Szoboszlai Annamária: Ma, ma…
Csend /Silence – Hommage a John Cage – KRITIKA
Nyilván a táncban is megvan az a nullpont, mely a képzőművészetben és a zenében oly szembetűnő (vagyis a hagyományos művészeti formák lebontása után keletkezett „semmi" valamivé változtatásának vágya), csak épp a test mindenkori fizikai jelenlévősége okán ez nehezen detektálható.
A Budapest Kortárstánc Főiskola minden egyes bemutatója kapcsán le lehetne írni a következőket: a cél elsősorban a diákok színpadi tapasztalatszerzése, tudásszintjének megmutatása a kiforrott, vagy „forrásukban" erősen megindult tehetségek előtérbe helyezésével, a többiek hol jelentősebb, hol visszafogottabb statisztamunkájától övezve, miközben a koreográfia, a rendezés akár alárendelt szerepbe is kerülhet. A Csend / Silence – Hommage a John Cage megfelel a fenti soroknak, kiegészítésül talán csak annyit kellene hozzátenni, hogy ezúttal a 20. század egyik legkreatívabb figurájának tartott zeneszerző/képzőművész/... előtt tisztelegnek az iskola növendékei. Már csak ezért sem elég sorra venni a színpadi történéseket, jellemezve a táncokat s a táncosokat, méltatva vagy kifogásolva a rendezést, hanem arról is szükséges szólni, hogy mit ad a ma felnövekvő táncosának a John Cage-i gondolkodásmód, milyen irányt mutat neki, ha mutat valamilyent.
A BUTI a magyar táncszcénában jó ideje a kutató, kreatív erők szülőhelyének számít, tanúsítják ezt mind az itt születő darabok, mind pedig a tánciskolából kikerülő növendékek további munkái. Külső szem mégis nehezen alkothat fogalmat az itt folyó munka tényleges célkitűzéseiről, arról, mire is készülnek föl az itt végző fiatalok. Egy biztos: nagy hangsúlyt kap azoknak a szuggesztív, testtudatos előadó-személyiségeknek („tánc-színészeknek") a kinevelése, akik képesek elméleti-filozófiai összefüggésekben (is) gondolkodni, irányt szabni tevékenységüknek, vagyis megtalálni helyüket – gyakran nem itthon, hanem kényszerűségből vagy másért nemzetközi terepen – ma. Mert az, ahogyan John Cage fogalmaz a zenéről („A kortárs zene nem a jövő zenéje és nem is a múlté, hanem az a zene, ami velünk van: most, ebben a pillanatban, pontosan ebben a pillanatban."), az est kapcsán megfogalmazódik a táncról is: a kortárs tánc pontosan az, ami ebben a pillanatban, pontosan ebben a pillanatban van.
De vajon a buddhista filozófiában nagyra tartott most ereje – a jövő távlata nélkül, a jövőért érzett felelősség nélkül – elegendő-e egy alkotóművész számára? A kérdés túllihegése lenne filozófiai eszmefuttatásba kezdeni egy hommage (mindenekelőtt e John Cage-hommage) maszerűségét taglalva, minekutána a tisztelgés valaki előtt természetszerűen múlt-aspektusokat hordoz. Így e helyt legyen elég annyi, hogy az avantgárd művészeten felnőtt szellem feltehetőleg még évtizedekig etalon marad a művészetben útjukat keresgélők számára. Legalábbis mindaddig, amíg valaki túl nem lép azon az egykor forradalminak számító elgondoláson (melyet maga Cage is hangoztatott), hogy tudniillik a művészetnek nincs egyéb célja, mint magának az alkotásnak a ténye, folyamata (pontosabban: „I have nothing to say and I am saying it", vagyis „Nincs mit mondanom, és ezt mondom (állítom)" / John Cage).
Érdekes végignézni, milyen előadás születik ma Magyarországon, a Kortárstánc Főiskolán – John Cage-re emlékezve.
Színes. A népes diáksereg mindegyike „mindennapi" öltözékben lép elénk. Ki úgy, mintha épp a strandra igyekezne, ki úgy, mintha otthoni nagytakarításhoz öltözött volna, s van, aki táncos mivoltát igyekszik előtérbe helyezni, vagyis kortárstáncosnak öltözik. Némely, keresetlenül egyszerű öltözék hihetetlenül sokat mond viselőjéről, mások „rafináltabbak", azonban így egészen elfedhetik gazdájuk valódi kilétét, s ennél fogva érdektelenné válnak. Üdítő a tarkaság, mégis sokszor azt kívánom, bár sikerült volna találni egy valamivel egységesebb arculatot, mely segíti a színpadi eseményekre fókuszálást.
