Horeczky Krisztina: Rómeó és Júlia: 50 – avagy a szerencsétlen csillagzat
Sir Kenneth MacMillan: Rómeó és Júlia – az Angol Királyi Balett előadásának élő közvetítése
A Prokofjev-zenére komponált, hajdanán revelációerejű alkotás legfőbb jellemzője, hogy kimosdatta a művet a nagyszínpadi, cselekményes-romantikus balettek toposzaiból, naftalinos közhelyeiből; meghatározóvá tette az előadóművészi-színészi munkát/képességet; központi szerepet szánt a személyiség és a jelenlét erejének.
Kenneth MacMillan (1929-1992) 1964-ben fordult a javaslattal az Angol Királyi Balett művészeti igazgatójához, Sir Frederick Ashtonhoz: színre állítaná Shakespeare Rómeó és Júliáját. Ötven éve, a Bárd születésének 400. évfordulója után egy esztendővel, 1965. február 9-én tánc-, sőt, művészettörténeti léptékű premiert tartottak a londoni Királyi Operaházban: a címszerepben Margot Fonteyn és Rudolf Nurejev lépett a deszkákra. Dame Margot negyvenhat éves volt, míg a lovaggá sosem ütött, állandó partnere huszonhét. A mára legendás párost negyvenháromszor tapsolták vissza a függöny elé. A krónika szerint megrengették a földet is (a teátrum környékén bizonyára), ahogyan – felteszem – Nurejev akkora erotikus energiákat mozgósított, amekkorát a royalista kompániában őt követő Rómeók (talán) összesen nem.
Túl a karizmáján, zsenijén: ismert, ő volt az első a balett történetében, aki a pormacskás műfajt popkulturális jegyekkel gazdagította, kivált abban az értelemben, hogy ő az első – és meglehet, az utolsó – balettcsillag, akit a világban popsztárként ünnepeltek. (A nálánál sokkal szemérmesebb, és privátim is „polgári", főleg rezervált Barisnyikov határeset.) 1965-ben azonban a táncgéniusz még nem volt az, az 1970-es évektől (filmszínészként, botrányos életvitelű, romlott bulvár- és bohém Muppet Show-szereplőként, a Párizsi Opera Balettje sok vihart kavart művészeti igazgatójaként stb.) lett azzá, de népszerűsége már meglehetős. Vajon hozzájárult mindez a hisztérikus sikerhez? Talán. (A Margot Fonteyn támogatását élvező Nurejev 1962-től 1970-ig volt a Királyi Balett ünnepelt vezető táncosa, és szóba jött a neve a társulat igazgatójaként is. 1993-ban, ötvenöt évesen hunyt el AIDS-ben.)
Gary Avis és Alexander Campbell / © ROH, 2015, fotó: Alice Pennefather
Sir Kenneth egykor forradalmi három felvonásosára Franco Zeffirelli 1960-as, a londoni Old Vic-beli rendezése (főszerepben Judi Dench-csel és John Stride-dal), valamint John Cranko a Stuttgart Balettnek készített, 1962-es koreográfiája hatott. A táncos-koreográfus ez utóbbi láttán kívánt foglalkozni a Shakespeare-tragédiával. A Prokofjev-zenére komponált, hajdanán revelációerejű alkotás legfőbb jellemzője, hogy kimosdatta a művet a nagyszínpadi, cselekményes-romantikus balettek toposzaiból, naftalinos közhelyeiből; meghatározóvá tette az előadóművészi-színészi munkát/képességet; központi szerepet szánt a személyiség és a jelenlét erejének. Az élő sugárzáskor meginterjúvoltak (köztük MacMillan özvegye, Deborah MacMillan) mindezt úgy summázták, hogy az utóbbi két ismérvnek el kell terelni a figyelmet arról, hogy balettelőadást látunk. Azaz – bármilyen különösen is hangzik – arról, hogy a szereplők táncolnak. Elsősorban tehát érzelmileg kell meg- és magával ragadni, fogva tartani a nézőt. Ami vitathatatlan: a royalista együttes rendre bizonyítja, hogy képes erre, kivált az élő mozielőadásokkor – akár a formaidőzítésben is jeleskedő bajnok a (sors)döntő mérkőzéskor. Ez is a klasszis része.
