Komjáthy Zsuzsanna: Eye-candy
L-E-V by Sharon Eyal & Gai Behar: Sara / Killer Pig – KRITIKA
Szűk egy órában, két „felvonásban" valamiféle futurisztikus transzrituálé rajzolódik ki a színpadon, eye-candy absztrakció, ami a gerjesztett feszültségben előbb energikus mechanikává, majd be nem teljesült, organikus robbanássá tömörül.
Vannak előadások, melyekben izgulni kell a táncosért. Vajon sikerül-e centire követni a partnerét; jól jönnek-e, ritmusra jönnek-e ki a lépései, esetleg elcsúszunk a zenével (nem baj); megbicsaklik-e a virtuóz mozdulatoknál; vagy egyáltalán: észrevesszük-e, hogy a tekintete megtörik, a koreográfia lelepleződik.
Sara
És vannak olyan előadások is, mint Sharon Eyal és Gai Behar, a L-E-V Sara és Killer Pig című koreográfiája; ahol nem a táncosért, nem a lépésekért vagy a hibákért, inkább magáért izgul az ember. Azért, hogy például el ne felejtsen időnként levegőt venni, hogy a nagy mohóságban azért néha pislogjon is, és a megfeszített koncentrációban ne merüljön le teljesen.
Talán edzetlen néző vagyok, talán nem, ki tudja. Mindenesetre az izraeli páros előadásait még végigülni is feszített, nehéz fizikai munka nekem. Mert mi is történik a koreográfiákban? Szűk egy órában, két „felvonásban" valamiféle futurisztikus transzrituálé rajzolódik ki a színpadon, eye-candy absztrakció, ami a gerjesztett feszültségben előbb energikus mechanikává, majd be nem teljesült, organikus robbanássá tömörül. Elképesztő ezt már csak követni is! Azt hiszem, ilyen lehet a maghasadást közvetlenül megelőző töredékpillanatok egyike.
De mit kell tudnunk magáról a társulatról? Például azt, hogy Sharon Eyal, Gai Behar és a L-E-V nem először jár Budapesten. Két évvel ezelőtt az akkor még frissen alakult kompánia a House című koreográfiát mutatta be az itteni közönségnek, ezt megelőzően Eyal az Ohad Naharin nevével fémjelzett Batsheva Dance Companyval érkezett Magyarországra, mint a Mamootot előadás művészeti vezetője (2004). Mielőtt saját útra lépett, a társulatban mintegy húsz évet töltött el, ez idő alatt pedig volt módja mélyen elmerülni a Naharin-féle sajátos tánctechnika, vagy nevezzük inkább tánclátás, a gaga világában.
Killer Pig
Eyal munkáit azóta is gyakran hasonlítják vagy vetik össze a gagával, nem is véletlenül. Ez az ő alma matere. Ahogy korábbi munkái, például a már említett House, úgy a most bemutatott, eredetileg a Nederlands Dans Theater (NDT 2) számára 2012-ben készített Sara és a norvég Carte Blanche-nak 2009-ben koreografált Killer Pig esetében is jócskán találunk a gagára jellemző jegyeket. Az előadásokat követő közönségtalálkozón Keren Lurie Pardes táncos valahogy így nyilatkozott erről: „Az itteni társulati munkában és a gagában is, a cél tulajdonképpen a saját korlátaid áttörése, a mozdulat folyamatos továbbfejlesztése, az, hogy megtaláld a szabadságodat benne". És valóban: mintha a test annak ünnepét ülné, hogy csak magára hallgat. A finom, improvizatív vagy éppen durva, animális mikromozdulatok pedig a legnagyobb természetességgel olvadnak a precízen koreografált – és más tánctechnikákból (is) kölcsönzött – makromozgásokba, majd az Avi Yona „Bambi" Bueno felügyelte fénnyel és az Ori Lichtik által élőben szolgáltatott zenével/hanggal szétválaszthatatlan energiatérré, valamiféle feszültséggel töltött, lélegző gömbbé inasodnak.
Inasodnak, igen. Mert azért persze különbségeket is találhatunk Eyal egyedi megközelítése és a gaga között. Ha tetszik, úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy átsajátított, „szálkás" gagát láthatunk a színpadon, amiben a rugalmas izommal szemben például fojtott-inas kontrollal vagy aszimmetrikus ridegséggel találkozunk (ez utóbbi főleg a Sarara érvényes); tónusos izommozgások helyett pedig metastabil, töredező energiákat láthatunk a mozdulatsorokban (főként a Killer Pig esetében).
Killer Pig
És ha már lúd, lássuk, mitől is kövér. Még mindig a tánc „stílusánál" maradva (ezért a szóért még kikapok, érzem), miért szokás vajon Eyal munkáit mint sajátos, „androgün erotikát" leírni? Egyfelől nyilvánvalóan azért, mert a torz, idegi testhasználat olyan dimenziókat nyit meg, amelyeket megtapasztalva – lévén, hogy nem ismerjük őket – szexuális gerjedelmet érzünk. (Ezt az érzetet a Sara uniszex kezeslábasai és a Killer Pig sémi-uniszex bugyogói és dresszei ugyanakkor azonnal aszexualizálják is.) Másfelől pedig a táncosok mozgásvilágát egyértelműen nem a nemiség szerepkörei és mozgáslehetőségei (maszkulinitás és femininitás), hanem a húsból jövő, egyetemes, mégis diverziós ordítások uralják, az ellenőrzésükön kívül eső, birtokolhatatlan rétegek. Nem véletlen, hogy a Saraban vissza-visszatérő képsor a némán tágra tátott száj, vagy hogy a Killer Pigben időnként egy-egy ordítás egyszerűen kiszakad a táncosokból. Valamiféle másik térbe vezetnek minket ezek a kiáltások, olyan bensőséges (vagy külső?) üregekbe, ahol más törvények érvényesek; ahol a virtuóz mozdulatok kiszámíthatatlanná válnak, és az észlelés kizökken a megszokott rendjéből; a mozdulatok „olvashatatlanná" válnak. De miről is van szó pontosan? Ezen a ponton nyugodtan idézhetjük Gabriele Brandsteller egyik tanulmányát, melyben arról ír, hogy „a tánc tere tradicionálisan a »néma«, és a mozgás révén artikulálódó test tere. Ez esetben viszont a test megnyílása váratlanul lyukat üt ezen a szimbolikus téren." Lyukat üt, igen; sebet fakaszt a színpad és a közönség között feszülő „negyedik falon". A nyílt sebet pedig csakhamar ellepik az obszcén kis mikromozdulatok, a maguk steril, mégis mélyen agresszív, ősi megnyilvánulásaiban, és átmásznak a nézőtéren.
Sara / Killer Pig (L-E-V by Sharon Eyal & Gai Behar)
Alkotók: Sharon Eyal, Gai Behar. Fények: Avi Yona „Bambi" Bueno. Zene/hangterv: Ori Lichtik. Jelmez: Odelia Arnold, Rebecca Hytting, Gon Biran, Sharon Eyal, Gai Behar.
Táncosok: Doug Letheren, Rebecca Hytting, Mariko Kakizaki, Keren Lurie Pardes, Leo Lerus, Gon Biran.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2015. szeptember 18.