Kockázatos. Többször azon kapom magam, hogy izgulok a balanszát rendre nem találó, majd egy másik, forgásait „totyogósan" abszolváló táncosnőért. De izgulok azért is, hogy értsék, igazán értsék a diákok azokat a szándékolt szaggatottsággal előadott John Cage-szövegeket, melyeket kisebb megszakításokkal rendre az egyik jelenetben „preparálódó" fekete zongora mellett olvasnak fel. Bárhogy is legyen, bármi is legyen az eredmény, a fönti filozófia értelmében (a művészet maga a „csinálás", a tett) a darab támadhatatlan. Kétségtelenül kellemes alapállás ez bárminemű művész számára.
Figyelmező. A diákok közti, egymásra irányuló figyelemre gondolok, s arra, mennyire figyelmetlen a rendező, Angelus Iván, amiért elsüti az unalmas „kortárs poént": a nézőteret megvilágító lámpák révén látni engedi a táncosoknak az őket figyelőket. Még szerencse, hogy a szinte már kötelező „kukkolásleleplező" elem végül feloldást talál a jelenetben, mikor is az egyik táncosnő táncával ismét magára vonja a többiek figyelmét.
Többet ígérő, mint amennyit adó. Számomra két kiemelkedő pillanata volt az estének. Az egyik mindjárt a kvázi nyitányként megszólaló Monoton Symphony (Yves Kleintól származó koncepció), mely a növendékek előadásában különféle hangszerek bevetésével hangzik el, a nézőt áthangoló, monotonitásában is erőteljes felütésben. A másik – ugyancsak zenei – pillanat, mikor fölhangzik a különböző tárgyakkal „kiegészített", preparált zongora. Az első esetben a monoton „zene" mélyén a mélyben mintha alig érzékelhető dallam zúgna. (De az is lehet, hogy az ember az, aki magából építve egészíti ki a monotóniát.) A második esetben pedig hétköznapi tárgyak (pl. dezodoros palack) kerülnek a zongorahúrok közé, furcsa, groteszk hangzást kölcsönözve a játszott zeneműnek. Majd a húrok egyébként is korlátozott zengését egészen megakadályozzák az őket lefogó kezek. Csupán a ritmus marad, a zongorista dallamtalan kopácsolása a billentyűkön. – Van az alkotóeszközök efféle lecsupaszításában, a bárminemű ábrázolás megtagadásában valami ősi, elemi erő, amit tudni kell megnevezni. Ekképp közelebb juthatunk annak megértéséhez, mi mozgatta Cage-et, miként válhatott korának kultikus alakjává. S az est egésze is profitálhatna belőle: amellett hogy felidézné Cage néhány gondolatát, újra rácsodálkoztatva a nézőt a még ma is jelenlévő mondanivaló-nélküliségre, a táncosok élményszerűen megtapasztalhatnák annak a bizonyos erőnek a működését. Ez az erő a puszta akarás, az akarat. Ebből táplálkoznak az olyan avantgárd irányzatok, mint pl. a kubizmus, a dadaizmus vagy az utóbbiból táplálkozó ready-made, s később a fluxus. Jellemzően a konceptualista műveknél is az akarat impulzusa működik, az intellektussal karöltve. A végtagok dolgoznak együtt az aggyal, kihagyva a játékból az ember finomabb érzékeit. A táncos mihez tud mindezzel kezdeni, hogyan tud ebből a maga számára profitálni, mennyivel lesz ő több táncosként, mennyivel lesz jobb táncos?
Nyilván a táncban is megvan az a nullpont, mely a képzőművészetben és a zenében oly szembetűnő (vagyis a hagyományos művészeti formák lebontása után keletkezett „semmi" valamivé változtatásának vágya), csak épp a test mindenkori fizikai jelenlévősége okán ez nehezen detektálható.
John Cage-el foglalkozni annyi, mint számot vetni a 20. században a művészet terén, a művészetről gondolkodásban végbement gyökeres változásokkal, s megérteni a folyamatokat, hogy aztán a nullpontról elrugaszkodva a művészet ismét visszaszerezhesse magának a megmutatás (az ábrázolás) képességét, de máshogy, másként, nem a régi korokhoz való visszafordulással.
Csend /Silence – Hommage a John Cage (Budapest Tánciskola)
A táncokat, filmeket alkották, az élőben játszott zeneműveket újraalkották, az estet előadják a Budapest Tánciskola táncosai: Aisté Adomaityté, Andrási Attila, Ambrus Zoé, Bokor Felícia, Jasna Cupic, Dömötör Luca, Dublecz Alexandra, Fallahian Peiman, Juhász Adél, Kancsó Luca, Lévai Viola, Német Ildikó, Novák Evelyn, Oberfrank Réka, Polgár Judit, Raubinek Lili, Szivós Kata, Szokol Katalin, Takács Ramóna, Ana Tot, Tóth Gina, Varga Dóra, Zhang Mary.
Rendezte: Angelus Iván.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. június 10.