Kérdés, mi történ(hetet)t a Ross MacGibbon rendezte, jubileumi közvetítéskor? Egyrészről olyasmi, ami előre gyanítható volt, másfelől valami meghökkentő, sőt leverő egyéb is. Steven McRae potenciális Rómeó (ha nem is a legideálisabb), dicsérte is a kritika a szerepben. Ám belső radarjaim azt jelezték, hogy Sarah Lamb nem a legszerencsésebb választás Júliának – a Covent Garden épülete előtti kivetítőhöz is izgatott tömegeket vonzó, élő műholdas sugárzáskor különösen nem az. Csakhogy ezt a választást nagyrészt a kényszer szülte, mivel az együttes ikonikus vezető primabalerinája, Natalia Oszipova, akit egy tavalyi, hálón látott Scala-beli teljesítménye alapján ma a leghitelesebb Júliának tartok, sérülés miatt nem táncol az őszi szezonban. (Érdeklődőknek: a Scala-beli bál- és az erkélyjelenet felvétele megtekinthető a dolgozatom alatt.) Oszipova eltáncolta a szerepet a Bolsoj egykori csillagaként, oldalán a szintén ex-Bolsoj tag ex-élettársával, Ivan Vasziljevvel; érdekesség, hogy Ashton ritkán játszott verzióját is táncolták. A napjaink legkiválóbb prímabalerinájának mondott orosz művész MacMillan-Júliaként debütált – többek között – az American Ballet Theatre-ben és a Metropolitanben is 2010-ben, folyamatosan fejlődve a szerepben.
Steven McRae és Sarah Lamb / © ROH 2015, fotó: Alice Pennefather
A Capulet és Montague-sarjakat hét pár táncolja az együttesben, amit egy extrém módon versenyszellemű társulat esetében is furcsállok, emellett úgy hiszem, mindez nem feltétlen szolgálja a minőséget. A Berlini Állami Operától vendégként meghívták a hat royalista Júlia mellé az ukrán Iana Salenkót is, valamint fellép a szerepben Lauren Cuthbertson és Federico Bonelli. Ez a ragyogó páros(ítás) lett volna a lehető legjobb választás, de ők táncoltak a 2012-es élő közvetítéskor. Amúgy velük dobták piacra a balett egyik DVD-kiadását is.
Az amerikai születésű, harmincöt esztendős Sarah Lamb csodálatos küllemű, rendkívül fotogén, valószerűtlenül éteri jelenség. Olyan, akár egy luxustárgy. Az együttes rezidens koreográfusa, Wayne McGregor androgün-szexualitású, technikailag és fizikailag kivételes követelményeket támasztó műveiben főleg ragyogó. Ugyanakkor színészi-előadói képességei erősen korlátozottak; ezúttal pedig egyenesen olyan, mint egy korai némafilmbe beprotezsált, dilettáns műkedvelő. Mimikai ráncellenes munkáját jellemzi, hogy nagyjából három arckifejezéssel dolgozik, és körülbelül ennyi gesztussal operál. Érzéseket nem tud közvetíteni; olybá tűnik, nincs a fejében semmi sem a szerelemről, sem a halálról. Ez önmagában is problematikus, de Júliaként – aki Shakespeare-nél mégis a történések dinamója – aggasztóan az. Mindeközben vitathatatlan, hogy balett-technikailag bravúros, és a precizitása, a munkamorálja akár egy japán multinacionális nagyvállalaté. Lamb mégis romba dönti az egész „vállalkozást", jelesül a MacMillan-balett alapkoncepcióját, konstrukcióját. Esetében ugyanis kizárólag a táncra figyelhetünk, mivel az előadásmódja siralmasan ihlettelen, neutrális, aszexuális, steril. Ez természetesen befolyással van a partnerére, az akadémikusan ingerszegény McRae-re is, aki fizimiskájában hiába mutat izgalmas rokonságot Lambbel, ha ez nem/sem kerül kiaknázásra. Mindennek egyik következménye, hogy egyre inkább kiütköznek a darab/koreográfia gyöngéi, hibái.
Steven McRae és Sarah Lamb / © ROH 2015, fotó: Alice Pennefather
Ezek leltározása előtt az erényekről. A Nicholas Georgiadis díszlet- és jelmeztervező quattrocento-korszak inspirálta látványa félszáz év elteltével is impozáns. Fenségességet áraszt, a fölényes stílusbiztonsággal ötvözött gazdagságot. Vizuális értelemben tehát a hűvös nemességet sugárzó Sarah Lamb remek választás, hiszen a megjelenése – északi szőkesége, vakító alabástrombőre, hatalmas kék szeme, a törékeny gyerektest – tökéletesen harmonizál ezzel a világgal. Egy kalitkába zárt, egzotikus madárkát idéz. Ma is lefegyverző, hogy a kivételesen muzikális MacMillan már-már ütemre, taktusra dolgozta ki rendkívül akkurátus koreográfiáját. Amely koreográfiát ugyan a szólistákra építette, míg a kar sétálgat. (A Koen Kessels dirigálta királyi zenekar – baráti hangon – nem mutatott csúcsformát.)
