800 szorosan egymás mellé kifeszített damil hálózata, ami nemcsak akadályozza Ito természetes mozgását, de teljesen át is alakítja, sőt, egészen lehetetlen mozdulatok megtételére (például a gravitációs törvények megszegésére, lebegésre) is képessé teszi.
Ez a kocka tehát az előadás közege, amelybe a kezdőjelenet szülőcsatornája megnyitotta az utat. Csábító lehetőség, de azt hiszem, ezúttal meghagyom másnak (ne mérgezzük súlyos tartalmakkal végre könnyedre sikerült írásunkat), hogy a Plexus összetett szimbolikáját boncolgassa. Hogy kifejtse, az első jelenet (amiben Ito egy óriási, barna lepel előtt sztetoszkóppal a szívverését és a teste morajait hallatja) miképpen jelentheti a „kívülséget" vagy „külsőlegességet" (akár lévinasi-blanchot-i értelemben is), hogy leírja, ez a kép hogyan vezet át minket a „bensőségesség" világába, vagy éppen arról értekezzen, a nő egyáltalában hogyan jelenhet meg adott esetben maga is egyfajta kívülségként a Plexusban. Arról sem írnék, hogy a damilra felfűzött mozgás mennyiben mutat kapcsolatot Heinrich Kleist hírhedt írásával, A marionettszínházról című elbeszélésével. Sőt, jó aszkéta módjára azt is megállom, hogy a díszletet kubisztikus térnek nevezzem, és a vonalháló működésének geometriáját az emberi test matematikájához hasonlítsam. Nem, nem idézem Oscar Schlemmert, akinek Ember és műalkotás című írása pedig akarva-akaratlanul is idekívánkozik, és ami mentén például Ito testéről azt mondhatnánk, „eleven architektúra" vagy „technikai organizmus". Hogy miért nem? – hallom, ahogy magában lemondóan felsóhajt ezernyi olvasó. Mert mélyen egyetértek Aurélien Boryval, aki azt mondta, érdekes az lehet igazán, amiről nem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy micsoda.
Aurélien Bory for Kaori Ito: Plexus (Companie 111)
Koncepció, látvány, rendezés: Aurélien Bory. Zene: Joan Cambon. Fényterv: Arno Veyrat. Berendező: François Saintemarie. Hang: Stéphane Ley. Jelmez: Sylvie Marcucci. Művészeti tanácsadó: Taïcyr Fadel. Technikai díszlettervező: Pierre Dequivre. Díszletkészítő: Atelier de la fiancée du pirate. Díszlet prototípuskészítő: Pierre Gosselin. Gépész: Marc Bizet. Technikai vezető: Arno Veyrat. Koreográfia: Aurélien Bory, Kaori Ito.
Előadó: Kaori Ito.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. május 8.