Mindennél azonban jóval lényegesebbek az elsősorban dramaturgiai jellegű, sarkos problémák, amelyek miatt nem jut érvényre a Shakespeare-mű démoni, mélylélektani, irracionális rétege. Vagyis annak fenyegető, baljós lidércessége, az álom-, de leginkább a rémálomszerűség. Merthogy a Rómeó és Júlia: véres horror. Azonban a MacMillan-féle felfogásból ugyanannyira hiányzik a tudatalatti, mint a diabolikus és az erotikus alapjelleg – kivált a tárgyalt előadás tükrében. Tybalt (Gary Avis) karaktere jóval kidolgozottabb, mint Mercutióé (Alexander Campbell), főleg mivel utóbbinak nincs semmilyen karaktere, így akár összekeverhető Benvolióval (Tristan Dyer). Közhely, hogy Mercutio figurája milyen nagymértékben hordozza a Shakespeare-tragédia ír-kelta babonavilágtól is áthatott, erős szexualitású, irracionális tartalmát – tudjuk, ő mondja el a Mab-monológot. Kapásból eszembe jut három, teljességgel eltérő esztétikájú Rómeó és Júlia-balett, amelyekben noha gyökeresen másként, de mind markánsan megjelenik az, ami a Shakespeare-telenített MacMillan-műből tökéletesen hiányzik: így Seregi László 1985-ös, Zeffirelli és (nyilvánvalóan) MacMillan ihlette munkája; Angelin Preljocaj a Lyoni Opera Balettjának készített 1990-es, és Sasha Waltz 2007-es kortárs műve.
Sarah Lamb / © ROH 2015, fotó: Johan Persson
A fönti produkciókkal éles ellentétben a Royal Ballet ünnepi (mozi)előadása egy tartalmatlan, üres képeskönyv papírmaséfigurákkal, és néha parodisztikusan teátrális, maníros megnyilvánulásokkal. Utóbbira riasztó példa a Tybaltot gyászoló Capuletné; Elizabeth McGorian kínos magánszámához képest mellékes, hogy Lőrinc barát (Alastair Marriott) úgy fest, mint egy másodvonalbeli angol futballcsapat csekély spiritualitást és humán tudományos szellemet hordozó edzője. Hosszan sorolhatnám még, mi minden miatt mutatkozott haloványnak a Royal Ballet nívóján még csak fél szívvel sem, de kötelezően letudott, lelketlen előadás. Amely méltatlan mind a MacMillan-műhöz, mind annak tradíciójához és magához a Királyi Baletthez is. Azokról, az együttes életében is meghatározó művészekről nem szólva (illetőleg éppen hogy szólva), akiknek oroszlánrészük volt abban, hogy ez a produkció emblematikussá válhatott. Ilyen művész volt Margot Fonteyn és Nurejev. Aztán – önkényesen mazsolázva a névsorból – ilyen az idén visszavonuló, és a Sadler's Wells-beli búcsúelőadásáért áprilisban Laurence Olivier-díjjal kitüntetett, korszakos Sylvie Guillem. A Covent Garden színpadára hét év szünet után idén visszatért, a Wayne McGregor-féle Woolf Works-ben föllépett, ötvenkét éves Alessandra Ferri. Aztán a Royal Ballet-közvetítések hosztesze, Darcey Bussell. Vagy Tamara Rojo, Alina Cojocaru. Rómeókat – valamiért – nehezebb említeni, de a kitűnő Bonelli más kategória a szerepben, mint Steven McRae. Aki hiába az egyik kedvencem, kénytelen vagyok regisztrálni, hogy noha ezúttal is osztályon felüli módon táncolt-partnerolt, a produkciója feledhető.
Ahogyan jótékony feledésre méltó a Királyi Balett – stílszerűen – szerencsétlen csillagzat alatt született előadása is, amely üdvös lett volna, ha jóval szűkebb körben kelt komoly csalódást.
Pesti Vigadó, 2015. szeptember 22.
Kenneth MacMillan balettjában – a bál- és az erkélyjelenetben – Natalia Oszipova a Milánó Scalában, 2014-ben. Rómeó: Claudio Caviello.
